Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-14 / 24. szám
( 'Társs.d-stla^CLi- ssépirod-aiamcLi és ismeretterjesztő Ito-etilapNAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési arak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. Egyes szám IC kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. tA római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Társadalmi intézményeink. A mint a községi és társadalmi ügyek anyagi terén az erősebbeknek aránylag nagyobb terheket kell viselniük, mint a gyengébbeknek: igy van ez a közélet szellemi és erkölcsi téréin is, úgy hogy azoknak a közös munkálkodásoknak s fel-fel merülő újabb intézkedéseknek a teljesitése és megalkotása czéljából, melyek a község és társadalom érdekében szükségesek, szintén az erősebbeknek, a kérdések megoldására és irányítására képesebbeknek kell a mozgalom és munka élére államok, hogy a végrehajtandó munkának minél nagyobb és áldásosabb eredménye, sikere legyen, hogy az a közjólétet minél inkább előmozdítsa s például és buzdításul szolgáljon a polgárságnak arra, hogy a közérdekben helyesen kifejtett közerő az, amely legbővebben meg termi a gyümölcseit. Ez az eszme hevitette a mi nagy Széchenyinket is már e század első harmadában, midőn ö a kaszinókat hazánkban meghonosítani igyekezett, s melyek azóta — habár a különféle viszonyoknak megfelelő fokozatban és név alatt — minden valamire való községben el is terjedtek. És az általános közjóiét emelésére s fejlesztésére valóban leginkább ezek a társadalmi intézmények hivatvák, melyekben a polgárság javarésze részint szórakozás, részint a különféle ! társadalmi rétegek találkozása és a közü&yek iránti érdeklődés fejlesztése és ápolása czéljából egyesülnek. Mert habár ezek a körök az ö tagjaik különböző társadalmi műveltsége, gondolkozásmódja és igénye szerint a leg- különbfélék lehetnek ugyan — az ö értelmük, törekvésük és egyesülési hajlamuknál fogva a társadalmi közügyek iránt az illető helyeken mégis ök érdeklődnek leginkább és igy többé- kevésbbé ök is vannak leginkább hivatva arra, hogy egymásra és külső társaikra is befolyást gyakoroljanak. És különben is ezeken a helyeken van a legjobb alkalom arra, hogy az illető polgárok az egymás gondolkozásának és vágyainak megismerése mellett az ö közös érdekeikről és teendőikről is eszmét cserélvén, egymást buzdítsák és ösztönözzék arra, hogy az ö közös czéljaikra szolgálandó javításokat egyesitett közös erővel életbe léptetni is igyekezzenek. Nem közönbös dolog tehát az, hogy mily mértékben felelnek meg ezek a társadalmi intézmények azon nagyfontosságu czélnak, amelynek művelésére és előmozdítására azok nemcsak az „erősebbek“ kötelezettségénél, hanem társadalmi hivatottságuk és befolyásuknál fogva is bizonyosan legtöbbet tehetnek! Természetes és kétségtelen különben, hogy itt is a nagyobb értelmi és erkölcsi erővel és befolyással biró körökre háramlik, sőt azokhoz illik is a kötelesség erősebb érzete: a kezdeményezés és kiindulás... a nélkül azonban, hogy ezt a gyengébbeknek bevárniok kellene; mert hát a jóban való buzgóság és versengés az ügynek és haladásnak csakis előnyére válik. Azért nekünk, kik a nyugoti népekhez képest úgyis annyira hátramaradtunk, a fővárostól kezdve a legutolsó községig mindenütt a legnagyobb szükség lenne arra, hogy a mi együttélö polgárságunk kisebb-nagyobb társaskörei az ö szórakozásaik mellett ne- csak az ö szükebb külön ügyeikkel törődnének, hanem kellő figyelemmel lennének arra is, hogy az általános: az úgynevezett közérdekek is a szükséges gondozásban részesittessenek és hogy az azok fontossága iránt még érzékkel nem biró polgárság érdeklődése is mindinkább felkeltessék. Mert hiszen a közérdekek lelkes ápolása és felvirágzása mellett nemcsak hogy az általános jólétnek is növekednie kell; hanem a buzgó köz munkálkodás láttára még a gyengébbeknek is szárnyaik nőnek, és azok már ez által is köny- nyebben boldolgulnak... „De hiszen ott vannak az elöljárók, meg a mi városi, illetőleg községi képviselőink... azoknak a kötelessége az, hogy gondoskodjanak a szükségesekről..!