Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-15 / 46. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1913. november 15. 46. szám. Irl Gl Nagykároly és Er mellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) 3#í Hirdetések szintén ott vétetnek fel. |«#sNyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő : Főinunkatárs : SCHUSTERITSCH BÉLA. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre...........................................8 korona. Fél évre................................ ..... . . 4 korona. Ne gyed évre.....................................2 korona. Eg y szám ára................................20 fillér. > Ig azság és hamisság. Elindul az igazság, véle megy a hamisság, mint ahogy a mesében van. A közelgő tél nyomorúságaival párhuzamban megindul az emberi jótékonyság is. És amint megint a mesében van, a hamisság harcra kél az igazsággal. A hamisság kiforgatja mindenből az igazságot (azért hamisság). Eleszi a pogácsáját s amiért az övéből apránkint adogat neki, levágja a fülét, lábát, kiszúrja a szemét, amint azt elég jól tudjuk boldogult gyermek korunkból, mikor borza- dozva olvastuk az együgyü igazság szomorú históriáját. Azonban a nagy emberi társadalomnak abban a harcában amit az igazság és hamisság, pontosabban mondva: a nyomor és a jótékonyság viv, a igazság a támadó. Még nem lehet tudni, hogy ő is fogja-e szúrni az ellenfél szemét, mert az elemiskolás könyvekben még nincs róla versike. Ámbár addig is, mig egy jobb tapasztalata lesz az emberiségnek az igazság és hamisság között folyni szokott küzdelem kimeneteléről, lehetett volna annyit előlegezni az igazságnak, hogy őt tette volna meg a versike győzőnek. Bizonyára többet használt volna az embereknek az igazság erejébe vetett hitének. Meggondolva, hogy már gyermekkorunkban egy ilyen ügyetlenül választott, cinikus verssel megkezdődik a kiábrándítás az igazság szerelméből, nem csodálkozhatunk, ha általában nem igen bízunk az igazság győzelmében. (Azaz hogy én mégis bízom.) Az emberiség egy kardcsapás nélkül előre behódolt, gyáva sereg a bűnök és hamisságok mindenféle fajtájával szemben. A legtöbb harcot azért adja fel, mert előre úgy érzi, hogy le fog veretni; nem bízik az igazság erejében. Az ember demoralizálva van az igazságtalansággal szemben. Pedig minden győzelemnek magyarázata a bátorság. A gonoszak hatalma épen nem bennük, hanem a jók gyengeségében rejlik. Abban, hogy a jók nem bíznak a jó diadalában. Most is, hogy igy tél fele, mikor úgy mint hajdan, a mesében Igazság és Hamisság, elindul a nyomor és a jótékonyság, próbát áll ki a jó iránti bizo- dalmunk, hogy hiszünk-e az ő diadalában ? Ha beállunk az $ seregébe, biz- nunk is kell benne, hogy nem hiába harcolunk. Ha azt a nagy harcot, melyet a jótékonyság vett fel a nyomorral szemben, sikeresen akarjuk megvívni, biztosra kell vennünk a diadalt. A jótékonyság, mint igazság, felvette a harcot a nyomorral, az igazságtalansággal. Amikor a világ rendje, a társadalmi berendezkedés azt hozza magával, hogy ne legyen az emberek közt egyforma és igazságos a javak eloszlása, másfelől ott van a magát korrigáló társadalmi jótékonyság, mely azzal szolgáltat igazságot, hogy gondoskodik a reászorultak gyámolitásáról. Sajátságos, hogy e kettős megnyilvánulás ugyanegy élő szervezetnek a sajátsága, a társadalomnak, mely egyszerre igazságtalan és igazságos. Valamikor a társadalom csak igazságtalan volt, most hovatovább mind igazságosabb. Mindinkább szerephez jutnak az ember jobb indulatai. A legnemesebb szándékú mozgalmak indulnak meg mindazon visszás állapotok megszüntetésére, melyek az igazságtalanságokból származnak. így tél előtt, mikor a legkiáltóbban, egy kínos talányként mered elénk, hogy