Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-17 / 7. szám
6-ik oidal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 7. szám. 20.000 koronát szavaz meg. — A határozatot Ruszkai Elek érmihályfalvai lakos fellebbezte meg s a véghatározat szerint újabb tárgyalásra kell utasítani a képviselőtestületet, mert a községnek eddigi túlterhelése 92.391 K, pótadója 71 %. Az érmihályfalvai ipartestület mint már a múlt számunkban megírtuk, folyó hó 12-én délelőtt 10 órakor rendkívüli közgyűlést tartott, melynek egyedüli tárgya az elnöki tisztség betöltése volt. — A gyűlést az iparosság rendkívüli érdeklődése mellett Báthory Zsig- mond aleinök nyitotta meg és kérte a jelenlevőket, hogy az ipartestület elnökévé egyhangúlag Csiri Sándor mészáros-iparost válassza meg. Az aleinök indítványát a gyűlés lelkesedéssel elfogadta és megválasztotta egyhangúlag Csiri Sándort a testület elnökévé. A megválasztott elnököt egy három tagú küldöttség értesítette és a gyűlésre meghívta. Az elnök megérkezvén a jelen volt iparosság lelkes óváciája után Timkó István test. jegyző üdvözölte és kérte a testület nevében, hasson oda az uj elnök minden tehetségével, hogy a testületben ezután legyen békesség és szeretet. Az elnök megköszönte a belé helyezett bizalmat: ígéretet tett, hogy mindent el fog követni a testület felvirágoztatása érdekében. Arany lakodalom. Ritka szép ünnepély lesz Érmihályfalván K. Kovács Zsigmond közszeretetben és tiszteletben álló polgár házánál f. hó 20-án. Ugyanis ekkor fogja megülni szerető nejével, Páll Zsófiával egybekelésük 50 éves évfordulóját. Tiszta szívből kívánunk a derék polgárnak és kedves nejének a nevezetes évfordáló alkalmából szerencsét, egészséget és boldogságot. Á leendő anyós által megvert vetély- társ. Ketten udvaroltak Szőlösi Rozália érmihályfalvai cselédleánynak: Gönczi András fiatal fuvaros és Balogh József szolgalegény. Gönczi rossz szemmel nézte a vetélytárs udvarlását, de nem tudott a dolgon sehogy sem változtatni, azonban azt sem tudta nézni, hogy imádottját más legény is ölelgesse. Gondolt nagyot és merészet, mivel ő maga nem mert a vetély- társsal kikezdeni, elhívta magával az anyját, hogy majd igy ketten csak elbírnak a tolakodó vetélytárssal. El is bántak vele alaposan, úgy hogy a szegény vetélytárs sokáig fogja hordani a nyomát, mert Göncziné egy karóval agyba- főbe verte. Az elpáholt legényt az orvosok, Göncinét és fiát pedig a csendőrök vették a pártfogásukba. CSARNOK. Történet az udvar fenekéről. Irta: Sz. Szigethy Vilmos. Egy sokgyerekes szegény család lakott az udvarunk fenekén. Olyan szegények, hogy szinte megdermedt az emberben a lélek, ha végignézte a nyomorúságukat. A családfő napszámba járt és csak késő este vetődött haza, kimerülve. A favágók azt mondták rá, hogy bolond, amiért nem iszik egy csepp pálinkát sem, mert a pálinka ád erőt, különben összeesik az ember, mint az igás ló, mikor már nagy a terhe. A felesége minden esztendőben apró gyermeket dajkált s ez kötötte a penészes lakáshoz. Hát szó ami szó, nagy fényűzés volt ez a terjedelmes család, amelynek többrendbeli sarjai sem tudtak még járni, annál kevésbbé beszélni, hanem azért mindig az Isten rendelésével hozakodtak elő, valahányszor ilyen irányú beszédek történtek jóindulatú népek részéről. Egy szobájuk volt, az is kicsi és egy ágyuk. Ábban aludt az asszony, mellette a mindenkori legkisebbik, lábtól a legnagyobbik fiú. A másiknak a kemence padkájára vetettek egy szőrét hullató