Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-24 / 52. szám
52. szám. gyen indult Vera szobája felé, hogy se neje, se az ápoló ne hallja. Az ablakok Vera halála óta zárva voltak, a levegő ép azért száraz s meleg volt és a nap erős szúrásainak kitett pléhtetötől, mintha égéstől eredő szag lett volna érezhető. A szoba az elhagyottság benyomását keltette az emberre, míg'a bútorokon a rothadás szaga volt érezhető. Az ablakon át kirívó csikókban érintette a holdvilág az ajtófélfát, amelynek fehér deszkái visszavetettek és a szoba szögleteiben kékes szürkület alakjában tűnt fel, mig a tiszta fehér ágy, amelyen két párna volt látható, légiesen, kísértetiesen hatott . . . Ignácius atya kinyitotta az ablakot, amire kívülről széles áramban jött be a friss levegő, amelyen por, a közeli folyó és a hársfák illata volt érezhető és behozta egyúttal egy távoli karének alig hallható lágy melódiáját ; — bizton egy vígan éneklő csónakázó társaság hangjai.* Mezítláb, egy fehér kísérteihez hasonlóan, tért Ignácius atya az ágyhoz, letérdelt, arcát oda helyezte, hol Vera arca volt annak idején és igy feküdt hosszú ideig. Az énekesek egyszer-egyszer hangosabban daloltak, majd már teljesen el ha' Igattak, mikor Ignácius atya még mindig ott feküdt, hosszú hajai szétszó- ródtan estek le vállaira és a párnára . . . A hold bevégezte pályáját és a szoba sötétebbé lett, mikor Ignácius atya fejét felemelte és suttogni kezdett. Hangjában a hosszú ideig készakarva, nagy erővel visszafojtott szeretet volt érezhető. Figyelte saját szavait, mintha nem ő, de csak Vera hallotta volna: „Vera, leányom, hisz tudod mit jelent az leányom ?... Leánykám, kedves; vérem és szivem, életem mindenem ! Lám : öregedő atyád . . . sőt már is öreg . . . már ősz és gyenge. A vállak resz- kedtek erősen, valamint egész termete. A belső megindulást visszafojtva, gyengéden, mint gyermekekhez szokás, igy szólt: „Atyád, ki immár öregszik . . . kér téged, nem : esedez ; ládd : sir; bár még sohasem sirt. Hisz a te fájdalmaid és szenvedéseid az ő fájdalmai és szenvedései is, szivecském! Oh még nagyobb az néki, mint neked . . .“ Ignácius atya fejét rázta fájdalmasan, lassan. „Bizony nagyobb, még nagyobb, Verácska! Mi rám, öreg emberre nézve a halál ? De te, aki oly gyengéd, gyenge, édes és kedves valál . . . Emiékszel-e . még, midőn ujjadat megszurtad és az vérzett, te pedig ijedtedben sírtál? Leánykám! Hisz tudom, te is szereltél . . . erősen szerettél ! Naponta megcsókoltad kezemet . . . Mond, mi nyomja szi- vecskédet ? Kezeimmel, melyek meg mindig erősek, elnyomom fájdalmamat . . . Vera ! . .“ És Ignácius kezeivel homlokába esett, haját felfelé simította. „Mond meg . . “ Szemével felszívta a falat. „Mond meg . . ." A szobában csendes volt minden, csak a távolból egy gőzös fütiyje hallatszott. Ignácius atya tágranyilt szemekkel nézett körül a szobában; lassan felemelte kezét és ingadozó mozdulattal homlokára tette, ujját szétterpesztve rekedten mondá : „Mondd meg!“ És a felelet — ismét csak hallgatás volt... Másnap, korai és egymagában elfogyasztott ebédje után a temetőbe ment Ignácius atya. Leánya temetése óta a legelső alkalomkor. Forró nap volt és senki sem volt látható. Mintha e nap csak megvilágított éjjel lett volna. Ignácius atya szokása szerint most is egyenesen tartván magát és szigorúan nézett körül és elgondolta, hogy még most is ő a büszke Ignácius. Nem érezte a térdében a nagy gyengeséget, habár szakálla is már fehérebb lett, mintha fagy érte volna ... A temetőbe egy szelíden emelkedő egyenes ut vezetett, amelynek végén a fehér ivjárat fénylett elő, amely a temető bej rata volt; közepén ásitozott a nagy kapu fekete nyílása, akár egy örökké nyitott száj, amelyet fehér fogak vesznek körül . . . Verasiihalma