Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-24 / 52. szám
4-ik oldal. 52-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK lami fájdalmasat. Ki tudja, nem lebben el a csendes éjeken a jéghideg ajkakról egy-egy gyönge sóhaj, hiszen szólni úgy sem tud ?... Szegény néma ! Egy percre elül a szellő, elcsendesül a suttogás. Szellő lebben, harmat.sepp hull . . . Talán a füzek is könnyeznek ? — A Szent Szűz csodatevő képe volt a kápolna vonzó kincse. Akit keserűség gyötört, akit a bűn súlya nyomott, aki vigaszt keresett, eléje járult, kitárta lelkét őszintén s a Szent Szűz segített. — Mikor a szép nyári délutánok után ráborult az est a kápolnát övező erdőre, mikor elnémult a zaj s átvette birodalmát az áhitatos csend, megjelent a szent Szűz legbuzgóbb látogatója, egy fiatal leány. Szegény, születése óta béna. A kocsiban atyja szokott vele ülni N. gróf, a vidék ura. Arcza zord, szemöldökei haragosan egymásba nyúlok, ajkai idegesen csukódnak össze. A komornával együtt kiemeli a szerencsétlen béna lányt a kocsiból, de csakis a kápolna ajtajáig kiséri Ott a lány komornája karjaira támaszkodva a Szent Szűz oltára elé vánszorog. Kísérőjét is kiküldi a kápolnából, mert egyedül akar beszélgetni Szűz Anyjával. Kér, könyörög beszédes szép szemeivel, de panaszszóra nem nyílnak ajkai. A leáldozó nap utolsó sugara bebetéved a kápolna picziny ablakán s megaranyozza az imádkozó leány kedves alakját. — Nap-nap után megjött a kis béna teremtés. Szegény imádkozik s — remél Atyja mindig csak a rideg, kőszívű gróf, akit először láttunk. '— Elmúltak a nyári szép napok s ködös tájék lett a madárdalos, lombja vesztett vidékből. Ismerős kocsink már ritkábban jött. Utoljára láttuk őt, búcsúzni jött a kis kápolnától s Szűz Anyától. Halvány őszi rózsát hozott, a haldokló természet e legszebb virágát . . . — A gróf türelmetlenül várta leányát. Szokatlanul sokat időzött a kápolnában Egyszer csak nyílik az ajtó — s kilép rajta egészségesen a lány. A Szüzanya segített. A gróf zord arca egy pillanatra kiderül s könnyezve szorítja keblére egyetlen leányát. De csakhamar kitörli szeméből a könnycseppet, mintha szé- gyelné ellágyulását. Hisz ő hajthatatlan, hitetlen gróf! — Masnap egyedül jött a meggyógyult lány. Amikor kilépett a kápolnából ép oly szelíd, bánatos volt, mint mikor könyörögni járt oda. Pedig most áldozatot hozott a Szent Szűznek ; ártatlan, tiszta szivét hozta áldozatul. * * * Tavaszodott. Munkások százai dolgoztak a kis kegyhely körül. A kis kápolna templommá tágult, jobbról-balról két szárny emelkedett mellette. S a munkásnep közt egyre terjed a titkos hir: Fátyolt ölt magára a gazdag, hitetlen gróf egyetlen leánya . . . — Újból eljött a madárdalos tavasz virágos májusa. A grófi kastély szokatlanul népes. Napról-napra kocsik járják, vendégek látogatják. S a hivő jobbágyság közt egyszer csak titokban megint valami szokatlan hir járja : Férjhez megy a gazdag, hitetlen gróf lánya... — Utoljára láttuk. Már nem a kápolnában, hanem a kéttornyú templomban. Titokzatos homály borongott benne. A belépő lány megborzadt . . . Félt a magánytól, félt a titokzatos homálytól. Pedig ugyanaz a Mária tisz- taságos szeme tekint le onnan az oltárról, a ki csodálatosan segitett a szegény bénán. Ugyanaz a Szent Szűz, ki édes mosollyal fogadta el a leány ajándékát, áldozatul hozott szivét. . . S ő most erre a szívre ment alkudozni . . . Elborult az ég, eltűnt a mosoly Mária ajkán, köny- nyezett. Siratta az elpártolt szivet . . . — Szellő lebben, harmatcsepp hull . . . Tán a füzek is könnyeznek? Bágyadtan hajtogatják csüggedt ágaikat és suttogásuk újra kezdi : — Valóra vált a titkos hir. Férjhez ment a gazdad, hitetlen gróf leánya. Állt a magyaros, gazdag lakodalmi mulatás! Fényes vendégsereg, vígan mulató cimborák ! A hitetlen gróf zordon arca is kiderült, pedig csak a zene szava s a tánc járta. Künn pedig borult az ég, sürii vészjósló felhők tornyosultak a mulato- zók fölé. Vihar kerekedett . . . csikázott a villám . . . csattant a dörrenés . . . s szénné égett a gazdag mennyasszony . . . Elnémult a zene, a tánc, szorongva menekült a vendégsereg, a rettenetes helyről . . . Isten ujját látták benne . . . Néma csend lett. A szellő is elült. A patak fodrai is kisimultak, hogy csobogásuk se zavarja a szomorú gyász emlékét . . . — Ravatal lett a nászágyból. A ravatalról odakerült annak e titokzatos