Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-18 / 42. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 42-ik szám. műk van azokról a feltételekről, amelyek szükségesek egy tartós és erős állami élet kialakulásához. Ezeknek épen az ellenkezője tette Magyarország földjét a megpróbáltatások földjévé. Tette volna bármely népre nézve, ha az itt lakik. Az mindenekelőtt örökös kapuvédője lett volna az egész Európának, minden európai kultúrának, vallásnak, még Európa egészségének is. Elég csak örökké háborús múltúnkra gondolnunk. Más nép is hajbakapotí néha a szomszédjával, de mi sohasem a bőrünk épségéért, hanem egész Európa védelméért harcoltunk. Harcoltunk még akkor is, mikor magunkat kihúzhattuk volna a veszedelemből. A tatárság felajánlotta a szövetséget annak idején, hogy mutyiban pusztítsuk végig Európát. Ötven percentre biztosan kiegyezhettünk volna. Ha nem állunk ellent, kardcsapás nélkül átvonulnak a földünkön s pusztítanak másutt, vagy egyezkednek mással. Csak azt tettük volna, amit minden fenyegetett nép megtehet; menti a bőrét ahogy tudja. De mi megölettük magunkat, hogy megmaradjon Európa ! A török állandó alkuban volt velünk, hogy eresszük, hadd menjen ő a németre, sohse fog minket bántani. Bécs megvívása voltszegénynekegyetlen kívánsága. Hányszor tanuljuk még egy elemi iskoiáskönyvben is, hogy ez a Szulejmán, vagy az a Mohamed sok-sok ezer emberrel Bécs ellen indult. Már otthon elhatározta, hogy Bécsig megy. Nagyon hiú lett volna rá akármelyik szultán, ha elérhette volna. De mindig történt közben valami. Hol Jurisich, hol Zrínyi, Szondy, Dobó stb. álltig útját a rengeteg seregnek és a nagy szultán- álmok egy-egy kis magyar vár csatakos sáncába temetkeztek. A magyar állta a tisztjét, védett. Ha tudta volna szegény, hogy mit védett. Mikor végül jelszó lett, hogy ki kell űzni a törököt Európából s a magyar vitézség egy végső erőfeszitésközé ült, akik szintén nagyon kedvelték, mert olyan jó mulatós gyerek volt és a korcsmái nők nem találták olyan visszataszítónak a kezét : olyik meg is engedte, hogy megsimogassa ezzel a kézzel az arcát és akadt bizony olyan nő, aki elragadással mondta a tenyeres embernek: « „Istenem, pubi, milyen bársonyos a maga kis kezecskéje!“ így élt-éldegélt a Pumpál bácsi, amikor egyszer megint csak félrehivott egy embert, akinek az orra alá tartotta a tenyerét. A szegény összerezzent, nagyon megijedt, mert alig volt nála több egy pár rézkrajcárnál és attól tartott, hogy sokáig ott áll majd előtte a tenyér ember. Esdve kérte, hogy fogadja el pénz helyett az osztálysorsjegyét. „Holnap lesz a húzás, hátha megütöd a főnyereményt, mondta neki, kivette a kabátja belső zsebéből a sorsjegyet és bedobta a tenyerébe. Csakugyan megütötte a főnyereményt és mindenki örült, hogy megszabadult a tenyérembertől. Mert most már nem járt a régi társaságba, hanem házat vett és szép csöndesen uzsoráskodott. Egy napon megjelent nála az az ember, akinek a sorsjegyén meggazdagodott. Egy pár forintot jött kölcsön kérni a tenyeres-embertől. „Mutasd a kezedet“ — mondta neki az uzsorás. sei Budát visszafoglalta, a németség, azon a címen, hogy ott egy pár német csapat is segédkezett, kiuzsorázta volna országából a kimerült nemzetet. Azóta még mindig ez ellen kell harcolnunk. És emellett csak tovább védjük Európát. Védjük a békéjét és az egészségét. Népünk szívósságán törik meg a kolera sötét veszedelme és türelmükön a háború réme. Mindig az őrállók vagyunk, akik védelmezzük a vén Európa nyugalmát a nyughatatlan és döghalálos, vad Ázsia ellen. A Balkánon lemondtunk minden érdekeltségünkről,, legjobb alkalmainkat elszalasztjuk, hogy Európát megkíméljük a háború viselésétől. Mint ék feszülünk a nagy szláv gyűrűben s ha összeroppanunk, Európa egyensúlyát, Európa országainak békéjét sohse fenyegette akkora veszedelem, mint akkor. Sorsunk, mint mindig, közös Európa sorsával. Ezt tudnia kellene Európának és ha nem is akar méltányos lenni régi szolgájával, legalább maga iránt lenne okos. Akkor a mi jövőnk is biztosítva volna. Azonban a jelek úgy mutatják, hogy nyugati szomszédaink a mi életfeltételeinken keresztül keresnek maguknak biztosítékokat a nyugalmuk megőrizésére. Az egyenes ut helyett kerülőkön indulnak el barátok után. Rajtunk átnéznek, keresztüllépnek. Magyarország erős megtartása helyett békiiigetnek a veszélyeztetőkkel, ha kell, a mi bőrünkre is. így talán mi is szóba állhattunk volna a tatárral. Diplomáciánk keserűen vehette észre, hogy mennyiszer magára maradt a balkáni háborúk alatt, mikor pedig legfontosabb érdekeinkből volt szó. Szomszédaink, akiket mindig mi védünk Ázsiától, hagynák, hogy levágják kezünket, lábunkat. Hogy azután mi lesz velünk, azzal nem számolnak, ahoz elég rossz szeműek. Azonban nekünk világosan kell látnunk. És sokkal nagyobb baj mindennél, hogy még sem látunk. Mint aki A szegény embqr megmutatta mind a két keze felületét. Az uzsorás alaposan szemügyre vette a kezeket, megcsóválta a fejét, azután megszólalt: „Barátom az ilyen tiszta, rendes kézbe nem illik a kölcsön pénz.