Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-27 / 17. szám
2- k oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 17. szám. telenül felmerül az a kérdés is: nem lehetne-e a mai épület átalakításával is megoldani a kérdést, avagy a mai helyen újból építeni. Ezzel a kérdéssel már a város anyagi helyzetére és a gr. Károlyi Gyula nagylelkű ajánlatára való tekintettel is foglalkozni kell. A pénzügyi kormány, azt hisszük, mindkettőre figyelemmel lenne még az esetre is, ha talán a hely nem épp központon van. Hisz a hely más városban sem köttetett ki feltétlenül, az adott viszonyokra mindenütt figyelemmel kell lenni. Az anyagi kérdés oly szerepet játszik a mi városunknál, hogy némi engedményt a pénzügyi kormány is tehet. Ha a városfejlesztésre való tekintet nélkül oly forgalmi helyen óhajtanák felépíteni a pénzügyi palotát, hol üzlethelyek is létesíthetők, akkor az üzlethelyiségek bérével volna némileg kárpótolva a város. Ez is megfontolás tárgyát kell, hogy képezze. E célból a nagy zsidóház felelne meg, vagy más forgalmi hely. Ha ezek egyikét sem lehetne keresztül vinni, a Kölcsey-utcában a Kovács-féle vagy Gyene-féle telek jöhet szóba, mint a megyeházához legközelebb esők. Minden esetre alapos megfontolás tárgyává teendő a kérdés, mert oly középület emeléséről van szó, amilyen nem egyhamar épül városunkban. Azért ne kicsinyes gondolkozásra, rövidlátásra és önző érdekekre valló szempontok, hanem városunk jól felfogott érdeke legyen a döntő. A kiépítésre, minden irányban fejlesztésre váró, a jövő Nagykároly városa lebegjen szemeink előtt. vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, a melynek falait még a törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen, eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne. Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt a köztu- datba. Mondom, hogy Rózsa Sándort is úgy hirdették, mintha a kegyetlenségnek kőbe faragott szobra volna. Pedig, mondom, volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öregbéres házánál jártak s az öreg Dékány József öregbéres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél kan- csózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja. Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik. Azt mondja erre egy öreg ember: • — Hát én meg még kabaréztam is nekik. Párhuzamos osztály a polgári fiúiskolában. Figyelemmel kisérve a helybeli polgári fiúiskola statisztikai adatait feltűnő, hogy az első osztályba beiratkozottak száma 68. Ez egyrészt örvendetes jelenség, ami az iskola látogatottságának tulajdonitható. Azonban önkénytelenül felmerül az a kérdés : nem jelentkeztek-e többen s ha igen, mi lett ezekkel? Utána jártunk a dolognak s kisült, hogy még 30 jelentkezett, de azokat visszautasították. Ezek vagy nem iratkoztak be, vagy Szatmárra mentek, ahol felállították a párhuzamos osztályt. Nem tudjuk, milyen felfogás érvényesült a tuljelentkezők elutasításánál, de egyről határozottan meg vagyunk győződve, hogy a párhuzamos osztálynak felállítása — erősen indokolt esetről lévén szó, — semmiféle illetékes faktor részéről nem ütközött volna akadályokba, annál is inkább, mert szatmáron összesen csak 78 gyermek jelentkezett s mégis megtörtént a párhuzamosítás. Egyenlőre nem kutatjuk, kit terhel ezért a felelősség. Egyet azonban már most konstatálhatunk, hogy az ilyen szellemű iskola politika nemcsak városunk kulturális, hanem közgazda- sági érdekeit is a legnagyobb mértékben sérti Kulturális érdekeit annyiban, hogy a fel nem vett tanulók egy része — valószínűleg anyagi erő hiányában — iskola nélkül maradt, köz- gazdasági érdekeit annyiban, hogy a másik rész Szatmárra ment s ott szerzett és teremtett magának — habár kis mértékben is — sokoldalú érdekeltséget. Mi tehát az ilyen iskola politika mellett könyen abbn a helyzetbe kerülhetünk, hogy minden anyagi áldozatunk és törekvésünk il- luzórius leend: ezt -jofedig egy fejlődő városnak nem lehet egykedvűen «lnézni. De ott van a másik memento is. A főgimnáziumnál analog eset fordult elő, amikor — Kabarézott, bátyám ? — Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük, ettem-ittam velük s danoűam nekik. — S mikor történt ez*? — Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban. Aki