Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-31 / 22. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK I 22. szám élő rokonaik, akik minden teremtetttyuk és liba állandó veszedelmére telepszenek le a falu végeken. Ezektől a cigányoktól tanulhatna a londoni kongresszus. Megtanulhatná, hogy a cigányügy rendezését nem lehet avval kezdeni, hogy letelepítjük őket' hogy földművelésre kapatjuk őket. Ez a leglehetetlenebb megoldás. Mostani naturájuk mellett, amelytől még nagyon idegen az egy helyben maradás gondolata, legalkalmasabb valamelyes mesterségre fogni őket, amellyel megkereshetik kenyerüket. Innen aztán fel lehet esetleg lépni a következő lépcsőfokra, le lehet esetleg őket telepíteni. Sőt már nem is kell majd letelepíteni őket, letelepszenek maguktól is. Persze nem egyszerre, együtt. Nincs szerencsétlenebb gondolat, mint a „cigány községek“ gondolata. Az együttélésnek valami egészen uj formája ez előttük, amelynek módja kialakulhat idővel őnáluk is, de az ország többi lakosságának érdekeivel séhogysem egyeztethető össze, hogy ez az idő még évszázadokra nyúljon, esetleg évezredekre. Civilizált emberek közé lassan-lassan megtelepülvén, előbb-utóbb ők is ép oly polgáraivá lesznek minden országnak, mint a többiek. Szellemi képességeik nem mondhatók valami igen alacsonynak, testi ügyességük sem megvetendő, úgy hogy a faj maga, ha átesik a még megkivántató kulturális fejlődésen, szépen beilleszked- hetik Európa többi népei közé. A nagykárolyi püspök meglátogatta jövendő székhelyét: -erről az örvendetes eseményről számolhatunk be olvasóinknak teljesen illetékes helyről nyert felvilágosítás után. Miklóssy István, az uj püspökségnek már kinevezett főpásztora szerdán délben a gyorsvonattal érkezett Sátoraljaújhelyből városunkba s csütörtök reggel elutazott. A püspök ur Mitrovich Elek esperes ur vendége volt. A délután folyamán magához kérette Debreceni István kir. tanácsos, polgármester urat s bekocsizták a várost és környékét. A polgármagaszerkesztette bocskort azért hordja, mert az a lába hibás és nagyon ó . atosan bánik vele és megtudtam végül, hogy a frakkot — elhasználta, megkopott, lezüllött pincérfrakkot — azért viseli, mert ez a szenvedélye. Végigsimogatta a frakk homályossá lett selyemkihajtását. — Nekem ez tetszik, — mondta — és nem bánom, hogy a többiek röhögnek rajta. Egyik embernek az a szenvedélye, a másiknak az. Az ő szenvedélye az volt, hogy a frakkban járjon. Mint azok az angolok, akiket a dinernél — a kivilágított étterembe a sötét erdőből bekémlelve — szemügyre szokott venni. Az ő szenvedélye ez volt. Hamarosan megtudtam, hogy van még egy szenvedélye. Amikor a szobámban a tisztogató munkát elvégezte és mosolyogva kihajlongott, nem láttam kétnapig. Két nap múlva megint találkoztam vele, Az országúton állott és egy parasztfiuval beszélgetett. Hevesen gesztikulált. Mikor odaértem hozzá, rám mosolygott. — Mi az, Jakob ? — kérdeztem. — Meg akarom venni ezt itt ettől, de rémesen drágára tartja. Az ettől parasztfiu volt. Az ezt: egy sasfiók, a melyet a fiú a kezén tartott. Csodálkozva néztem Jákobra, Jakob pedig odafordult a fiúhoz és hevesen gesztikulálva szidta, mint zsarolót, rablót és istentelen