Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-06 / 14. szám
14. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. hallgass ide . . . érted gyermekem, a te érdekedben . . . taníttatni akartalak, hogy kisasz- szony légy ... a te javadat akartam ... De nem megy . . . bűnt követtem el . . . vétkeztem . . . Mély csend lett. Paramonov nehezen lélegzett. — Annuska, — mondta izgatottan, — hadd csókoljam lábadat . . . mint akkor, mikor még egész kicsi voltál . . . kis, vékony lábadat . . . édes gyermekem, tekints bűnös atyádra . . . engedd őt lábaidat csókolni ... fáj még a körmöd ? Miért nem felelsz? Csapjon belém a villám, ha hazudom, még holnap visszaviszek mindent a zsidónak . . . egy kopeket sem tartok meg ... de nekem kell az én gyermekem, az én Annuskám, kis leányom . . . Mit akarsz tőlem ? Miért kinzol ? . . , — hangja reszketett. — Akarod, hogy meghaljak? A kis leány feléje fordította ercát s kisirt sugárzó szemével ránézett . . . Ő felsikoltott s zokogott, mint egy gyermek . . . * Reggel Annuska későn ébredt s nem ismert a szobára. Üres volt. Felöltözött s kiment az udvarra. Hideg őszi reggel volt, fagyni kezdett, s metsző szél fújt. Anyja téliesen öltözve elébe jött. — Alszik, mint egy hercegnő, tiz óráig — mondta haragosan. — Készülj, N—szkba megyünk végleg. — Végleg? — ismételte Annuska lassan. Most odajött atyja is bársonyprémes köpenyben, magas prémsapkával és vörös övvel. — Anjuk, — mondta szigorúan és elgondolkodva simogatta hosszú fekete szakállát — gyere csak ide. Beléptek az üres szobába, az atyja bezárta az ajtót. — Hallgass ide, Anjuta, — mondta a leányhoz és felvonta szemöldökét, ami, mint a kis leány tudta, nála harag jele voltt — Ha csak egy hangot hallatsz arról, amit tegnap mámoromban — hallod, mámoromban — mondtam neked, akkor először eltöröm a kezed, aztán a lábad, bekötlek egy zsákba és bedoblak a Donba. Megértetted ? Fiatal vagy te még ahhoz, hogy atyádat kommandirozd, inkább agyonütlek . . . — Esküdtél, — akarta a kis leány mondani, de a szó torkán akadt. — Kocsmát veszek, — folytatta atyja, — jó üzletet. Később te is segítesz majd, most még iskolába jársz, hogy számolni és effélét megtanulj. Egy szót se hát, érted, ismersz engem. A folyóba doblak. Ezzel elment, rá sem hederitett a leányra. Annuska is kiment. Az udvaron keresztül kijutott az utcára. A hideg szél arcába süvített, könnyű ruhácskájában fázott. Havazni kezdett. Egyszerre észrevette, hogy a Don partján van. A viz sötétkék volt. Egy hajó se volt látható, mert féltek, hogy a folyó nemsokára befagy. — A folyóba, a Donba ! . . . — visszhangzott füleiben. A Donba! — ismételte hangosan és belenézett a vízbe, mely egyre folyt, folyt . . . Aztán behunyta szemét, egy kicsit előrehajolt s kitárta karjait, mintha valakit át akarna ölelni . . . Mikor beleesett a vízbe, ijedten és élesen felsikoltott, de senki sem halottá. Ruhái csakhamar teleszivódtak vízzel s ő sülyedt s eltűnt a mélységben, mint egy haszontalan ballaszt, mit a hajóról kidobnak a vizbe . . . Feliciia. Pesckan Emil elbeszélése. Konrád a festő, állványa előtt állott műtermében. Gondolataiba mélyedve nézte megkezdett müvét és teljesen elfeledkezett Lopressi báróról, a ki egyfautelben ült s unottan lapozgatott a festő vázlatkönyvében. Konrád bosz- szankodva csettentett a nyelvével s erre a báró felnézett. — Még most sem vagy megelégedve a munkáddal? Tudod-e, kedves barátom, hogy ha sokáig igy tart, faképnél hagylak. Nevetséges egy képpel hónapokat eltölteni a nélkül, hogy megállapodásra! jutnál a tervét illetőleg. De hát ugyan mi könnyebb, mint a természetet utánozni. Meglátsz egy fát, bokrot, házat, szép nőt és lefested ; mire gondolkozni rajta ? A festő nevetve félbeszakította: — Kár, hogy nem csaptál fel kritikusnak. A világ sokat adott volna véleményedre, mert vannak, a kik nem tartják különbnek a szabóénál, a festő mesterségét. Ahhoz természetesen semmi közük, arról nem vesznek tndomást, hogy a festő életét önti az alakjaiba, a lelkét adja oda ecsetével, visszatükröztetvén saját egyéniségét, mindarról, amit megteremt. És e mellett soha sincs megelégedve munkájával. A báró albumot tartott kezében. Konrád ifjúkori kísérletei voltak abban Egyik lapján tájkép, másikon egy ideális arc, harmadikon fej és tgy tovább. Az album egyszerre csak kihullott a báró kezéből s ő maga gyorsan felugrott, mintha reákiáltottak volna. — Mi lelt — szólt oda Konrád. Lopressi báró felvette az albumot s egyik lapjára mutatott: — Ki ez? A kezei azonban reszkettek és csak úgy táncolt az ujja, mellyel egy képet érintett. Konrád az ajkait harapdálta : — Bah! ifjúkori álomkép! Egy vázlat — nem emlékszem — ki tudja mikor láttam. — Konrád te ámítasz. Mond ki, e nő. Tu- dod-e, hogy e képnek az eredetije az, kiért én behunytam a szemem a világ minden szépjei előtt. Te ismerted ? Konrád ránézett a képre, ügy látszott bosz- szankodott, hogy éppen ez az egy tűnt fel a bárónak. Ez pedig ismételte : — Ismerted ? — Igen, ismertem. Akkor még ifjú voltam. Vázlatot készítettem erről is, arról is. ügy jött ez asszony. Láttam. A nőkről én akkor azt tudtam, hogy angyalok. (Keserű mosoly vonult végig az arcán.) Ám igaz is, hogy minden nő angyalnak született s csak mi férfiak vagyunk okai, hogy daemonná válnak. — Hogyan ? — Én azt hiszem, hogy a nőben eredetileg semmi hajlam sincs a rosszra, úgy nem is fejlődhetik azzá önmagától. Mi oltjuk beléjük. — Nem értelek. — Nos halld, ez elvemmel együtt elbeszélem történetemet, előbb azonban mond el, mi köt téged e kép eredetijéhez, Felicitához ? A báró szivarra gyújtott s kevés idő múltán elkezdte : — A történetem egyszerű és mindennapon előforduló. Jelentőségteljesnek csak e pillanatban tűnt fel, midőn a te elvedet hallottam, hogy a nőnek mi adjuk a lelket. Nekem sohasem volt erre alkalmam. Te tudod miként nevelkedtem fel. Fia vagyok egy nőgyiilölő apának, aki azzal a tanáccsal bocsájtott az élet útjára : ne köss senkivel sem barátságot! A szerelem jogosultságát nem ismerte el. Bolondság, bolondság és csupa festék, alapjában semmi. Erre tanított. Ha követem atyám tanácsát okosan jártam volna el. Akkor nem ismertem volna meg őt — Felicitát? — Igen. A neve az volt... Ah! Én megtanultam, hogy az atyámnak nincs igaza. A szerelem nem csupa festék, inkább kés. Nem valék már ifjú — Párisban történt a világkiállítás alatt — hogy megláttam. Bolond valék, a ki követte őt, mint a hű kutya a gazdáját; a ki reá pazaroltam egész vagyonomat és boldog voltam, ha madonna arcát láthattam, avagy lágy hangját hallottam. Kevésbé múlt, hogy Lopressi báróné legyen ... De jó barátaim kinyitották szemeimet és az egész boldogságom eloszlott, mint színes szappanbuborék. A ki sohasem mertem csókkal érinteni tiszta fényű arcát, mert azt hittem vétket követek el ezáltal — megtudtam, hogy ő bukott nő. Ha rossz bölcsész volt is atyám, de jó praktikus ember. De mond a te mesédet. Hallgatom. Konrád dologhoz kezdett. — A munka mellett könnyebben elbeszélem. Igen fiatal, mondhatni gyermek voltam, mikor Felicitát megismertem. Éppen akkor adták át vagyonomat és en teljesen tanulmányaimhoz vonultam vissza. Valami Olaszországba űzött. Ott ide-oda jártam s mindenkit, a mi elém került s megragadta figyelmemet, lerajzoltam. Igen szerettem a nap búcsúját festeni. E képeknek való tárgyat keresve bejártam Olaszhont déltől északnak és vissza számtalanszor, mig végre Triesztbe értem. Innen bejártam a Kar- sztokat. A szeszélyes alakú