Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-08-09 / 32. szám
32. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal tegszorosabb összefüggésben. Abban az államban, amelyben a gyorsírás ismerete nemcsak a tisztviselők minősítési táblázatába kerül bele, nemcsak előnyére válik a tisztviselő elhaladásának, hanem a tisztviselőpályára való lépésnek elengedhetetlen feltétele, ahol a közigazgatás és igaszságszolgáltatás minden ágára nézve évek sorának bő gyakorlati eredményei állottak a kormány rendelkezésére, Németországban, 1910- ben a belügyminiszter elrendelte, hogy az ügykezelés egyszerűsítése és gyorsítása érdekében a gyorsírás a belső munkáknál a legmesszebb- menőleg kihasználandó. Messze vezetne, ha részletesen fel akarnék sorolni azokat az intézkedéseket, amelyeket az egyes államokban és a: önálló törvény- hatósági joggal felruházott városokban arra nézve tettek, hogy a gyorsírást minden tisztviselő megtanulja és kötelezőleg alkalmazza, csak arra utalunk, hogy pl. a hesseni igazságügyminiszter a gyorsírás megtanulását a hivatalos munka egyrészének tekintette. Boroszlóban azáltal, hogy a fogalmazványokat gyorsírással készítik, a törvényszék egy osztályánál 55.000 iv papirost takaritottak meg, ami fogalmat nyújt arról, hogy mit nyerhet a tisztviselő a gyorsírás alkalmazása révén időben. A bajor igazságügyminiszter 1881-ben elrendelte, hogy az az idő, amelyek a tisztviselők mint gyorsíró- segédek akár a bajor országgyűlés, akár a német birodalmi gyűlés gyorsirodájában a gyorsírás gyakorlása végett elöltenek, hivatali éveikbe be fog számíttatni; ezen rendelet következtében ma már a gyorsírást a hivatalos élet minden ágában, sok helyen egész kizárólagosan (minisztériumokban, katonaságnál, rendőrségnél, vasutigazgatóságoknál stb. stb-) a legszélesebb körben alkalmazzák. Általános megfigyelés szerint a tisztviselő a közönséges irás alkalmazása mellett percenként átlag 40—50 szótagos sebességei dolgozik, a gyorsírás segítségével pedig ugyanannyi fátyol szerű felhő borús poszlányai vonultak volna el, úgy látta ezt a leány és szivébe mintha a kétkedés költözött volna be, reszketve ismételte: Igen, szerelmes. — Nem voltam soha, soha! Én azt valami banális dolognak tartom, ami sehogy sem illik hozzánk, férfiakhoz. — Igaza van — mondta a leány. Nem is tudom, hogy kérdezhettem magától, éppen magától ilyet, Szirmai. A hangjába volt valami sértett önérzet, valami keserű csalódásféle; de aztán nyájas, végtelen más anyáskodó hangon tette hozzá: — Bocsásson meg, hogy ennyire- be merészkedtem hatolni a maga privát életébe, a maga zárkózott, hideg, örömnélküli világába; de valami benső ösztön azt súgja nékem, hogy magának valami nagy bánata lehet. Valami fájó titka van az életének. Lássa, ez olyan jól esne nekem, ha osztozkodni tudnék a maga bánatában. — Köszönöm, — mondta a férfi. — Maga túlságosan jó hozzám. Higyje el, nem érdemiek meg ennyi gyöngédséget, mikor én annyira nélkülözöm a gyöngédségnek legelemibb részét is. Nekem semmmi titkom nincsen ép úgy, mint semmi bánat sem bánt. Én már megszoktam az életet úgy venni, ahogyan jön. Higyje el, nagyon érzéketlen ember vagyok. — Azt veszem észre, — mondta keserűséggel a leány. De hiába, ezen nem igen lehet segíteni . . . Pedig . . . — Pedig? — kapta meg a szót a férfi. — Mi lenne az a pedig? — Hagyjuk ezt, — mondta a leány — látom mi sehogy nem