“ mondja általában az önrendelkezési joggal ékeskedő polgárság, és — marad nyugodtan. De hát épen ez a gyermekes okoskodás a legfőbb bizonyítéka a mi kiskorúságunknak és egyik nagy oka a mi hátramaradottságunknak! (Tehát nemcsak az a sokat emlegetett 3 százados mostoha atyáskodás.) A városi vagy községi polgárság ugyanis, mint birtokos, megválasztja ugyanis az ö sáfárait úgy a hogy, kiket az ö érdekei képviseletével és végrehajtásával megbíz, épugy mint az a magán birtokos, ki a vagyona kezelését az ö tisztjeire bízza. Ámde ez nem menti fel sem az illető társadalmat, sem azt a birtokost attól, hogy azok — hacsak a saját érdekeiket koczkáztatni nem akarják — a megbízottak munkálkodását figyelemmel kisérjék, illetőleg követeljék, hogy azok az ö kívánalmaik, sőt — ha szükségesnek találják — az ö utasításaik szerint, járjanak el... És csakis ott fejlődhetik ki az egészséges közélet igazán és komolyan, a hol a polgárság az ö közügyei iránt érdeklődik, lelkesedik és tehetsége szerint közre is működik azon, hogy a közjó minden irányban, minél tudatosabban és czélszerübben ápoltassák, terjesztessék és emeltessék, s hogy az ö tisztjeit és megbízottait az ö jól megérlelt eszméivel és tanácsaival támogassa, s a meglevő közintézmények folytonos javítására és a szükségesnek mutatkozó újabbak megalkotására serkentse .. . Meg aztán: micsoda különbség lenne a közt, ha a közgyűlések elé oly kérdések kerülnének megvitatásra és megoldásra, melyeket az illető polgárság legjava: száz meg ezer tagja megérlelt és támogat, és a közt, ha azok a kérdések csak hirtelen kerülnek oda és csak egy-egy kis bizottság készíti elő ! ? .. A közt tphá t h a a döntés f p 1 p 1 n s s é cr p TÁRCZ A. T. NI. emlékkönyvébe. Legyen tied ez a bús, tiszta éjjel, Fonja be csillagokkal lelkedet, Gyermekszívedé légyen ez a nóta Éri kis virágom, üdvös kikelet. Őrangyalodnak szárnya éri arczod, vS te alszol békén, egy-egy szent mosoly Csókolja végig iczi-piczi ajkad, A mig mesékről, égről álmodok Megkérem azt a szárnyas, boldog angyalt, Burkolja jól be csöndes álmodat, Mesélje néked el Hamupipőkét, Azokat a tündéri dalokat. \ iharzúgásról, ha susogna lelke, Hallgasd meg azt is édes gyermekem, Hisz a szivárvány is zengő harag közt Vadáradatban, hogyha megterem. Megkérem ujra azt a tiszta angyalt: Meséljen egy igazi, halk mesét, Oh ! látom, a mint elborong az arcza, És úgy vonaglik, olyan bús, setét. Mondja el néked : kolduló leányka, Hány jár a földön, könynyel csak szemén : Ne vesd meg azt én fakadozó bimbóm, A ki elsírja, hogy nagyon szegény! Oh, ne kaczagj, ha esdeklő szemekkel Kenyeret kérne tőled valaki, Anyját a sors már régen elvezette. Egy néma, halmos kertbe odaki... Egy morzsától is felderíti az arcza, Imát mond értted hosszan-könyesen: S onnan felülről áldón rád borulnak Az Úr kezei édes gyermekem. Lásd jó apuska, jó anyuska várnak Puha kalácscsal otthonodba rád, S a mig nevetsz, ki tudja, hogy sóvárog Egy falatért sok árva vadvirág ! Ha érzed mint suhannak kis szívedbe. Szüleid védő, drága csókjai: Egy könycsep, hadd ragyogjon szép szeImedben S ne átallj értük térdre hullani. Oh ! tűzd e röpke dalt szelíd szívedbe, S ha vész áradna széjjel lelkeden, Hitedben meg ne csüggedj, el ne lankadj, Őrangyalodra hallgass gyermekem ! S ha a fakó, szegény, kopott poéta Emléke szállna majd szíveden át, . Csak egy igaz köny légyen a jutalmam, S rebegj el értem is egy kis imát. F/iesz Henrik. A felszabadított rabszolga. Ideje volt már, hogy a régi nyűgöt levesse magáról. Nem lobbanthatott ugyan sernmitsem felesége szemére, de semmi közös éi/.