hegycsúcsok, tarka szinvegyülékkel a tenger és a megkapó bájjal tele gyönyörű szép vidék — elbájolt. Úgy jártam a hegyek közt, mint a kinek ez az életcélja. Egy nap eltévedtem. És nem találtam senkire a hegyek kanyargós utain, a ki engem kivezetett volna. Végre egy csúcsról megláttam a tengert, mely mellett a vasútvonal húzódott. Átrohanva bozótok között, átugorga árkokat, hasadékokat és megbotolva lépten nyomon egy-egy kiálló kődarabba, végre a tengerparthoz jutottam s egy vasúti felügyelőnek elbeszélve esetemet, kértem, hogy mutassa meg a hazafelé vivő utat. Ő azt mondta, hogy főnökének szolgáló leánya éppen imént hozta el ebédjét s azzal a leánynyal elmehetnek az állomásig, a honnan kiindultam. A tanácsot elfogadtam kevés idő múltán útnak indultam a leánnyal, gyakran mögötte menve, mert az ösvény a hol haladtunk, igen keskeny volt. A leány alig volt tizenhat éves, de arca mintha Ticián képből lett volna kivéve, egész alakja, lengő járása és finom árnyéku haja, meg két karja, mellyel a fején lévő korsót tartotta, mind-mind elhitették velem e pillanatban, hogy a természet valamennyi báját e leánynak adta. Gyorsan beleegyezett, midőn arra kértem, hogy lefesthessem. Néhány napon egy ke zés ideig ült és végre sikerült találóan lerajzolnom. Az első sikeremet a művészeti pályán Felicitának köszönhetem. Hogy ez idő alatt megszerettem a bájos leánykát, azt hiszem természetes. Röviden fogok beszélni. Elhagyok minden színezést Te nem tudod ugy-e, milyen volt Felicita tizenhat éves korában ? Gyermek volt, a ki álmodik és tiszta, ártatlan pir az arcán, tűz a szemeiben. Ezt láttam mindig és nem tudtam szabadulni a varázstól, mely hozzá kötött. Végre is haza kellett jönnöm Olaszhonból. Azt hittem természetes és rendes dolog, ha elbúcsúzom a leánytól. Úgy is kezdtem. Mikor azonban először említettem előtte, hogy megyek, sírva fakadt es átölelve fejemet gömbölyű, forró karjával, kért, hogy vigyem őt is. Úgy tettem. Bécsben kibéreltem egy külvárosi lakást és oda költözködtünk — én és a leány. Darabig elhallgatott és az ecset gyorsan járt a vásznán, melyen az immár félig kész képet gyorsan akarta bevégezni. — Gyakran kérdtem magamtól, hogy mit tett volna eszes és mindenekfelett megfontolással való okos ember az én helyemben ? Bizonyosan vagy vissza vitte volna szülőhelyére, vagy pedig nőül veszi. Kiképezvén természetes tehetségeit; bizonyosan ügyes nőt nyert volna, a ki boldoggá teszi egész életét. Én azonban egyiket sem tettem. Nem voltam képes elhagyni és* nem azonképpen nőmmé tenni a leányt-Ugyan gyermek volt még. Az a kedvessége és azok a hibái, a mik a gyermekben szépek és inegbo- csájthatók is. Az asszony azonban még ugy- szólva nem ébredt benne fel. Én erre semmit sem tettem, hogy a nőiességét neveljem. így lett, hogy Felicita az maradt, a ki saját akarattal és véleménnyel biró asszonnyá válik, a nélkül, hogy a férfi lelkét magába szívná, a ki hozzája fűződött. Konrád itt megállott a beszédjében, mig a báró közbeszólt: — Ebben értelek, hogy ez a te imént mondott terveddel egy. Es mint művész, ki a természetest igyekszik alkotásaiba önteni, hogyan nem fürkészted ki a Felicita lelki tulajdonságait, az legalább is sajátszerü. — Ah, te elfeleded, hogy jó festő és erős ember közt a különbség óriási. Mesét álmodtam át a leány mellett, de egyébbre nem gondoltam. Az életem munka és szerelem közt telt. Most elém állítottam a nőt és minden képzelhető alakban lerajzoltam. Nevetséges. Lerajzoltam és azután ittam a szerelmet, mig elkábultam. Nem : Modern ruhafestés: bármily divatszinre. 1IÍ£ii# ‘öal legszebb ruhatisztitás HAJ Ul|vl MT Vegyileg száraz utón! Nagykároly» Széchenyi-ufca 34. sz. a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