tudjuk, vagy sehogy sem akarjuk egymást megérteni. Égyszer talán maga idő alatt 100—120 szótagnyi szöveget ir le. így tehát idejének és az írásra fordított fizikai energiájának több mint felét megtakarítja. Ha tekintetbe vesszük az állam egész hivatali világát, megértjük azokat a széleskörű intézkedé- déseket, amelyeket a külföldön a gyorsírás bevezetése érdekében tétettek és képet alkothatunk arról a kiszámíthatatlan gazdasági előnyről, amely a gyorsírás alkalmazásából az államra háramlik. Nálunk ép most a modern magyar gyors- irási törekvések megindulásának félszázados jubileumát ünnepük. Ez alkalomból Budapesten augusztus 6-tól 14-ig gyorsíró kongresszusokat tartanak, amelyeken vendégül látják a Nemzetközi Gabelsberger Gyorsíró Szövetséget. Legfontosabb annak megvitatása, hogy azokban az államokban, amelyekben még a tisztviselők között a gyorsírás nincs általános elterjedésben és alkalmazásban, milyen intézkedések biztosíthatnák a legrövidebb idő alatt ennek megvalósulását, továbbá, hogy a ma még különböző iskolákra oszló írásrendszereket hogyan lehetne nyelvterületenként és nemzetközileg is teljes egységbe hozni. Ez utóbbi kérdést a német kormány vétette fel a tavaly tartott madridi nemzetközi gyorsíró kongresszuson a megoldandó problémák sorába. Gyenge emberek olyanformán jártak most, mint az egyszeri cigány lova, amelyik beledög- lött, mielőtt megszokta volna a koplalást. Aki pedig kiállta, az olyanforma tehetség birtokában van most, mint amilyenre a cigány is szerette volna a lovát kapatni, hogy t. i. étel nélkül is megéljen. Aki most megmaradt, az már mindenre képes, nem jöhet még egy olyan válság, amelytől megijedhetne. Mint minden vihar után, úgy e nagy gazdasági válság után is tisztább a levegő. Olyan ágak, melyek erőtlenül függtek az anyatörzsön, könnyen lesodródtak. Kidőltek nagy, erőteljesnek látszó fák is, melyekről csak akkor tűnt ki, hogy belől redvesek, mikor már kettétörte őket a vihar. Ilyen nagy viharok a magunkba szállás órái is. Eszünkbe jutnak oktalan elbizakodá- saink, nagyratörésünk, miknek nagy hiábavalóságát csak ilyenkor láthatjuk, mikor erőnk oly kicsinynek bizonyul. A nagyot merők keserves kioktatásban részesültek most arról, hogy „semmiből várat nem építünk!“ Ha a szolid alapokon álló vállalkozások nem szenvedtek volna, úgy külön rendelni kellett volna egy kis rázkódást, ami bizonytalan alapon álló építményeket romba döntse. Mert az nem gazdálkodás, mikor ötön-haton vállalkoznak mind a másik bőVihar után. rére, annak a pénzéből és a végén egy sem tud fizetni. (Ss.) Mint ahogy a gondos gazda pusztító viharok után végigjártatja tekintetét földjein, kertjein, számbavevén, mit hagyott meg neki és mit vitt el a pusztítás, úgy nekünk sem ártana most, mikor már a viharok elülőben vannak, tanulságos szemlélődésbe kezdeni, vizsgálván, hogy milyen téren vitt legnagyobb pusztítást végbe, kik és miért állottak ki legkönnyebben. Bizony a megpróbáltatások ideje volt ez. Erőpróba, tehefpróba a szó legigazibb értelmében. Aki eddig kibírta, nagyfokú erőforrások bírásáról tett tanúságot. A viharokkal járó termékenyítő eső erejével hatott ez a gazdasági válság a magyar gazdasági életre (kikapcsolva persze az elemi csapásokat). Ha majd a háború fellegei is elvonultak és tiszta egekből süt alá a nap, — mert hiszen nyár volna, vagy mi, — akkor uj élet kél a régi romokon és okulva a múlton, biztosabb alapokon, uj erővel indul meg, illetve fordul jobbra a magyar gazdasági élet. is csak megérti mégis a jelentőséget ennek a pedig szónak, Szirmai. Csakhogy, hol leszek én már akkor? 