és nem volt közöttük, arról meggyőződtek mindketten. Jellemeik mindenben elütöttek egymástól. Csekélységekben épp úgy, mint fontos úg\ekben, nézeteik mindig eltértek egymástól. A férfi szerette a fenyes életet, a zajt, a mozgást és szívesen engedte át magát a czél és terv nélküli életörömöknek. Az asszony meg, mint a csiga, sohasem hagyta el a házat, annak dolgozott és élt. Kölcsönösen terhökre voltak egymásnak. Egész életük megvolt mérgezve. Örökös szemrehányások, gyanúsítások és féltékenység az egyik oldalon, tapintatlanság és igazságtalanság a másikon : ehhez még a nyomorult hazudozás, mikor arról volt szó, hogy családi jelenet elkerültessék. Ha a férj késő éjjel hazatért, jól tudta, hogy az asszony nem alszik, hanem kisirt szemekkel vár reá, halálra fáradtan, kínlódva. Ha szobájába ment a férj, hogy dolgozzék, lelke nyugtalan volt. Nem kellett egyéb, csak hogy neje a szoba ajtaja előtt elsurranjon s már ebben a néma mozgásban is szemrehányást sejditett a férfi, mint a köd szállt lelkére az elkeseredés, elkábitotta gondolatait, elborította öntudatát — félredobta a megkezdett munkát és elszaladt otthonról. De most, hál’ Istennek, most ennek vége, vége örökre. El kellett válniok, minden körülmény közt. Fel se fogta, milyen gyorsan értették meg egymást. Az asszony csak sirt és nem válaszolt. Amikor a férj távozott, lecsüggesztett fővel maradt ott, egyetlen egyszer sem emelte reá szemét. — Tégy, a mit akarsz, Istennek nevében ! Légy boldog, ha tudsz! Több se kellett neki. Csak azt kerülte el, hogy oldalt nézzen, hol a nagy karosszék sötét árnyékából egy szöszke kis fiúcska — kettőjük gyermeke — ránczba szedett homlokkal szegezte reá tekintetét. Csak gyermekére gondolva érzett a felszabadított rabszolga — a mint épp az imént nevezte magát — szo- rongatást a szivében. A göndörfürtü fejecskében kínos kérdést, a kicsi, hevesen dobogó szivecskében még öntudatlan, de mégis mély fájdalmat gyanított. Nos igen, az asszony jó anyja lesz a fiúcskának. Jövedelmének felét családjának akarja adni a férfi. Majd megélnek belőle. A mi azonban egészen örömmel és boldogsággal tölti el, az amaz érzés, hogy szabad, szabad, szabad! Két bútorozott szobát fog még ma kivenni, este felé minden szükséges holmiját odaszállittatja és szabad, szabad, szabad! Ah, most fog csak kezdődni az élet! Fiatal, szép, egészséges — mit akar még? A múltnak minden elveszett pillanatja pótoltatni fog immáron. Nem, igazán, milyen szép is egyedül lenni! Ott hátul van az asszony lakásának sarokablaka, előbb kettőjük lakása volt — most már az asszonyé egyedül .... Az asszonyt alig láthatta a kettős ablak mögül. Szomorú szemmel néz férje után . . . Nézz csak, nézz kedvesem ! Holnap már más városrészben lakom . . . talán találkozunk egyszer... de mégis mint idegenek . . . Nagyon szenvedhet az asszony ... a férfi sajnálja, de — Mennyire szerette egykor! Jelenléte mint az égbe csapó láng hatott reá; hogyan nézett akkor a szemébe, a melyből annyi boldogságot olvasott ki. Csalatkozott e szemekben, mint mindenben az életben. Boldogság kettesével csak fántom, nem létezik .. . tuldrágán fizette meg az édes mámor nehány pillanatát!
