Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-15 / 46. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 46-ik szám. gással hullnak, mint valami kis kardcsapások a páncélozott igazságtalanság vértjére. A nyomor, a nagy kolosszus, legyőzhetetlennek látszik, mint Góliáth. Levágott fejei újból kinőnek, mint a mesebeli hétfejü sárkánynak. A szegénységet megszüntetni, az emberek közül kiirtani nem tudjuk. A nyomor az élet jelensége s mint az, folytonos. A jótékonykodásunkra minduntalan szüksége van a szegények világának. Nemes kötelességeink minden évben újból életre támadnak. Városunk jótékony egyletei ismét adakozásra szólítják fel a jószivü közönséget, melynek támogatásában eddig is minden évben részesültek. A szív melege nem hül ki soh*a az élet ideje alatt, a jótékonyság nem merül ki az egyszeri cselekedetben. A város ne- messzivü közönsége most sem fogja megtagadni a segítséget azoktól, akik azt kérik. Sőt ez az év, mely nagyobb megpróbáltatások elé állít bennünket, mint az eddigiek, bizonyára fokozottabb mérvű adakozásra készteti majd azokat, akik segíteni tudnak a inegszorultakon. Nagy a feladat, amelyre a jótékonyság vállalkozik, mikor a nélkülözést akarja megszüntetni, de aki bízik az igazság erejében, tudja, hogy mienk a győzelem, mert szent és igaz célért harcolunk. Városi gyűlés. A képviselőtestület f- hő 9-én tarlóit közgyűlése. — Saját tudósításunk. — Tárgysorozat előtt polgármester megem- lékszik, a város hivatásos és önkéntes tűzoltóinak a legutóbb lezajlott nagy tüzeseteknél tanúsított bátor és önfeláldozó viselkedéséről. Nagy elismeréssel szól a magukat sem kímélő, fáradhatatlanul és gyönyörű eredménnyel dolgozó emberekről, kik eddig is, de most a legfényesebben beigazolták, hogy a magukra oá 1- lalt szép hivatást, a tűzoltást, elismerésre méltóan teljesitik. A mikor a polgármester köszönetét fejezi ki a tűzoltóknak és vezetőiknek, szóvá teszi a város közönségének a megrovásra méltó viselkedését is, melyet a veszedelem alkalmával tanúsít. Igjsn kárhoztatja a közönségnek azon rossz szellemét, hogy füzeknél százszámra gyűl össze, de még egy kis szivattyúzással sem segít a tűz oltásánál. Mint a legutóbbi eset mutatta, még csendőri felszólításra sem akart egy fiatal ember segíteni, sem az útból eltávozni. (Mint megírtuk, elő is állították.) Igazán rászolgált a közönség arra, hogy mint a polgármester a gyűlés előtt tette, meg- rovassék. , ' . A tárgysorozat első pontja volt Weisz Mór, az Apolló mozi vállalkozójának azon kérelme, hogy a vetítő gépet a színház karzatán állíthassa fel. Minthogy, az ez által felemelkedett színházi tűzbiztosítás többletét a mozi fizeti, a várost nem terheli az meg semmiben sem, ha a gép bent lesz. Különben is a gépházat pléhből fogják elkészíteni, .ami teljesen kizárja a tűz keletkezését. Azonkívül a vállalat engedélyt kapott arra is, hogy dec. 15-től kezdve a mozi helyiségeiben cukorkát árusítson. A közgyűlés tárgyalta az izraelita jótékony nőegylet kérelmét, melyben az általa fenntartott népkonyha segélyezésére 400 K-t kér. A segélyt megszavazzák. A már egyszer elutasított Linhárt Vilmos hirdetési vállalkozó, aki a színház függönyét akarja hirdetés céljából bérbevenni, újabb ajánlatot tett. A képviselőtestület úgy határozott, hogy kiadja neki a függönyt 5 évi időtartamra, ha a dij fejében 300 K-t készpénzben lefizet és 200 K értékű színpadi diszletet ad a városnak. Tárgyalás alá került végre az a rég nélkülözött intézkedés, hogy a teherfuvarosok részére egy állandó állomáshely jelöltessék ki a város területén. Az építészeti hivatal a Nagypiacnak a cédulaház melletti részét javasolja, mig a városi tanács az Attila-utcának a Hunyadi-utcán túli meghosszabbítását. A közgyűlés ez utóbbit fogadja el, mert ez a hely közel van a faraktárakhoz. A gyűlés jóváhagyja a Szabó Ferencné és Lukács Lajos Kenderes-utcai lakosokkal megkötött kisajátítási szerződést és vázrajzot, mely szerint Szabó Ferencnétől 7 négyzetölnyi terület, 11-20 K árban, Lukács Lajostól 3 négyzet- ölnyi terület 4-30 K árban vizlevezetés céljából kisajátittatik. F. évi október hó 27-én tartott vizsgálat alkalmával a pénztár teljes rendben találtatott Több tárgy nem lévén, polgármester a gyűlést bérekeszti. A többség akarata előtt meghajolni olyan elv, mely már némikép átjutott az illemszabályok birodalmába is. Csaknem olyan kötelező ereje van, mint valami párbajszabálynak. Persze, csak azokra nézve, akik alája akarnak tartozni ennek az erkölcsi mértékrendszernek. Vitákban is, gyűlésekben, ha valamely párt kisebbségben, pláne nagy kisebbségben marad, föltétien meghajlik a többség akarata előtt. Sőt