Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-15 / 46. szám
46. szám. 3-ik oldal Leveretni nem szívesen vereti le magát senki. Aki leveretés elébe néz és ebben biztos, inkább elkerüli a mérkőzést. Aki a biztos vesztésbe megy, úgy, hogy azt biztosan tudja, nem a harcért harcol, hanem a martirumságért. Ha már nem győzhet, jól esik neki ha leveretheti magát, mert ebben martirumságot lát. Ha vesztesnek kell lennie, megfosztja az ellenpártot is amitől csak tudja, legalább is a tiszta győzelem örömétől. Természetes dolog, hogy mindez már nem tartozik a küzdelmek előkelő vonásaihoz. A kész veszedelembe rohanás, inkább meghalni mint hódolni, lehet megható, ha nagyban ját- szák, ha véresen megy, halállal. De ha kicsiben megy, paszulyszemre, szóharc, leölés helyett leszavazás, akkor már nagyon kicsinyes dolog. Küzdelemnek céltalan, martirumságnak komikus. A kis veszedelmekhez nem állnak jól a halálmegvető pózok. Paszulyszemmel nem lehet hazárdirozni. A nagyobbal, az erősebbel szemben állást foglalni csak azért, hogy megmutassuk, hogy mi is vagyunk és a végén elöbb-utóbb behódolni, az nem célszerű politika. Ami magától megy, mert mennie kell, mert másképen nem mehet, azt nincs miért háborgatni. Körülbelül ezekről lehetne elbeszélgetni, mikor közöljük azt a hirt> hogy a helybeli volt román gör. kath. egyház f. hó 9-én (vasárnap) gyűlést tartott, melyen az egyházi énekeknek magyar nyelven való énekelését 31 szavazattal 8-al szemben elfogadták. Tehát a szavazatoknak óriási nagy többsége azt kívánja, hogy a magyar gör. kath. püspökség alá került egyházközség- szabódjék az egyházmegyében általánosan használt szokásokhoz, 8 szavazat pedig azt kívánja, hogy ne. A nagy többség keresi az együttességet, a többi egyházközséggel, csak 8 az, aki nem. Épén hegyszer ánnyían vannak, akik jó magyar honpolgári érzésüket vallásuk keretein 1 belül is érvényesíteni akarják, akik a többi g. kath. testvéreikkel, kikkel így földön sőt egy városban, egymás mellett, egy módon ugyan- egy Istent imádnak, meg akarnak szüntetni minden különbséget. Ha ezt 31-en akarják és 8-an nem, kérdjük, meg lehet-e annak a 31-nek az óhajtását akadályozni annak a nyolcnak ? A nagy többség jó magyar érzését, testvéries indulatát, mellyel a békés megegyezést keresik megfogják-e ők változtathatni ? Itt a mi jó magyar városunkban, ahol a sváb megszűnik sváb lenni, csak róm. kath. magyar honpolgár, a zsidó zsidóvallásu magyar honpolgár, a magyar állami hatalom erősödését mind egyformán kívánja, közösen él és közösen lelkesedik, itt nincsen talaja az ilyen széthúzó kezdeményezésnek. Az a 31 szavazat, mely a testvéries együttérzésnek ezt a szép megnyilvánulását mutatja, épen azoknak a hangja, azoknak az akarata, akik városunk törzsökös, régi lakosai, akik hosszú időn át megismerték és megszerették magyar testvéreiket, kikkel egy földön laknak és egy Istent, egyforma módon imádnak. Ezért értékes és kedves nekünk e 31 szavazat, mely az egymás kölcsönös megértésének, a testvéries szeretetnek eredménye. Ha pedig sorra vennők azt a nyolc honpolgárt, aki még arra is rátukmálná az oláh éneket, aki egv szót se tud oláhul (mert ilyen a legtöbb) és aki a magyar egyházban is kivételt és magyartalanságot 'akar mutatni, azt látnok, hogy azok nem törzéökös lakosai a mi városunknak, hanem más vidékről betelepült idegenek, akik nem értik, ' mert nem akarják megérteni a mi viszonyainkat és más viszonyokból áthozott eszméket akarnak itt terjeszteni. Ezért nem rójjuk mi fel a mi derék g. katholikus testvéreinknek ezt a kis magyar- ellenességet, ami a gyűlésükön mutatkozott, mert az nem az ő hangjuk, hanem a jövevényeké. A törzsökös városi polgároké ez a 31 NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK hang, amely az egyenlőség, testvériség elvében szavazott. De itt az egységbontó politikának nincs talaja. Mint ahogy minden városnak van egyes dolgokban bizonyos jellemző állásfoglalása, úgy a mi városunk megérett, komoly polgárainak is erősen él a meggyőződése, mely már ember- emlékezet óta a leglelkesebb hazafias állásfoglalás. Ebből ezt a megfontolt vezető elemet nem fogja kiütni semmiféle támadás. Jövevény eszméknek itt nincsen talaja. Egy kis mesterségesen épített alap van itt, amely szilárd pontul akar az ilyen magyartalan támadásoknak szolgálni, ez az „Arina“ oláh bank. Az ehez Közel álló, mindenfelől összeverődött elemek fognak ilyenkor össze, miKor politikájuknak, az egység megbontásának kísérletére nyílik alkalom. így volt most is. Ez a nemzetiségi bankok szerepe. Azonban a nagykárolyi hazafias görög katholikusság erős sorait nem tudják megbomlasztani az ilyen támadások. A már kialakult hangulatot megváltoztatni nem tudja, csak legfeljebb oda nem illő hangokkal zavarhatja az idegen szellem erőszakoskodása. A jó magyar érzéséről hires, benszülött polgárság csöndesen