fosztogatót* A fiú vonogatta a vállát. mester ur felhívta a püspök ur fipyelmét azokra a lakóházakra, amelyeket az ő számára szemeltek ki. Úgy ezek a lakóházak, mint a várostól a püspökség céljaira felajánlott telek mindenben megnyerték a főpásztor tetszését. A püspök ur megígérte, hogy a maga részéről mindent elkövet, hogy a püspöki székhely Nagykároly legyen. Különösen a papság és tanítóság érdekében levőnek tartja, hogy itt és ne olyan helyen állíttassák fel a püspöki székhely, ahol semnjiféie kultúrintézmény sincs. A püspök a mjostani terv szerint októberben végtegesen Nagykárolyba költözik. Ami a kinevezést illeti, a püspök ur hivatalos értesítést kapott arról, hogy kinevezését Őfelsége már régebben aláírta, a hivatalos publikálással csak azért várnak mert a püspökség felállításáról szóló törvény még nincs szentesítve. A kivándorlás évről-évre ijesztőbb mérveket kezd ölteni. Az igaz, hogy ezt nemcsak Magyarországról mondhatjuk, Európa minden államából mind többen és többen vándorolnak ki Amerikába. A többi európai állam hasonló baja azonban nem old fel bennünket az alól a kötelesség alól, hogy ezt a nemzetgyengitő veszedelmet ha már teljesen megszüntetni rtem tudjuk, legalább mértékeljük. Mert úgy áll a dolog, hogy már nemcsak azon vidékek lakossága vándorol ki, amelyek mostoha természeti és kereseti viszonyai miatt munkabíró fiai szinte rákényszerülnek a kivándorlásra, hanem azt kell látnunk, hogy a gaz.- dagnak nevezett Alföld is szaporítja a kivándorlók ezreit. Az a rengeteg útlevél, amennyivel többet adtak ki és használtak fel nálunk ezidén, mint az előbbi évek bármelyikében, követelőn sürgeti, hogy bölcs és erélyes intézkedéseket tegyünk, ha meg akarjuk menteni nemzetünket a lassú elvérzéstől. Első pillanatra igen hasznos intézkedésnek látszik az a belügyminiszteri rendelet, amely a háborús viszonyokra, való tekintettel a véd- kötelesek kivándorlását megtiltotta s ezzel a már kiadott útlevelek 25 %-ának igénybevételét megakadályozta. — Mit kiabál úgy, — mondta nyugodtan — hiszen úgy is meg fogja venni. — Nem én, — felelte dühösen Jakob. — Dehogy nem, hiszen a másik már kinőtt. — Nem, nem én, nem veszem meg. És takarodj, mert pofonváglak. — Én pedig majd megrugom a fájós lábát. — Jakob felsziszszent és elvörösödött. — Takarodj! — kiáltotta dühösen. A fiú elindult, Jakob állt egy darabig, azután utána szaladt és megvette a sasfiókot. Átvette. Megsimogatta. Rám mosolygott és eltűnt a hotel melléképületei között. A sétámról visszajövet a melléképülelek között mentem át. Az istállók fefől dühös, éles vijjogás hangzott fel, közben egy-egy puffanás. Egy szélesvállu, német kocsis, a kire kérdően ránéztem, elmosolyodott és hátrafelé intett. — Veri már — mondta. — Ki? — Jakob. — Mit? — A sast. Elképedve néztem rá, azután elindultam a vijjogás irányába. Az istálló mögött két durva fából durván összerótt, nagy ketrec állott. Az egyik ketrecben ott volt a sasfiók és a ketrecből éppen akkor jött ki Jakob. Ekkor csend volt. Jakob azonban bement a másik ketrecbe és amint felnyitotta az ajtót, a ketrec sarkában meglibbent valami nagy sárgásszürkeség; a sarokból kilibbent és egy éles felvijjogással a Csakhogy ennek a rendelkezésnek