bizonyos finomságra, gavallériára vall, ha a kisebbség elé néző párt nem is zavarja az ellenfél állásfoglalását, mikor úgy is arról van szó, hogy az fog továbbra irányadó lenni. Viszont a Iegsirahnasabb látvány az a tehetetlen vergődés, mikor, ha a kisebbség nem tud egyebet elérni, hát legalább megrontja a nagyobb párt örömét azzal, hogy ellentáll, vergődik. Parasztul úgy szokták ezt kifejezni, ha már egyebet nem tud, hát a másiknak a tányérjába köp. tisztbe, aki két fejjel volt nagyobb és két vállal szélesebb, mint ő, s akinek ö nem kellett. Olga hercegnő akkor egy kicsit elvesztette az életét, képeket festett, egy félregényt megirt, spiritiszták közé keveredett, majd kórházi ápolónő lett a kolerások osztályán, levágatta a haját, koldusok ruháit toldozta és miután semmi sem segített rajta, el akart menni az oroszjapán háborúba sebesülteket kötözni. A szülei ettől nagyon megijedtek és kiegyeztek vele : elküldték Pamelával egy évre Párisba. így került oda. Nem mondhatni, hogy még szerelmes volt. De úgy járt, mint aki borba fojtja a bánatát : megszokta a bufelejtőt bu nélkül is. Itt is a koldusokkal foglalkozott, a mások nyomorával kínozta magát, templomokba járt, a fel- jajduló, szép, kétségbeesett könyveket olvasta, bolond volt egy kicsit és néha felzokogott a panzió fülledt éjjeli csendjében, a szerencsétlen embereket siratta, a /ilágért se magát, mindig más elhagyott lelkeket, akik tudja isten hol, tudja isten miért, titkon véreznek. Ahogy állott a nyitott ablakban és nézett le az utca túlsó oldalára, a színes zöldség közé, egyszerre csak látja, hogy szemben, a kapu előtt megáll egy szegényes halottkocsi és két fekete ember száll le róla, bemennek a kis kapun. — Pamela, — mondta — temetés lesz itt szemben. — Oui, mon petit, — felelte Pamela nyögve, ki se nyitotta a szemét. A hercegnő sóhajtott: — Bizonyos, hogy szegény emberek . . . ilyen egyszerű halottaskocsit még nem is láttam Párisban. A házból asszonyok jöttek ki, megnézték a kocsit, a két fekete lovat, a háromszögletü- kalapos kocssti és visszamentek. Mögöttük becsukódott a kapu. A hercegnő csöngetett. — Mondja, kérem, — kérdezte a szobalánytól, — nem tudja, ki halt meg odaát ? — De tudom, — mondta a lány. Oh, ez nagyon szomorú történet. Egy fiatal asszony. Agyonlőtte magát, mert szerelmes volt az urába. Az ura asztalos. Szép, fiatalember. Valami rossz nő elcsábította a feleségétől. Ezért aztán a szegény asszony agyonlőtte magát. Húsz éves volt. — Húsz éves ... — mondta Pamela csukott szemmel, halkan. A borogatásra tette finom, öreg kezét. — Húsz éves . . . A hercegnő mozdulatlanul állt az ablakban és nézett le. A cseléd a szoba közepén maradt, ő se beszélt, elgondolkozott. Könnyű kis szél jött be az ablakon, lanyhos hervadt októberi levegő, jól esett könnyedén együtt sóhajtani vele, amint meglebbentette a fehér függönyt. — Kérem, — mondta a hercegnő a szobalánynak, de meg se fordult, — kérem a fekete ruhámat és a fekete kalapomat. Nézett le, mozdulatlanul. Gyerekek gyülekeztek a kis kapu előtt és jött két feketébe öltözött, iparosforma ember. Ezek csak ránéztek a kocsira és mentek be a házba. — A fekete ruhámat, kalapomat kérem, — mondta halkan a hercegnő és nagynehezen megvált az ablaktól. — Pamela, nem kel! velem jönnöd, elmegyek a temetésre. — Istenem, nyöszörgött az öreg hölgy, — mi ez már megint? A cseléd nyitott szekrényben kotorászott, aggatott. — Elmegyek — mondta a hercegnő — elmegyek ennek a szegény kis párisi munkásasszonynak a temetésére. Oly szomorú ez a napos október. — Minek ez? Minek? — siránkozott Pamela, megint a borogatáshoz nyúlt, félt, hogy leesik a homlokáról, mert csóválta a fejét. — Elmegyek . . . nem tudom . . . lehet, hogy olyan rossz, olyan feneketlenül rossz vagyok, hogy csak azért megyek, mert olyan szép ez az őszi nap és mert ő húsz éves volt, szerelmes volt, fiatal volt ... de érzem, Pamela, hogy egészen a felhőkig fog emelkedni a lelkem, ha ebbe a szegény csapatba keveredem, teljesen idegenül ... és velők ballagok, kisérem ezt a kis halottat, aki előttünk fog menni a kocsin, egy ólomgolyóval a szivében. Dans son petit coeur malheureux. Öltözött. Pamela nem felelt, mert tudta, hogy úgyis el fog menni. A hercegnőt pedig valami boldogság-féle érzés fogta el. Már hetek óta nem történt vele semmi, hallgattak, sétáltak, olvastak, most aztán egyszerre tele lett a szive ezzel az ötlettel: együtt menni együtt sirni szegény idegenekkel, valahogy együtt-fájni az egész emberiséggel, valahogy testvérnek érezni magát minden bánatos emberrel, valahogy lágyan, finoman, jóságosán beleolvadni az emberiség nagy sírásába, ebbe