mélyen benn volt a temetőben; ott, ahol a sírok közti homokos utak már végeztek és igy mindenkitől elhagyott sirok köd füvei borított utón kellett Ignácius atyának hosszú ideig menni. Útközben sok mindenfélére bukkant, igy aiig felismerhető emlékkövekre, eltört rácsokra, nehéz sírkövekre, amelyek már félig a földbe nőttek belé és az aggastyánhoz hasonlóan bősz- szankodásaikkal nyomni látszottak ... Ide közel volt Vera sírhelye is található, amely ugyan fiatal, de a napsugártól elszáradt füvei volt bo*) E rész is mily elemzésére vall. íme a levegő felfog mindent. Egész életünk, minden tettünk, szavunk beiródott a légbe. K. I. —. .... - .. _____ ________________________................................................ NAGYKÁ ROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik dó!. Szilveszter estén. ritva . . . Kellemesen ölelték egymást egy jávorfa és ébenfa, amelyre egy mogyorófa ágai vetették magukat, durva, pelyhes levelével gyermeki gyengédséghez hasonlóan. Ignácius atya a szomszéd sirhalomra ült le, körülnézett, lé- lekzetet vett és az üres, felhőtlen égre, amelyen teljes mozdulatlansággal ott függött az izzó nap tányérja, egy tekintetet vetett. Még csak most észlelte a temetői-; semmivel össze nem hasonlítható, mély. csöndjét, amikor egy őszi levélke mozdulata sem, sem a szél nem zavarja az öröklét feletti gondolkodásukat . . . Rögtön az a gondolata támadt Ignácius atyának, hogy ez nem csend, de — hallgatás, amely egészen a temetőt körülvevő téglakerítésig áramlott szét, ezentúl is átment és elárasztotta a várost — s a vége ott volt látható azokban a szürke, makacson hallgató szemekben ... Ignácius atya elborzadva vállat vont és szemeit Vera sírjára szegezte. Ránézett a rövid elszáradt fűszálakra, amelyek, még mielőtt uj életet kezdhettek volna, az itt uralkodó halál rabjává lettek és nem volt képes elgondolni, hogy itt, alig két méter mélységben fekszik leánya : Vera. E közelség megfoghatatlan volt reá nézve és lelkében egy még soha sem érzett nyugtalanságot és zavart okozott. Íme áz a lény, akire ő mint egy az öröklétben örökké eltűnt lényre gondolt csak — itt, mellette vqlt . . . Érthetetlen volt előtte, hogy mindennek dacára még sem volt ott és e földön nem is lesz sohasem. Úgy érezte, hogy csak egy szót kell kiejtenie, amely már ott égett az ajkán és Vera mosolyogva lép ki majd a sirból ; szép, magas, nyúlánk lesz, ami yen mindig volt ... De ífiind ez. elhaltak kijönnek majd sírjukból, amelyek oly közel, irtózatos közelségben vannak és érezhetők. S amelyek hideg hallgatással itt várakoznak . Ignácius atya levette szeles karimáju fekete kalapját, elsimitá haját és igy szólt: „Vera 1“ Hangja a régi voit : száraz, parancsoló, követelő és különösnek érezte, hogy mindannak dacára válasz nélkül maradt. „Vera!“ Hangja makacs és hangos volt és ha elhallgatott, úgy tűnt fel, mintha egy pillanatra valahonnan a mélységből bizonytalan válasz érkezne. Körülnézett, hajút füle felé simlta és a kemény, tövises fűhöz tartotta: „Vera, mondd 1“ És el- szörnyedve észlelte, hogy valami a sirból jövő jéghideg a fülébe ömlik és Vera beszél, csak- ! in gy — a hosszú, végnélküli hallgatással. E i hidegség mindig rettenetesebb lön és mikor | Ignácius atya fejét eltávolította a sirhalomtől, ’ oly fehér volt, mint a halál és úgy vélte, hogv a levegő is reszket és inog a tovagördülő hallgatástól, mintha a rettenetes tengeren dühöngő orkán keletkezne. És e hallgatás fojtogatni kezdi ct; jéghideg hullásnokat vet feje felé és kísértetiesen mozgatja hajat. Mellét érve darabokra törik és a nyomás mellét szorongatja. Reszketve egész testén felemelkedik, lassan letörli -a port térdéről, eltávozik, de elveszti az utat. .. „Íme, eltévedtem, mondja mosolyogva s egy keresztutcái megállt. Csak egy pillanatra azonban, mert nem engedi ót a hallgatás, hanem minden oldalról kergeti. Csak egy gondolat él még benne : el innen . . . kifelé . . . Midőn Ignácius atya már közel volt házához, neje szobájában már égett a lámpa. Kalapját a fején tartva, porosán, elszakgatva oda lépett neje ágyához s térdre esett: „Anyánk — Olga : könyörülj rajtam, hisz . . . megőrülök!