akkor volna nemcsak látszólagos, hanem igazi, mindenkit megnyugtató eredménye, ha megszüntetné az okot is, amelynek okozata a nagyarányú kivándorlás. Mellőzve a boldogulás lehetőségét, amelyről lassan le kell mondanunk, csak a megélhetés kérdését vizsgáljuk meg, mint a kivándorlás rendeletekkel be nem dugaszolható forrását. Mert csak a kereseti viszonyok javításától várhatunk üdvös eredményeket ezen a téren. Vájjon elmondhatjuk-e, hogy nálunk a munka és a velejáró kereset olyan arányban van egymással, amely nemcsak a munkaadóra, hanem a munkásra is kielégítő. Bérharcaink nem az ellenkezőt bizonyitják-e ? De legalább a munkára, a bár gyengén megfizetett munkára tudnánk elegendő módot és alkalmat nyújtani. Csakhogy különösen iparunk fejletlensége miatt az év nagy részén át pihenni kénytelen ezer meg 4ezer munkás kéz. Csoda-e aztán, ha a csábitó munkabér elérésének lehetőségével s ami még fontosabb, a mi viszonyainkhoz mérve szokatlan nagyságával elkápráztatott és szociális helyzetével egyéb okokból is elégedetlen nép kész pnédája az ígéret földére hívogató szózatnak. Nem vigasztalhat bennünket az a tapasztalat sem, hogy az idegenben szerzett vagyon nagyrésze hazakerül, mert ezért a magunk ereje esik áldozatul, hisz a kivándorlótoknak viszont alig egy harmadrésze tér vissza hozzánk, a többi az elkerülhetetlen asszimitáció következtében ránk nézve örökre elveszett. Elszánt magyarjainknak hiába mondjuk, hogy odakiinn nemcsak a kereset nagyobb, hanem a megélhetés is költségesebb, mint idehaza ; hiába mondjuk, hogy a szokatlanul megerőltető munka idő előtt tönkre teszi, megőrli egész szervezetét. Mindene csak az a válasza, hogy lehet, hogy nem lesz jobb, de rosszabb már nem lehet, mint itthon. Hátha mégisjobb lesz? Itt kell valamit cselekednünk, hogy csak valamelyest is útját álljuk az elvéríelenedés szomorú processzusának. Oda kell kötnünk a népet a földhöz, amelyből egyelőre csak a sírját mondhatja a magáénak. Pedig élni is tudna és akarná ezért a földért, ha megszerző se nem lenne e úgyszólván teljes lehetetlenség. A népet nem csak a föld bérében, hanem hasznában is másik sarokba menekült egy szép, nagy sasmadár. Teljesen kinőtt, hatalmas állat volt, karcsú szép és félelmes. Jakob észrevett. Szélesen rám nevetett. — • A magáé ez a sas? — kérdeztem zavarodottan. — Az enyém, — felelte büszkén. A sas sötéten állott a sarokban. — Szép állat, — mondtam. — Gyönyörű, ugy-e? — felelte Jakob büszkén. — én neveltem. — Fiók-korában vette? — Igen. Mint azt odaát. Csak ez még fiatalabb volt. Szinte pelyhes. Ekkorára neveltem ! — Mit csinál vele? — Nevelem. — De minek? el akarja adni ? — Nem, Nevelem. — Nevelem! — ismételte Jakob harmadszor, kiáltva, fenyegető hangon és kigyulladt szemmel. Jónak láttam szó nélkül otthagyni. Jakob kezdett otromba lenni; és csak nem fogok összeveszni Jákobbal. — Neveli. Ez a szenvedélye, a másiknak az. Indultam felfelé, de néhány lépés után viszszafordultam. A ketrecben ugyanis különös dolog történt. Jakob frakkosan, szürkés-feh r ingmellét kifeszitve, odaállott a sas elé és rákiáltott. Ismeretlen nyelven — nyilván a szülőföldjének a nyelvén — rekedten és izgatottan rákiáltott sasra. A sas komoran és moz-
