Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-18 / 42. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1913. október 18. 42. szám. Nagykároly és Érmellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye, * SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) ^ Hirdetések szintén ott vétetnek fel. j#sNyiltfér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. VETZÁK EDE. * Felelős szerkesztő : Főinurikatárs : SCHUSTERITSCH BÉLA. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. HT MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Sm ■'■ A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre.............................. .8 korona. Fél évre ................................. . . 4 korona. Ne gyed évre..................................2 korona. Eg y szám ára.............................20 fillér. Bő gi sorsunk, hogy Kelet és Nyugat népei között az ütköző legyünk. Az ütköző tudvalevőleg az, ami az egymásnak lóduló vasúti kocsik lökéseit magára veszi, ha kell összehuzódik vagy megfeszül, hogy a magukkal tehetetlen kocsik egymásba kárt ne tegyenek. Erős országok érintkezési zugolyába beszorítva vagyunk mi az ütköző. Az erő nyomását, mellyel az országok egymás ellen készülnek, mi érezzük legjobban, mert mi oszlatjuk el. Ellentétes érdekek közé szorulva az elvágás veszélye fenyeget, mintha olló szárai közé kerültünk volna. Ha az orosz a német ellen mozgósít, azt már érzékenyebben érezzük mint ők és ha fordítva történik, szintén. Ha a Balkán háborúzik, mi úgy tönkre mentünk, mintha minket vertek volna meg. Minden bajt a nyakunkba kapunk, csak' mikor“osztozkodni lehetne; érezzük megint, hogy érdekeiket kereső népek közé szorultunk. „A német császár felettünk nyújtja a kezét a görög királynak“. A szerbek rajtunk keresztül sietnek az orosz cár kebelére. Keresztül- kasul járnak át rajtunk a népek, kik közé beszorultunk. „Úgy lépnek át rajtunk és a kétmillió katonánkon, mint valami beteg állaton.“ Állapítja meg a legutóbbi „Vasárnapi krónikádban Molnár Ferenc. És valóban, ha nem fekszünk még, akkor csak úgy állunk, mint aki a tömegbe szorult, hogy a lábunk nem éri a földet. Hiába erőlködünk, legfeljebb csak jobbra-balra rugdalózhatunk, de a talajt nem tudjuk visszakapni a talpunk alá. Bizonyos, hogy események középpontjában állunk, melyeket nicsen módunkban irányítani. Vajon a bününk-e ez, vagy a végzetünk? Vajon a földön, melyet kóborló őseink megszálltak, van-e az átok, vagy rajtunk? Ezen a földön, mely a nagy nyugati országok, a keleti hatalmas Oroszország és a déli Balkán között véletlenül számunkra jutott, más nép jobban megtudott volna-e hatalmasodni mint mi ? Olyan kérdések, melyekre csak találgatással lehet felelni. Még csak nem is tehetünk összehasonlításokat sem, mert egy ország sem élte úgy át az életét mint mi. Kell, hogy legyen a földben is valami hiba. Talán Svájc bérces hegyei köze huzódvá, vagy valami kis íeire-la- pályon megtelepedve talán többre vittük volna. De mi a népek országutján élünk. Ezen a földön tapostak végig a népvándorlás hordái. Mikor a tatárok vándorlása megindult, az már itt talált minket s itt tört meg, rajtunk dühöngte ki magát. Később ismét uj vándorlás indult meg rajtunk keresztül Európa belseje felé, a törököké. Századokon át szenvedtünk ismét érte, hogy útban voltunk. Újabban a német hódításnak, szláv álmoknak, oláh aspirációknak vagyunk útjában. Ez a végzete, hogy keresztutor telepedtünk meg. Es ez a végzet üldözőt még minden népet, amelyik itt államot alkotni próbált. Előttünk az avarok biA rodalmának, később a hun birodalomnak összeomlása mutatja a véget, melyre ez a föld a rajta lakókat juttatja. Valami babonás átokképen, elkerülhetetlen végzetnek domborítja ki Ady Endre ezt a szomorú tanulságot „A Duna vallomása“ c. költeményében: „S halk mor- molással kezdte a mesét — A vén Duna. Igaz az átok, — Mit már sokan sejtünk, óh mind igaz; — Mióta ő zúgva kivágott, — Boldog népet itt soh’se látott. — A Duna-táj bus villámháritó, — Félemberek, fél-nemzetecskék — Számára készült szégyen-kaloda“. Elhagyva ebből amit a költői felfogás tett hozzá, a költői titokszerüt okokkal helyettesítve, egy megbizonyosodott valóság marad belőle nekünk. Bizony, mit régen sejtünk, való a titok, hogy ezen a földön nagy élethez még nem jutott el nemzet. Az avarok és'hunok hirtelen megnőtt birodalmát csak az uralkodóik rendkívüli egyénisége tartotta fenn ideig-óráig, utánuk csak szétbom- lott amit tisztán a rendkivüliség tartott össze. Ez igaz. Azonban ez nem átok és nem babonaság. Nagyon is kézzel fogható valóság, azok előtt, akiknek fogalTml ja Isten . . . Tudja Isten, mit irántad érzek, Talán nem is igaz szerelem. Legalább,%mint másokkal, oly formán Nem történik semmi sem velem. Más, ha állong patak puszta partján, Szeretője képét látja ott. Hol', (mint öreg házsártos anyókák) Veszekedve zugnak a habak. Másnap az Ő hangját visszhangozza Minden völgy, zug, minden sziklahát, Nekem ? . . . Száz Tihany sem adja vissza Egyetlen kis csengő szavát. És — bocsánat ! — de már csak kiváltom: Holdvilágos, titkos éjfelen Merenghetek, sóhajthatok egyre — Szép alakja meg csak nem jelen! Sót — szörnyűség! — hányszor el-elnézek Egy-egy fénylő kicsi csillagot: Hátha az? .. . Öt dögöt! legfölebb Hideg test az, mi ottan ragyog. Vagy vélitek: csöndes éjszakákon Szellemszárnyon hozzám látogat, Hogy két, kicsi, hófehér kezével Szerteüzze sötét álmomat? Ej, ej, dehogy . . . Hiszen fölébredve Mindég csak vén dunnámat lelem . . . '. . Vagy mondjátok szépséges szép lányok! Ilyen a nagy igaz szerelem ?! Nagykároly. Halták József. Mese emberek. A tenyér ember. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jól öltözött ember. Állandóan vasalt nadrágban járt, tiszta ingben és lakk-czipőben. Divatos nyakkendőket viselt és az arca napról- napra simára volt borotválva. ^Egyáltalán egy rokonszenves tiszta ember benyomását keltette minden társaságban, ahol megfordult. És sok helyütt fordult meg, mert szerette, hogy lássák és azt mondják róla: „Lám, lám, milyen csinos ez a mindenkit pumpol ur és milyen beszédes, és milyen udvarias“. Mindene szép volt és tetszetős, minden klappolt rajta, csak a jobb tenyere, az bizony különös-képen nem illett sem a arcához, sem a termetéhez, sem a behízelgő úri modorához. Mert ha kinyújtotta a kezét, azt mindig ilyen fajta beszéddel kitárta a finom mindenkit Pumpol bácsi: „Édes öregem, pillanatnyi zavarba jöttem, a nagybácsim a beígért 300 koronáját csak ma adta postára, de nekem minden garasom elfogyott már. Tudod egy kurta lejáratú kölcsönre lesz szükségem. Nem kell sok, mindösz- sze száz korona. Ramélem öregem, örülsz, hogy barátod segítségére lehetsz“. Amikor ezeket szónokolta, akkor a keze marokba volt szorítva, de a prédikáció után kinyílt a tenyere és juj milyen csúnyának látszott a felülete! Mintha fekélyes gyikok és csúnya varangyos békák vonszolták volna végig testüket a tenyerén, amely olyan nagynak látszott, mint egy cinktányér és ezenfelül még olyan bűz is áradt belőle, mint egy pocsolyából, amelyben döglött macskák fekszenek. Az emberek nagyon utálták ezt a kezet és hogy megszabaduljanak tőle egyszerűen kinyitották a bugyelárisukat és bármennyit is kért mindenkit Pumpol ur, csak egy ezüst forintot dobtak bele. Akkor azután becsukta a tenyerét, az orra tövétől az ajka széléig egy ördögi mosoly jelent meg, meghajolt és vagy eltávozott, vagy félrehivott egy másik embert és ezzel is megutáltatta magát, és a végén megpumpolta. Amikor pedig pumpolási körútját pedig befejezte, akkor jókedvű emberek