nézi a jövevény szellem akadékoskodását, de ha az túlmegy a határon és régi jó hírnevét, egységes, szép állásfoglalását veszélyezteti, tudni fogja a módját, hogy a többség akaratának érvényt szerezzen. második utazás a hús körül. Egyszer már utaztunk. Lapunk három héttel ezelőtti számában sorra vettünk egy pár nagyobb várost, ismertettük a hús árakat és azokat a viszonyokat és eljárásokat, melyek a husdrágaság mérsékelésére, illetve csökkentesére vezettek. Haézónnál ‘ olvashatja az ilyen útleírásokat városunk minden polgára. Tanulnéhány esztendő, ami azóta eltelt, — az október, Páris, a magányosság, a jövőtlenség, a durva ujjal korán megpengetett fiatal idegrendszernek az a megnyugodni nem akaró reszkető zengése, ami az asszonyoknál még az élet estéjén is meg-megrezdül néha, hívatlanul, váratlanul, valami semmiségre, fájni kezd egy szál rezeda szagára. Három férfi ment előtte, az egyik hátranézett és hangosan azt mondta a másik kettőnek. — Ez az. A hercegnő átnézett fölöttük, nem is hallotta, amit beszélnek. Mintha nem is ment volna, vitte, görgette ez a kis bánatos patak, amely feketén folydogált a színes Párison keresztül. Csak arra rezzent, amikor meglökték. Az a férfi lökte meg, aki az imént szólt. Ránézett nagyra nyitott szemmel. A férfi visszanézett a szemébe és újra meglökte, a vállával, szándékosan, brutálisan, úgy, hogy kitántorodott a menetből. — Mi ez? —■ mondta rémülten, magának, de hangosan. A menetben kavarodás támadt. Sokan beszéltek egyszerre és egy öreg asszony az ernyőjével a hercegnő kalapjára vágott. A három férfi arcát látta, ezek fellökdösték a gyalogjáróra. — Aljas ! Aljas ! A feje fölé tartotta a karját, mikor ezt egy asszony egészen közelről az arcába rikácsolta. Nem tudott szólni a rémülettől. Akkor pofonütötték. Egyszerre tiz-husz férfi, asszony volt rajta s ő önkéntelenül is, elhomályosodó szemmel, a homlokába csapódott kalap alól a az egész szomorú, őszi világba, nem tudni, kit visznek előtte, csak kisérni ki, a virágos temetőbe, talán karon is fogni valamelyik öreg asszonyt, megsimogatni, valakinek egy kis pénzecskét adni, tudja isten . . . eljönni a szomorú orosz lányok nevében, váratlanul idecsöppenni, senki ne tudja, kicsoda, micsoda, aztán köszönni, eltűnni hazamenni, lehunyni a a szemét és sokáig úgy ülni. Már rajta volt a fekete ruhája, testhezálló, egyszerű angol ruha, akkor megint kinézett áz ablakon. Abban a pillanatban hozták ki a koporsót. A kapuból sokan tódultak ki, mind feketében : egyszerű asszonyok, munkásforma emberek, s mikor a kocsi elindult, hármasával- négyesével összefogózó, lehajtott fejjel bandukoltak utána. Égő-sárgán fénylett a nap, az arcok pirosok voltak tőle a sok feketeség közt és a kis kerek francia csináltvirág-koszoruk olyanok voltak a fekete kocsin, .mintha színes cukorsütemények, olcsó torták lettek volna. Egy fiatalember hangosan sirt közvetlenül a kocsi mögött, két asszony közt. Eltakarta az arcát. — Ez a férje, mondta a szobalány. A hercegnő búcsúzott Pamelától: — Öt óra körül itthon leszek. Majd lassan megyek utánuk az utcán és egy fordulónál észrevétlenül közibük állok . . . Fehér arca lassan kipirosodott. — Tudom — mondta, miközben fekete keztyüt húzott, — hogy ez nem jótétemény, hogy ezzel nem segítek senkin ... de elviszem a beteg szivemet hozzájuk ... ezt a tele szivemet . . . csak velük menni, velük menni. — Au revoir — hangzott halkan a borogatás alól. A cseléd lekisérte Olga hercegnőt. A cseléd kis, piros arcán két egészséges parasztkönny gurult lefelé, a szája lehúzott szögletébe. — Milyen jó a hercegnő, — mondta félénken. A kapuból utána nézett, mikor Olga átment a kocsik közt a túlsó oldalra. A portás állt mögötte. — A hercegnő egy szent lány — mondta a cseléd és lélekszakadva szaladt föl vissza a negyedik emeletre, hogy utána nézhessen. A hercegnő akkor érte utói a szegényes menetet, mikor a kocsi egy szűk utcába fordult, iromba, magas házak közé, ahol még több zöldség volt a szűk gyalogjárón és ahol annyi ember járt, hogy alig tudtah előre jutni. Egyideig a gyalogjárón ment velük, aztán egy darabon a gyalogjáró mellett. Egy kis kerek téren, ahol nagy volt a forgalom, egyszerűen közibük állott. Párisban mindenki köszön a halottaknak, s ezért a kocsi után ballagó gyászolók szeretnek jobbra-balra nézdegélni. Száz meg száz kalap emelkedik, ezt nézik, jól esik nekik. Olga hercegnő is, hogy belekerült a kis csapatba, valami meleget érzett, hogy a sok idegen komoly arccal köszönt nekik. Már elérte azt, amit akart, egészen egygyé olvadt velük, a rokonsághoz tartozott, hirtelen megtelt a melle és a torkatájéka azzal a bánatos-édes szorongással, ami a sírást élvezetté teszi a megtépett életűek számára, s a következő percben már bőven és égőn omlott a könny a szeméből és egyszerre énekelni kezdett a szivében, az elmúlt testőr emléke, az a