“ Fejét megütötte az asztal szélén és hangosan, keservesen zokogott, ahogy az teszi, ki nem sirt soha. És biztosan csodát hive, felemelte fejét, hisz kell, hogy neje szóljon s vigasztalja ót. „Anyánk... Nőm 1“ és ime tekintete érintette e szürke szemeket, amelyekben már semmisem volt, se vigasztalás, se sajnálat ... és harag sem. Talán megbocsátott neki neje, talán sajnálja őt — de szemei minderről nem mondanak semmit ; se sajnálat, sem bocsánat . . . A szemek némák voltak ; hallgattak. És az egész sötét, üres ház hallgatott. 'W ízléses névjegyek készülnek a Kölcsey-nyomdában. Ó esztendő — Szilveszter este . . . Együtt van az egész család. S mig körültem vidáman sürög Minden, várva a boldog jövőt, Az én szemem a múltba lát. Óh, ha néha úgy eszembe jut: Mikor még kis gyermek voltam Mint szerettem, ha jött az uj év; Vágytam egy célhoz mindig odébb, Hajh! de én nem Így gondoltam. Aztán, mikor elmesélgctték, Mint múlik, hal meg az idő, Úgy megsajnáltam, megsirattam . . . Vágyom utána szakadatlan, Azt hiszem, hogy még vissza jő. Édes jó anyámnak ölében Egykor csak úgy lestem a szót. S ha sírtam, igy szólt átölelve: „Ne félj kis fiam, ez csak mese! — Óh, hogy ily igaz mese volt! — Nem veszem észre, , körülöttem Mint játszanak testvéreim. Félrehuzódva egy sarokban Elmerengek egyedül, busán A mult, a múlt emlékein. Aztán kimegyek a szabadba, Hogy az uj évet itt várjam. Pedig tudom, mily kevés jót hoz, Éje hozzá szoktam a sok rosszhoz És hittem a babonában. Éjfélt ütött az óra s vártam . . . Mily csendes is e téli éj! — Elmúlt az év, fátyolként hull rá Lassan a hó s nem kiséri más, Csak a hit s egy boldog remény. Ez hű hozzám s ez megvigasztal, Minden erőm csak ez: a hit. Imára kulcsolva két kezem Reménykedve az égre emelem S tudom, az Isten megsegít! Nagykároly. Komáromy István. Amiről a íümk suttognak. Legenda: irta Szeníiványi Béla és a nagykárolyi Oltáregyesület 1913. december 7-iki estélyén felolvasta Solymossy Paula. Ütüít-kopott szent szobor áll már csak ott. Régi is, csonka is, moh lepte be már. Régen volt, mikor egy jámbor lélek renováltatta s nevét a régi köbe véseáe; irigy kezek ezt is lekaparták róla... Ép azon a ponton áll, ahol a hegy oldaláról lefutó két gyalogút keresztezi egymást. A hegy peremét illatos ákácok koszo- ruzzák. A kies völgyben, alig száz lépésnyire a szobortól kicsike patak folydogál. Mindkét parton százados füzek mártogatják szomorúan csüngő gályáikat a vígan csevegő patak fodraiba. Mikor megunja e komoly társalgást, kedélyesen kiveti a szomorú fűz, lombjait s csa- podárkodni kezd a partok nyíló virágaival . . . Kellemes est követte a forró nyári napot. A völgyben langyos szellő lengedez a füzek lombjaival ingerkedve. Erre ezek suttogni kezdenek. Lassan, halkan, végre tisztán érthető regéjük, a régi rege, a szomorú történet... — Kolostor állott itt hajdan, jámbor szüzek hajléka. Ma már nyoma sincs. Talán még az a magában álló kőszobor beszélhetne egyet- mást, de az néma. Elhagyatott, árva; nem illik be már az uj időkbe. Hol vannak a napok, mikor még az Ur szentegyháza égbetörő két tornyával illeszkedett a népes zárda szárnyai közé . . . Mikor még megcsendült a kolostor kis harangja, imára szólítva a néma, csendes lakókat mi ; r még fdzendült a zsolozsma édes hangja s szállt a dailam holdvilágos éjszakákon . . . Talán az a hideg kő is érez erre va-