beszél, Vékes Sándor, aki vegyven évi hivataloskodás után ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az ablakok. A talyigás-szenátorság gunyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A városi tanácsnokok annak idején szenátornak nevezték, mint latinos világban illet is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az idézőcédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a közönségnek : gyalogszenátornak nevezték el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik jár- tak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor főt májára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta. Ilyen minőségben ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngőiéi pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron behajtson. A csöngőiéi puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusz- tázó katona is, bizonyos Ábrahám János". Másfelé az ilyent pandúrnak nevezték, meg hajdúnak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát az illetékes — nem tanügyi — tényezők elmulasztották annak idején a párhuzamosítást s néhány évnek kellett eltelnie, hogy a kérdés aktuálissá váljék. Az a csalódás, ami ennek következtében a város vezető köreit érintette, most iniciativ, tetterős munkára serkenti s felállítja a párhuzamos osztályt. Nem kell tehát a polgári iskolánál sem várni arra, hogy újabb csalódás teremtsen érett megfontolást. Reméljük, hogy az illetékes tényezők belátják intencióink korrekt és a legnagyobb mértékben méltányolható voltát s már a legközelebbi iskolaévben megryitják a párhuzamos osztályt. Természetesen utána fognak járni a késedelmezés okának s a mulasztót annak rendje és módja szerint kissé meg is rendszabályozzák. Censor. Városi értekezletek. i. F. hó 19-én d. u. értekezlet volt a városházán, amelyet Debreczeni István kir. tanácsos polgármester hívott egybe, hogy megbeszéljék a további teendőket a pénzügyi palota kérdésében. Az eléggé szép számban egybegyült tagok előtt elsősorban bemutatta a polgármester gróf Károlyi Mihály sürgönyét, amelyben arra kéri a várost, hogy a deputáciozást halasszák el az uj minisztérium megalakulásáig s akkor szívesen áll a város rendelkezésére. Ezután azt az indítványt terjesztette az értekezlet elé, hogy a 600,000 koronás kölcsönre vonatkozó vármegyei jóváhagyó határozatot f. hó 21-én személyesen viszi fel a minisztériumba s táviratilag értesíti a főjegyzőt, mikor jöjjön fel a deputáció. Dr. Adler Adolf azt javasolja, hogy a deputáció f. hó 28-.in menjen föl, amikor a Pénzintézetek orsz. egyesületének közgyűlésére úgyis sókan vonulnak fel városunkból. Élénk eszmecsere után a polgármester indítványát fogadták el. ■ - ■ .......- ■mo ndták hajdúnak, mig a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilvformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gúnyát, a tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda, ahova akartak. A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötöz- ködésből nem fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza,akkor sem másegyébért, mint, hogy beállhasson honvédnek. A pénzt tehát felszedvén a hivatalos formák szerint, indultak vissza. Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott. — De — mondja Sándor bácsi — az abban az időben nem volt szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek ? Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk. Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg vacsorát főzött. — Valami jó ételt-e? — kérdem, tudván, hogy az öreg ur a régi magyar konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom pulykapecsenyét is eltolja maga élői, azon az Az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja szives tudomására hozza n. é. vevő közönségnek, hogy Nagykárolyban, gróf Károlyi' György-tér 10. szám alatti üzlethelyiségében kizárólag saját készítésű férfi, női és gyermek cipőkből box, sevró bőrből készítve — dúsan felszerelt raktárt tart. Mérték szerinti megrendeléseket elfogad úgy helyben mint vidékre mindennemű cipők és csizmákra. Javításokra különös gond fordittatik. Szives pártfogást kér tisztelettel: Elv: jó munka, szolid és pontos kiszolgálás i az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja.