homályu templomnak sírboltjába. Zengett felette a zárda lakóinak szomorú éneke: Reqiem aeternam . . . — A gazdag, lányafosztott gróf már ősz. Arca nem zord, lelke már nem hitetlen, de tanyát ütött benne az önvád maró kínja. Most már nemcsak a templom ajtajáig megy, mint valaha. Bemegy ; s ha egyedül van, leborul a hideg kőre s zokogva tördeli : Adj Uram örök nyugalmat neki . . . Most már könnyezik is. .. Elnémultak a füzek s üdítő eső kezdett alápermetezni az égből . . . £ A karácson . . . A karácson kedves, nyájas ünnep, Ezen még a busák is örülnek. Beszáll az ember szivébe Valami titkos, szent, szelíd, édes béke. Az egész világon széjjel árad Valami megható, mély alázat. Mintha minden gonosz, gyilkos ellenségünk Meg volna kötözve, miattok nem égünk. Elenyészik ekkor rang, méltóság. Valami másszor nem érzett jóság Száll alá a földre, tölti be a szivet, Egymásért való jó, szent munkára ihlet. Oh! szülessél bennünk Megváltója Az egész világnak! Lelked óvja Kárhozattól, bűnre hajlandó lelkünket: Legyen életünk egy szép karácson ünnep! Csenger. Pótor Elemér. ¥ INNEN-ONNAN. A kopasz fej,. A szürke hivatalokba is bemosolyog néha a humor. Az egyik hivatalban történt a következő eset. A kiadóhivatalt egy buzgó, de erősen kopaszfejü tisztviselő kezeli, illő komolysággal és fáradhatlan ámbicióval. Lót, fut, izzad egész nap, néha késő estig és bizony nem igen ér rá letörölni az izzadó „magas homlokát“. Az egyik kollegája komoly képkei beállított hozzá és elvégezte helyette azt, amire a kiadó nem ért rá: letörülte a homlokát s aztán olyan formán tett, mintha barackot nyomott volna a fejére. A kiadó észre sem vette a gyöngédségek jeleit, tovább dolgozott. Délben, mikor hazament, leült az ebédhez. Szemközt ült vele kislánya, aki egyszerre elkezdett kacagni, utána a nagyobb lánya, aztán a még nagyobb lánya, végül a felesége. A sze- lidlelkü ember végre maga is nevetni kezdett és úgy kérdezte : — Mi az ördögöt nevettek rajtam ? A kis lánya aztán odament hozzá és leolvasta a kiadó fejéről a következő indigófes- tékes bélyegző nyomatot : AZ UTALVÁNYT KIVETTE: N. N. Jókedvű kollegája a homlok törlés ürügyével ragasztotta rá ezt a hivatalos jel ést. Várakozás. Töpörödött, aszalódott anyóka várakozik az anyakönyves előszobájában. Türelmes tisztességtudással várja, hogy elmenjen a sok úri nép. Aztán besompolyog s kérdi nagy alázattal az anyakönyvest: — Maga az eskető ur ? — Én volnék, nénike, mi-mi jót hozott? — Nehér sor az — süti le a szemeit az anyóka. — No? tán férjhez akar menni, szülém? — Jaj, dehogy — tépi kislányos szeméremmel a kötője koreát a fehérhaju asszony — inkább válni akarnék. — Ugyan, ugyan! Ilyen öregen ? — Mit csináljak neki, leiköm tekintetös ur, ha olyan vén bolond az emböröm, hogy még a Pap Matyitu! is félt. — Hát az kiféle ? — A Mari lányom urának a mostoha apja, olyan strázsáló embör, tán terszik is üsmerni, teljesen vak az egyik szemire. — Jó, jó — mondja mosolyogva az anyakönyves — de azért csak nem hagyja ott az urát ? — Ott én, leiköm, mán ott is hagytam. Engem ne mocskoljon, böcsületes asszony voltam én világéletemben. Hát azért jöttem, hogy tessék a válást meghitelösiteni. — Azt én nem tehetem — mondja az anyakönyvvezető — ügyvédhez menjen s vigye I el neki az eskető levelet. A szüle elkomoiyodik, aztán hamiskásan mosolyog : — Nincsen nekünk olyas, kérőm, nem esküdtünk mink össze sose, csak úgy együtt élünk, Jézusnevenapkor lesz negyvenkét esztendeje. De már erre elneveti magát az eskető ur tiszta szivéből. — Hát ha nincsenek megesküdve, lelkem, akkor el se lehet magukat választani! — Nem ugy-e ? No hát akkor mégis csak vissza mögyök az embörömhöz. És megvidámodva ballagott kifelé. A „járványos“ feleség. Egy jóképű tanyai magyar állott egyszer a szegedi büntető járásbíróság előtt, azzal a bűnnel terhelten, hogy úgy elverte a feleségét, hogy ez nyolc napig nyomta az ágyat. A bírónak arra a kérdésere, hogy miért verte meg a derék asszonyt, ez volt a válasz: — Mert hát igen „járványos“ volt. — Talán tífusza, vagy más ragadós betegsége volt ? — kérdezte meglepedten a biró. — Nem kérem. Nem volt ennek semmi más baja, csakhogy mindig elkódorgott hazulról, mint a kóbor kutya — volt az újabb derültséget keltő felelet. A biró mindössze kétnapi elzárásra Ítélte a „járványos“ asszony haragos férjét. Modern, ízléses és olcsó névj egyeket készít a Kölcsey-nyomda.