“ Ezt mondta, majd sarkon fordult, bement a szobájába, ahol egy nagyot csavart a ház- bérsrófon. A talpas ember. Hol volt, holnem volt egyszer egy nagy talpú ember. Ennek állandón zavarai voltak, de nem pénz zavarai. Ez az ember kézirat hiányban szenvedett és unos-untalan iró emberekhez futkosott Nehéz járása volt szegénynek, szörnyen lihegett; amikor belépett az íróhoz, de ő viszont igy prédikált: „Uram ön az ország legnagyobb embere. És nemcsak ezen ország, hanem a jövő országé is. Tegnap egy tárcát olvastam magától, tegnapelőtt egy cikket a marokkói zendülőkről. Nohát, hogy ennyi eredetiség, lendület és szépség miképen tömörülhet abban a néhány sorban, az örök titok marad előttem. Uram, erre tisztára, egy nagy, Isteni művész képes.“ Az iró ilyenkor elég jól érezte magát, és csak azt sajnálta, hogy a talpas-ember jelenléte miatt nem veheti elő a zsebtükrét, amiben megkereshette volna a tulajdon arcán az isteni vonásokat. Igen ám, de az öröm nem tartott mindig csak az orra hegyét nézi, elfelejtettük a nagy dolgainkat észrevenni. Hogy mi mennyire mást tartunk fontosnak, mint ami a létünket veszélyezteti, hogy mennyire másról kiabálunk, mint amiről szó van, azt a maga elkeserítő torzultságával a Molnár Ferenc legutóbbi „Vasárnapi króniká“-ja mondja el nekünk. Ez az utolérhetetlen bölcseségii irás lehetne az áldásos metszés, mely levágná a hályogot azok szeméről, akik nem azt látják ami égbekiáltóan mutatja magát, hanem amit rossz szemük rémlátása sejtet velük. Mikor a föld ég a talpunk alatt, egyik párt kivonul, a másik bevonul, valaki belevág: pardon, a csendőrtiszt is letartóztathatja a képviselőt — és ezen aztán hétszámra elvitatkoznak s este a páríkörökben a jó urak egymásnak: gratulálok kegyelmes uram, és nyugodtak, kényelmesek, mert intézik az ország dolgát. És aki azt hiszi, hogy ez nem olyan nagy baj, az olvassa el azt a bizonyos krónikát. A magyar g. k. egyház jövő nemzedékének nevelése a megalakult uj egyházmegyének az egyik legfontosabb kérdése. Hogy valóban az, a székhely kérdés eldöntésének az a módja is mutatja, hogy a családos lelkészektől, tanítóktól és egyházközségektől, tehát mindazoktól van függővé téve a megfelelő székhely megválasztása, akiknek gyermekek neveltetése a gondjuk. Úgyszólván az egyedüli szempontnak látszik, mely a kérdés eldöntését irányítja : a jövő generációnak neveltetése.' Nagyon csalódnánk azonban, ha a Püspök ur intenciójának csak azt tekintenők, hogy ő a híveinek csupán anyagi előnyeire van tekintettel e kérdésnél. Mindenesetre fontos szempont, hogy az ifjú nemzedék nevelése ne kerüljön sokba, mert igy lehetővé van téve a tasokáig. Mert az iró a talpas-embertől megtudta, hogy ez nem azért jött, hogy szépeket mondjon hanem, hogy lapja számára ingyen kéziratot kérjen. Az irók vajszínű emberek és a talpas-embernek adtak ingyen kéziratot már csak azért is, mert nem nekik kellett a küldönc-díj- jat fizetni. A mi emberünk pedig vitte a nyomdába a friss, potya cikkeket, amiket az emberek mohón olvastak. Gurultak is szépen a talpas-ember bugyellárisába a krajcárkák, amik halomra gyűltek és átvedlettek ropogós, friss bankókká. Már nagyon sok pénze lehetett, mert az irók egy napon azt mondták, hogy most már nem dolgoznak ingyen; a munkájukéit pénzt akarnak. Akkor a talpas ember nagyon megharagudott és azt mondta a feleségének, hogy no majd elbánik ezekkel a rongy firkászokkal. És ő maga irt egy cikket. Nagyon szenzációs volt, mert leleplezte a tulajdon ingyenes munkatársait. Az egyikről ugyanis kiszerkesztette, hogy a kormány titkos kémje, a másikról, hogy a külfölddel paktál az ország ellen, a harmadiknak a családi dolgaiba vájkált, egy fiatal poétáról meg azt tapasztalta, hogy lopja a hangulatait. Ez volt a legsúlyosabb vád, mert csak ez a fiatalember vette komolyan a talpas-ember iráshibáktól hemzsegő cikkeit és a poéta egy gunyoros költeményében — négy