1 ... Mi lesz magával addig? . . . Mennyi keserűség, inennyi bánat lesz addig az osztályrészünk! ? Én érzem, higyje el, én érzem . . . A leány észrevette, hogy már nagyon is sokat talált mondani; hogy hasztalan tárta fel szivének titkát, kissé szégyenkezve gondolt arra, hogy milyen gyáva módon viselte magát s hiúságot érezte föllázadni szive ellen. Kicsit elgondolkozott, aztán minden átmenet nélkül mondá: gis csak eljön az az idő. Erős, nagyon erős lélekkel rendelkezett s csüggedést nem érezve, szent meggyőződéssel hitte, hogy nagy szerelme győzedelmeskedik. — Ám addig egy esetben sem gondolt arra, hogy addig, — ha netalán mégis bekövetkezne az az idő — menynyi szenvedésen, mennyi gyötrelmen kell még majd addig keresztül mennie. Az ilyen ábrándos, törékeny lelkek első látszatra nagyon is elhatározott, nagyon is erősnek látszanak, mint az olyan selymes világ, amelyik legtökéletesebb, legszebb ragyogásában pompázik s a legkisebb vihar is képes megtépázni selymes szirmait, — Menjünk tánczolni 1 És táncoltak. Táncoltak eszeveszetten, robotba, vegyes, érzelmekkel, a nélkül, hogy tisztába jöttek volna egymás érzelmeivel. Reggel, — amikor eltávoztak egymástól — olyanokká váltak egymással szemben, mint teljesen idegen két személy, mint két nagy kérdőjel, akik csodálkazással merednek egymásra. A leány ajkába harapott s sziszegve mondta önmagának: — Gyáva, gyáva, kíállhatatlan ember ! . . . A szivében pedig ugyanakkor megrezdüll egy húr s bánatosan zengte : Édes, édes, egyetlen szép szerelmem, vagy te, vagy soha senki! A férfi pedig igy gondolkozott: Ez az a leány, akit szeretni, tudnék, ha még lehetne az életbe leánynak hinni. Aztán nagy időközönként, találkoztak még együtt, de csak nagyon kevésszer. Közeledés azonban nem történt egy esetben sem a fiú részéről, bármennyire is óhajtotta ezt a leány. Be kellett érnie annyival, amennyit a reménység nyújtott neki, hogy talán egyszer méleverni üde himporát. — Üdvöske álomjáró lett. Nem látta, hogy a reális világ anyagias szürkeségében milyen rettenetes csata folyik a létért, a mindennapiért; nem tudta, hogy aki ebben a csúnya világban számot tart egy kis melegségre, egy kis jobb sorsa: annak nem szabad álmodnia, mert annak erősen kell ál- nia az élet erős forgatagában, hogy el ne sodorja az a rettenetes ár, amely nem ismeri, nem akarja ismerni a romantikát. Ő csak azt a képet, azt az ideálképet látta maga előtt, amit képzeletében megalkotott, s amely élő alakot öltve megjelent etőtte. Azt a hideg, jégembert látta mindig maga előtt, aki olyan nagyon idegen volt még mindig a számára, de akit ő már teljesen magáénak hitt. — Pedig, ha csak félszemét nyitja ki s a másikkal tovább alszik — észrevehette volna, hogy akadnának még olyan emberek körülette, akiknek oldalán talán eltemethetné még azt a rossz álmot, amely úgy is csak keserűséget, gyötrelmet tartogat számára. Lett volna még olyan ember, aki megmondta volna neki, hogy hasztalan szalad mindég egy cél felé, mert az a szines délibáb nem : Gallérok gőzmosása: ||#L jf #4 ípi* Dá 1 Kézimunkák, glassé keztyiik, tükörfénnyel hófehérre W*J * €U Bútorok, szőnyegek tisztítása. Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