bekecset. A suba az embernek kellett, mert végtére is a föld hideg s bizonyos kímélet szükségeltetik a családfővel szemben. Az utolsó gyerek egy vánvadt ruháskosárban aludt; még elfért benne, alig múlt esztendős, Isten segítségével kibírja benne még két esztendeig, csak a kosár legyen addig könyörületes. És végtelenül szerették ezek a szegény emberek mind a négy gyereküket sőt már gyakran esett szó az eljövendő ötödik kis vendégről is, ámbátor némi fejtörést okozott a gondolat, hogy vájjon hova helyezik el? Illetőleg milyen alakulatokat vesz akkor akkor a szoba, megmaradhat-e a lábtól való gyermek továbbra is az ágy lábában s a kemence padkáján szuny- nyadozó merre folytathatja az álmát? — Tiz esztendő múlva már szolgálhat Rozi — vélte néha az anya. Az ura csöndesen pipált (ezzel is súlyosbítva a szoba levegőjét) s csak fejbólintással felelt. Ez a bólintás azt jelentette, hogy igenis még csak tiz rövid év’és a pesztrák létszáma megnövekedik. Amúgy kevés volt a mondani valójuk, a fahasábok mindenkor egyforma görcsösek maradtak, a fűrészt még mindig szapora egymásutánban kellett reperálni, a lebbencslevesben is inkább hagymadarabok úszkáltak, ellenben állandóan hiányos volt zsir tekintetében. A nappalok annál változatosabbak voltak, mert ilyenkor az asszony ingerkedhetett a házbeli cselédekkel s együttesen kritizálhatták Etelt, a kőfaragóék mindenesét. Etel tanyai parasztleány létére az utolsó garasát is ruhára költötte s igen-igen divatosan öltözködött, szinte repült olykor. Országos vásárok idején mintha szégyenkezett volna, amiért a hozzátartozói bekecsben járnak és bekötött fejjel az asszonyfélék, holott az ő feje hajadon volt. Már kerülgette a kalap, de tartott a megszólástól, a többi tanyáról bekerült parasztleány nyelvétől, akik a kalapot egynek tekintik a rosszasággal. Ez az Etel, mint talán vélni is lehet, ke- vély leányzó volt s nem ereszkedett le a többi cselédhez. Ellenben az öreg ház szakácsnéját bámulta, attól kért uj ruhák idején tanácsot s | annak a kalapját, simogatta óvatosan, lopva. S bár a szakácsné; öregedő fanyar leány, eltűrte minden szeszélyét, érezte lelke rejtekén, hogy csak ez a társaság viszi őt előre, rangban kiválva felül emelkedve a közönségeseken. És igy került a favágóné nyelvére, mert volt a favágónénak nyelve is, habár erről igen ritkán — talán csak a házasság első esztendejében — volt alkalma meggyőződést szerezni az urának. Akkor igen hamar és gyökerében elintéződött az ügy. Etel mindazonáltal „a rongyos" volt a cse- lédi megbeszélések almaimával előkerült a múlt, mint összehasonlító és tanúságot levonó tudomány. — Voltam én is olyan kisasszony-féle, majd lesz ő is olyan, mint én vagyok; mi lesz akkor a nagy rátartóságból. A titkos ellenségeskedés nyilt formában akkor tört ki, mikor a kőfaragóék gyereke leejtette a labdáját az udvarra, a szegény emberek Jóskája pedig fölkapta és szaladt vele a szobába. Nem látta ezt a favágónén kívül sfenki, mert a kőfaragó gyerek nem számit, az úgy sem tud beszélni. A szemfüles Etel is inkább megérezte ezt, mert ahogy ki-kinézett a gangra becézni a fiúcskát, távozáskor a szokott biztatással végezte. — CsaK játszón a kisaranyom a labdával, Etel itt van. A fiúcska az üres tenyerét mutogatta. — Nine jabda, nine... — Hát hol van, szentem ? Leesett ? Majd megkeresi Etel. Szaladt le. Az udvar nem volt nagy, ami volt belőle, az is szabályos, ott biz nem kallódik el olyan hamar valami. — Borzasztóság ez, mérgelődött a