mit vétett a sors ellen az a kis gyerek, akinek nem lesz majd a télen meleg ruhája, ennivalója, mikor legjobban érezzük, hogy itt van valami igazságtalanság,' észre kell vennünk, hogy a nemesen érzők társadalma harcol ez ellen s ehez mindnyájunknak a segítségét kéri. A harci behívók, a kiáltványok kikerültek a közönség sorai közé különböző felszólítások, gyüjtőivek alakjában. Az általános városi jótékony egylet a szegény gyermekek felruházására kéri a közönség támogatását, az izr. nőegylet a téli népkonyha számára kér hozzájárulásokat. És az apró krajcárok szapora kopoGrófi kertben. Előttem csobbanó habok csacsogása . . . Istenem! Itt lészen éltem ujhodása. Mit epedve vártam olyan réges-régen. Gyógyulás! balzsamod itt van, — nem az égben. Csobbanó haboknak sebes futamlása . . . Bánatos lelkemnek itt van ujulása. Elbágyadott testem, — itten föléledek, Itt kezdem el újból, csak itt az életet. A habok — mily csoda! — torzon-borz keverve. Tűnnek el a mélyben, az egy szint keresve. Nekem is ezernyi küzdés után támadt. Bút elűző vágyam, mi vigasztalást ad. Tűnő bú, amelynek nyomán egy uj élet, Öröme, virágja csak sokáig tartson, Ne bukjam újra el a küzködö harcon. És ha elbuknám is ? bukjam el örökre! Nem igen számítok se Égre, se Földre. Ég úgy is kilökött már egyszer magábul, Földön meg a sorsom drvul, egyre árvul . . . Nagykároly. Hantik József Olga hercegnő a temetései. Irta: Molnár Ferenc. A hercegnő egy iszonyú magas párisi panzió épület negyedikemeleti ablakában állott és átnézett a túlsó oldalra, ahol egymásnak düleszkedő barna, rozsdavörös és fekete, nagyon régi há/ak száz meg száz ablakára sütött a kedves októberi nap Délután félhárom volt. Lenn, a mogorva, sötétfalu házak földszintjén, az utcán ezer szin villogott az aranyos napon. Rengeteg zöldség, virág, mintha szekerekből fordítottak volna ki színes szemetet a boltok elé. Köztük egy füszeresbolt ajtaja, amelyből mintha kiömlött volna az utcára a sok holmi : fényes konzervskatulyák, mint gyémántok égtek a napsugárban, sajtok, halak, gyümölcs és megint zöldség, ezerszinü friss-zöldbe kevert sárga és piros répák, fényes-bronz hagymadombok, paraszti virágok germadával, — gyönyörű volt innen felülről nézve ez a kép: legfelül a tiszta kék ég, alatta a füstös házfalak, s lenn, ahol a sötét fal megveti a lábát a földben, ezek a fekete lyukakból kiomló színes bokréták végig, mint barna paletta szélén a frissen csillogó festékek, ameddig csak jobbra és balra ellát a szem. Ezt nézte a panzió ablakából egy orosz hercegnő, tizenkilenc éves lehe tett, hosszú volt, de kedvesen arányos, csontos arca nagyon fehér, a szemei nagyon mesz- sze voltak egymástól, a homloka magas és széles, az arca lefelé kisebbedéit. A szája szomorú, vékony kis arisztokrata száj volt. Mintha az egész fej csak a két komoly, szürkéskék, nagy szeméért lett volna. Ezt a finom és érzelmes szláv fejet torzonborz sötét hajkoszoru vette körül. A hercegnő vágatta a haját, vékony madárnyaka oldalt is, hátul is szabadon fehérlett. Így egészen furcsa volt: nagy, akaratos, borzas hajboglya alatt ez a nagy homlok, ezek a nagy szemek, aztán a kis orr, a vékonyka száj és a kicsiny, lányos áll. Mögötte egy karosszékben ült az az üreg hölgy, akivel itt a panzióba lakott. Az öreg hölgy lecsukta a szemét és csöndesen nyögött. A homlokán borogatás volt. Pamelának mindig fájt a feje. Ezt a hosszú és szomorú hercegkisasszonyt a panzióban senki nem ismerte addig, amig egyszer egy idősebb orosz ur, valami nyugalmazott katona, nem jött néhány napra oda, ez aztán elmondott róla egyetmást. De ez csak olyan igazi párisi panziótörténet volt, amire már oda se figyelnek ezekben az intézetekben. Olga hercegnő szerelmes volt egy nagy testőr.
