Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-06 / 14. szám
14. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 4-ik oldal. láttam, uram, hogy Felicita mit tesz. Megismerte a világot. Nyers erő volt benne arra, hogy következtetni tudott. Csakhamar beleélte magát a hitbe, hogy csak szépsége az, a mi miatt mellettem lehet. Voltak a kik élesztették a hitét. És voltak, a kik mondtak neki történetet virágról, a melyik csak azon ideig kedves, mig leeszi róla az idő a harmatot. — Végzem. Kért, hogy vigyen társaságokba, mint a hogy más nőket visznek a férfiak. Elbeszéltem neki egyet s mást arról, hogy miért nem tehetem ezt. Törvény szerint nem feleségem s a világ rosszat fog beszélni. A világ. Azután, ha a világ úgy akarja, miért ne lehessen nőm. És mondta azonnal, hogy esküdjünk meg a pap előtt, mint a hogy a világ kívánja. — Nem tehettem. Végre is féltem. Szerettem volna akkar meghalni úgy vele, hogy aztán ne tudjon rólunk senki. Láttam az embereket, a mint gúnyos arccal mosolyognak reám s kitérnek előlem. Bele kellett volna oltani a lelket ebbe az asszonyba és nem tettem. Bántam, de kérését vissza kellett utasítanom. Akkor olyan erős volt, hogy elhagyott. Másnap egy gazdag bankáré volt. Harmadik héten már másé. — Hires szépséggé lön ; igy volt bizonyosan pénzért a tiéd is. Én azonban azóta nem találtam sehol ideált az ecsetem számára ... A festő bevégezte a képet, elbeszélésével együtt... A vásznán finom vonásokkal, mint egy oda lehelve látszott, a mint ártatlan leányka a hegyek közt halad, korsó a fején és ifjút vezet az uttalan bozót között. A gyémántos diádéin. Irta: Szecső Vilmos. Élt Budán a hatvanas években egy szegény, szomorú, rongyos legény. Bolti szolga volt és Névtelen Jánosnak hívták. Hívták pedig Névtelen Jánosnak azért, mert se apját, se anyját nem ismerte senki; őt magát rongyos pólyába burkolva, egy dohos kapualjában találták háromhetes korában. Fölnevelkedett, Isten tudja, hogyan. Itt egy falat, ott egy morzsa, goromba szó eminnen, ütleg amonnan, érdes sajnálkozás jobbfelől, goromba tréfa balfelöl. A gyerek félszeg lett, sunyi, gyáva és bubána- tos. Homályos kapumélyedésben, tán azon a helyen, ahol találódolt, titkos és keserű köny- nyeket sirt és mélán sóhajtott azok után, akiktől származott s akiket nem ismert. Sokszor félő reménnyel nézett zord, idegen arcokba, várva egy titkos, boldog és csodás felvillanást, mely belevilágítana létezésének fájó rejtelmébe. De soha, soha. Egy mélyenfekvő, alacsony és penészes boitban szolgálatoskodott és innen cipelte szét egész nap a csomagokat a régi város furcsa utcáin. így bandukolt egész nap a csomagok terhe alatt a zegzugos sikátorokban, a lábát feltörte a hegyes kő, a szivét sebezte a rejtelem, hogy miért van ő itt és miért kell igy görnyednie. A garasát fölette mind egyszerre mohón, telhe- tetlenül és boldogan, aztán éhezett napokig és lázas szeme furcsa képeket látott abban a budai levegőben, amelyben élő emlékek és halott remények illatoznak. Ilyenkor megfejtett és megérzett valamit, mintha ő rá még várna valami és ez visszatartotta attól, hogy bele ne vesse magát a nagy folyamba, melynek hullámai olajosán, zöldes szürkén, rejtelmesen vil- lódznak tova. Egy este éhesen, bámészan, lázasan botorkált az utcán. Csillogott, ragyogott minden, sok látni való. A koronázási ünnepségek idején történt ez. A királyi várba pompázó, ragyogó, dús kocsitábor vonult fel. Selyem, prém, drágakő csillant ki káprázatos szinpompában a remek határokból. Névtelen János ott bámészkodott, a keze a zsebében és fogta, erősen fogta, hogy el ne veszítse valahogy az értékes, egyetlen pénzdarabját, egy lapos négykrajcárost. Valami bizonytalan düh, valami