leány — hiszen.a föld nem nyelhette el! A látszat kedvéért rákiáltott a Jóskára is. — Gyere, segíts keresni. Semmi eredmény. Erre aztán még hangosabb lett a méltatlankodása. — Mintha tolvajokkal lenne az ember körülvéve, bizony Isten tolvajokkal. A favágóné az ajtóból hallgatta ezt, sietett is kiugorni. — Tán biz minket gyanúsít a kisasszony ! —Nem kérdeztem magát, én csak azt mondtam, hogy valaki ellopta, mert a föld nem nyelhette el. — Mondom, vágta csípőjére két kezét az asszony, mondom, hogy én leszek a végén a tolvaj. Vigyázzon maga kisasszonyféle, mert rriindjárt megkontyolom. A kontyolásból ugyan nem lett semmi, bár kisérte ilyenféle személyeskedés ezt a bekövetkezhető eseményt. A kőfaragónénak kellett erélyesen leszólnia, (többször is) arra aztán Etel dohogva indult vissza. — Majd veszek én a kisaranyomnak szebbet — vigasztalja Etel a gyereket — legyen a másikkal boldog a tolvaj. —- Az anvád a tolvaj! — küldte fel a favágóné utolsó harci riadóját. Este haza jött a favágó. Megette a lebbencs-levest, rágyújtott a pipára és aggódó szemöldök-összeráncolással fogott hozzá a szobaszemléhez, Jiogy minő elhelyezkedési formát kellene kitalálni a kisvendég megérkezése után ? Jóska még nem aludt, inkább az anyját noszogatta. — Mondja el. Az apja rénézett. A tekintetében benne volt a kérdés, hogy mit? — A labdát! — folytatta a gyerek. A favágó végighallgatta a kiszínezett részleteket, amikben a majdnem megesett kontyo lás játszotta a főszerepet, a végén megszólalt, ha nem is a legsziveseboen. — Aztán mi lett a labdával ? — Hát itt van. — Hol ? — A Jóskánál. Az ember előbb körülvette magát füsttel. — Most vissza fogod vinni. — Én ? — riadt fel az asszony — nem én, majd, hogy igaza legyen annak a cifraságnak. A favágó hangja nagyon nyugodt volt. — Vissza fogod vinni! Vagy én vigyem ? Megteszem, de nem lesz benne köszönet. Felállt és várt, az asszony pedig megindult. A lépcső roppant magas volt, mégis mintha aránytalanul hamar érne a végére, aztán benyitott a konyhán. — A kút mellett volt, most találtuk meg. Etel szóra sem méltatta. Egy cseppet meg volt döbbenve, végeredményben mégis belenyugodott, hogy hát meg van a labda, erről most már nem eshetik szó. Ámbátor reggel ujult erővel készült hozzáfogni a kutatáshoz. A többi cselédet is lehangolta az esemény, mikor másnak szurtosan, elhanyagolt külsőben a kapualjban lopták az időt (részint a szemetes várásánap ürügye alatt, részint a jegeslegény- nyel evődve), de rájöttek, hogy már megint Etelnek nem volt igaza s ez némileg üditőleg hatott rájuk. A favágóné keveset beszélt, ettől kezdve inkább a gyerekekkel foglalatoskodott s a hangja is mintha alább hagyott volna. Nehezére esett már a járás s az őszi esős időkben egyszer el csúszott. Nagyon megüthette magát, bár csak nyögött, nem kiabált. A szobában betegen feküdt a ruháskosár- beli. Az arcán tüzes liliomok égtek, az ajka cserepes volt. Kiütő apró fogai vizes tejbe mártott rongyot rágicsáltak. Etelnek ekkor a kapuban neki rontott a Jóska gyerek. — Nem tudsz vigyázni! — kiáltott rá a leány. — Apámért mék — mondta az — anyám is beteg, oszt mindig csak nyög. Aznap délben a cselédleány lekiáltott az udvarra. — Jóska, gyere fel. Egy bögre levest nyomott a kezébe. — Vidd édes anyádnak. Hogy van a kis testvéred ? A fiú közönyös arccal kérdezte: — Melyik? ' — Hát a beteg. — Nem beteg az már, meghalt. Etel később kisirt szemmel ment be a szobába s hogy megkérdezték, mi baja? hangos zokogásra fakadt.