keserű lázongás szorította össze a szivét. Nem tudott hazamenni, irtózva gondolt nyomorult vackára és megborzongott a gondolattól, hogy bele kell feküdnie. Csavargód föl-alá, Telt az idő, lm egyszerre újra föltűnt a kocsitábor. Jött vissza a vendégsereg a királyi várból. Névtelen János állt és bámult. Eleinte sűrűn vonultak el a hin- tók egymásután, aztán ritkábban jöttek, majd csak szórványosan tűnt fel egy-egy elkésett határ. A népség is oszladozott, a rendőrlegények is elkocogtak, csönd és elhagyottság borult újra a meredek budai utcára. Névtelen János még mindig ott állt. Most újra feltűnt egy hintó. S a mint elrobogott mellette, János egy igen halk, leheletszerű pengést hallott LA kocsi már el is tűnt az utca fordulatán. János az útra pillan tott. Valami megcsillant a kövezeten. János odarohant. Felemelte. A szeme káprázott, a keze reszketni kezdett. Fekete ezüstbe foglalt gyémántos diádéin volt, a gyémántok oly sűrű sora csillogott, villogott, szikrázott rajta, hogy bántotta az ember szemét. János hirtelen a kabátja alá dugta a kincset s reszketve nézett szét. De sehol egy emberi lény. Nem látta senki. Névtelen János szivdobogva ment haza és meggyujtván a nyomora mécsest szűk odújában, éhesen bámulta a ragyogó kincset. Aztán elzárta gondosan a ládájába. Leült és gondolkozott. Bizonyos, hogy boldogabb lett volna, ha e mérhetetlen drágaság helyett egy kékhasu bankót talál. Ebből rögtön és alaposan jóllakhatott volna. De a rettentő szerencsének, amely érte, rettentő az árnyéka is. Mert ezt a kincset nem értékesítheti. Sem ma, sem holnap, mert fülönfogják rögtön és tömlöcbe csukják. De egy fél év múlva sem. Mert az ilyen esemény emlékezete nem múlik el egyhamar. Csak sokára, nagy sokára, majd egyszer, valamikor, ha majd már homály borul erre az egész dologra —akkor lesz pengő ‘ pénz ebből a sziporkázó ékszerből. De mindegy, ő gazdag, mérhetetlenül gazdag. Rongyosan és éhezve, szidalmazva és meglökdösve — gazdag, gazdagabb minden kínzójánál. Mert ezt a végzet vetette oda neki, a végzet, mely elfujja az emberi törvényeket, a törvényt is, mely azt mondja, hogy ez — ez lopás. Igen, a végzet, a sors, mely végre Névtelen János felé fordult mosolygó és sugaras arccal, teljes, áldott és édes ábrázatával feléje ragyogott, feléje, aki névtelen, akinek sem hazája, sem bölcsője, sem tisztes nyoszolyája. És egy uj, meleg és szárnyaló érzés, egy édes és forró bizakodás lopózott a János szivébe. Egy láthatatlan, jóindulatú, titokzatos, nagy hatalmat érezett most maga felett, egy nagy puha és meleg szárnyat, mely áldón és enyhén betakarja, egy langyos és vidám sugarakból szőtt köpenyeget, mely puhán és melegen borul a vállára. Színes rakéták lobbantak fel a levegőben, a szerencsének, sikernek és reménynek ragyogó színfoltjai. János bízott magában, jövőjében, szerencséjében. Es János nem ette meg egyszerre minden garasát. Akinek akkora kincs van a ládájában, nem mohó és nem telhetetlen. A garasok összegyűltek. És János vett egy sátoralja portékát és kiállt vele az Anna-templom előtti búcsúra. És pénzét megháromszorozta. Akkor egy kapualatti kis zsidó hirtelen meghalt és János megvette a holmiját. Ezt elházalta hamar és sikeresen. A gyémántos diadémra gondolt, bizakodás és bátorság dagasztotta mellét és a hős Névtelen elkezdett kupeckedni. Nem volt válogatós. Minden jó volt, amihez olcsón lehetett hozzájutni és drágábban tovább adni. És a szerencse, amelyben büszkén és ittasan bízott, hűségesen szolgálta. Egy nap arra ébredt, hogy pénze van. Aztán boltot nyitott, föllenditette, tovább adta. Mind nagyobb, nagyobb vállalkozásba kezdett, nőtt, gyarapodott. Vakmerő lett, egy eddig szunnyadó, pihent, őserejü energia szolgálta. És különös sugarak táplálták ezt az energiát. Sugarai a gyémántos diadémnak, amelyet esténkint maga elé tett s amelyben lopva és ragvogó szemmelgyönyörködött.Eladni? Jaj, még nem. Még korán is van. De különben is, nem égető. Várjunk. És nehezen is tudott volna megválni tőle, mert az élete talizmánját, boldogságának, szerencséjének meleg és csillogó napját látta már benne. És a pénz, mintha megbolondult volna, úgy tódult hozzá. A Névtelen név már nem volt ismeretlen. Megnősült, gyermekei lettek, háza volt, nagy gazdagsága. És ezek a fényes, boldog sugarak mind a gyémántos diadémból áradtak ki. És tisztelet, becsülés környékezte mindenütt Névtelen Jánost. És mert a becsülés becsületet szül, Jánost lassan-lassan egy furcsa, egy meleg gondolat ejtette hatalmába. Immár évtizedek múltak el. Az elveszett diadém dolga feledve van. Végre is meghozott már János számára mindent, amit meghozhatott. El kell adni a kincset. Igen, el fogja adni és a pénzből, amit érte kap, egy nagy, jótékony alapítványt tesz. A gondolat mind jobban megtetszett neki s végre annyira megszerette a tervet, hogy elhatározta megvalósítását. Egy este kivette kincsét a ládából, a hol annyi éven át pihent, ahonnan annyiszor sugárzott rá biztató fénnyel — a szive, mi tagadás, fájt is érte nagyon — becsomagolta és elsietett vele. A főutcára ment és benyitott vele a legelső ékszerész boltjába. Ott nagy reverenciával fogadták. — Ezt az ékszert — szólt Névtelen János és egy kevéssé reszketett a hangja — megvettem kéz alatt. Szeretném megbecsülteim. Menynyit ér vájjon ? És meredt szemmel bámult az ékszerészre, aki jobbra-balra forgatta kezében a kincset és vizsgáló szemmel nézegette. — Hm — dünnyögött az ékszerész — mennyit adott érte az ur ? — Mennyit? Sokat, nagyon sokat... — Pedig, pedig... önt megcsalták,uram... Ez az ékszer hamis... ez üveg, uram, üveg, nincsen ennek semmi értéke ... Névtelen János sápadtan állt ott. Aztán zsebébe csúsztatta a diadémot és kibotorkált a boltból. Zavaros és buta kábulat nyomta az agyát és három embernek is nekiment, amig végre fényes házának kapujához jutott... M SZATMÁRVÁRMEGYE KÖZIGAZGATÁSI ÉS TÁVOLSÁGI TÉRKÉPÉRE 31 mely most van elkészítés alatt s a legújabb adatokat tartalmazza, megrendeléseket elfogad „KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZ.-TÁRSASÁG NAGYKÁROLYBAN. A térképet a nagykárolyi m. kir. államépítészeti hivatal hitelesítette s a következő véleménnyel látta el : „Kovács István által szerkesztett Szatmárvármegye közigazgatási és távolsági térképe tagadhatatlanul a legtartalmasabb és értékesebb minden mostanában megjelent térképek között. Különös előnye, hogy az uj hivatalos helységneveket s a legújabb hivatalos közigazgatási járás-beosztásokat tartalmazza. Ezenkívül abból közvetlen leolvashatók a gyakrabban használt utak s azok felszámítható hivatalos távolsága. Jelmagyarázata a térkép használatát igen megkönnyíti. Ez okból a térképnek községek, tisztviselők s úgy állami. mint közigazgatási ps egyéb hivatalok, valamint magánosok részére való megszerzését csak javasolhatjuk.“ Mérték : 1:125,000. — Tartalma : Közigazgatási beosztás. Járási székhelyek, körjegyzők s ezek körzete. Csendörségek. Községek, városok határa. Tanyák. Állami, törvényhatósági, vicinális s közdülőutak. Az utak minden egyes szakaszának hossza kilométerekben. A községek egymástól való távolsága kilométerekben. Vasút, posta, táviró, telefon, utolsó posta és táviró állomások. Folyók, fő- és mellékcsatornák s azok hossza. Védtöltések és ezek hossza kilométerekbe«. Hidak és kompok. Bíróságok, adóhivatalok, telekkönyvek, hatóságok stb. székhelye. II '»KÖLCSEY. NYOMDA R.-T. NAGYKÁROLY..
