Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-26 / 43. szám
43-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS 'ÉRMELLÉK 3-ik oldal. területén kiváltságosak részére, akiknek személyét a legnagyobb területrészekre nézve (a városok kivételével) a főszolgabírók állapítják meg, szóval megvan adva a lehetőség ők mintegy kiválogathatják vadásztársaikat a szabályrendelet alkalmazásával. S ezt meg is tehetik a szabályrendelet sérelme nélkül, annak egyéni céljukhoz képesti alkalmazásával és pedig úgy, hogy aki beválik vadásztársnak, annak fegyvertartási jogot azon az alapon, hogy vadászterületük van, vagy ilyen társaságnak tagjai, aki nem válna be, vagy a vadászterület szerzésben rivális lenne, annak ha eddig nem volt területe, ez alapon tagadják meg, akinek van, de kezéről le szeretnék ütni, attól pedig az alapon, hogy a közbiztonság szempontjából aggályos fegyvertartási joga. Ha ilyennek végül elnézésből fegyvertartási joga akad, annak a megvonásáról is van gondoskodás a rendelet 5. §-ában. Ezek szerint tehát megvan a lehetőség arra, hogy az egyébként tisztességes és adót fizető polgároktól elvonassék az a jog, amelyre őket a törvény feljogosítja olyan indokból, amely indok mindennek inkább mondható, mint. közérdekűnek, már pedig egy jó szabályrendeletnek ezt kellene megvédeni s nem az egyesek jogait monopolizálni, megközelithetetlenné tenni. De eltekintve attól, hogy ez által a legszemélyesebb jogában korlátolja az egyént ezen szabályrendelet jogtalanul és törvénytelenül, beleavatkozik a dologi jogokba is közvetve. Ugyanis az által, hogy a tömeget a fegyvertartástól eltiltja törvényes ok nélkül, kizárja a versenyt a vadászterületek bérbevétete körül s igy jóval kevesebb bérösszegen osztozkodhatik minden község közbirtokossága, vagy ennek nem léte, vagy jogfeladása esetén a község részesül csekélyebb jövedelemben. Ilyen egyéni jogok minden jogos indok nélküli elkobzását lehetővétevő szabályrendelet fentartása igazán absurdum a mai korban és ezért nem csodáljuk, hogy eme jogfosztó jogtalanság ellen mind nagyobb erővel zug fel az egész vármegye közönsége s nagyon igazságos utat kezdene egy elégedetlenség szülte felterjesztés, amelynek alapján a Vármegye szabályrendelete megváltoztatására utasittatnék. ...... . - ----------.............—.■ .. Az idei bortermés anyagáról. Általános a panasz, hogy az idei bortermés mennyisége a minimális, s ami termett az is csaknem élvezhetetlen, oly kevés benne a cukortartalom. A borhamisítás ellenőrzéséről szóló uj törvény rendelkezése szerint a borászati felügyelőség megengedheti azt, hogy a természetes cukormennyiség mesterséges utón pótaltassék, ha az ezt tenni szándékozók kérelmüket a gazdasági felügyelőség, vagy a hatóság utján felterjesztik. Nem lenne helytelen, ha bortermelő polgáraink meg tennék a kellő időben az ez iránti lépéseket s ha erre illetékes fentemlitett hatóságaink felhívást bocsájtanának ki a bejelentés záros határidejének kitűzése kapcsán. így legalább némileg helyre hozható lenne a bortermés azon fogyatékossága, amely miatt az csaknem teljesen élvezhetetlen s igy értéktelen is. Más városok s azok polgárai erről már gondoskodtak. Miért ne gondoskodna Nagykároly is, amikor polgárai jogos és fontos gazdasági érdekéről van szó> A kérdés megoldása halasztást nem tűr, tekintettel arra, hogy a mesterségesen keverendő. cukornak együtt kell kifornia a musttal, miért is a szükséges lépések mielőtt megteendők úgy a hirdetmény kibocsájtása, mint a jelentkezések eszközlése szempontjából. Ez utóbbi szempontból azért, miután a cukrozást óhajtó szőlős gazdák névszerint megnevezendők a fel- terjesztésben. Ez által a természet által előidézett megmásíthatatlan kár némileg csökkentetnék. Csak egy rírágszálat. A jószivü emberekhez. Mikor a napfényes mezőkön elhervad a virág és elfakul a gyep, akkor kivirul a holtak csöndes birodalma. November elsején virágok fergetege borul a sirhalmokra és a lobogó lángok fénye deríti az őszi borúlátót. Mintha a tavaszi és nyári örömökért mennénk vezekelni, oly külünös az életnek ez a bevonulása a temetőkertbe. Csakugyan van ok a vezeklésre. Az életvágy, életöröm eifeledteti velünk azt a sok szomorúságot, amely mögöttünk sir. Hány szerencsétlen embertársunk szenved és pusztul el ínség, betegség és más csapások alatt, miközbe mi az illanó perc gyönyöreit éljük. Itt a minden szenvedések pihenő állomásán, amikor a múlandóság érzései dobolják lelkünk könnyű sajkáját, gondoljunk azokra a szerencsétlenekre, akiknek összetört hajója reménytelenül vergődik az élet viharában. Mi okozza a legtöbb szenvedést a mi Ínséggel sújtott szegény hazánkban ? Mitől borús annyi tekintet ? Mitől sápad és sorvad el annyi emberarc ? Egy rettenetes betegség dúl soraink között, amit nemzeti betegségnek is lehetne nevezni és ez a tüdővész. Akiket szörnyű hatalmába kerít, azok tehetetlenül vergődnek. Kevesen vagyunk és e kevesek közül fél millió megfertőzött tüdővészes embertársunk jár-kel közöttünk és évről-évre e rengeteg számból 80,000 embert kérlelhetetlenül jagad el a tüdővészes halál. Pedig nagy részüket meg lehetne menteni az életnek. Csak segiteni kell rajtuk, életnyo- moruságokat elviselhetőbbé kell tenni, beteg, lázas testüket puha ágyba kell fektetni, zörgő, roncsolt tüdejüket tiszta uj levegővel kell fel- üditeni. Halottak napján a virágos sirhalmok előtt gondoljunk a szerencsétlen élő haldoklóra. Oly — Én mék! Andris kéri a bátyját: — Testvér, én mék. Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitarajtót s a konyhában köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s megkérjék, hogy kerüljön belül. — Nono, hát hiszen nem azér ... — mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az udvariassághoz. A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb letörült, jelezvén ez áltaKa szives fogadtatást. — No — kérdi a sógor. — Hát csak ehun-e. Tanálgatjuk a sorsunkat — mondja az özvegy. A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az itthon valókon segítsenek. A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni. Szép dolog ez a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony ne vegye ezt a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó, becsületes legénynek, aki hites ura lesz, mig bent Sodornák és Gomorhák vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen. Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt: — Melyik karomat vágassam ? A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki. Szüzdohány. Ez ki szokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot. — Már hogy melyik fiú menjen ? Az attól függ, hogy melyik mihez ért ? Mit tud olyasmit, aminek a városon hasznát lehetne venni. Mert ott is van ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög fur- fanggai. Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz ? Tudnak ir'ni, olvasni, számolni, amit a tanyai iskolában megtanultak, az Andrjs tud pikulázni is, de ezenfelül csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik. Andris szól: — A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeres akarok lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az szeretnök lönni. Hát hagy menjek én, Mihály. Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és danolás kedve van, ha a lovat csutakolja. Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az Óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó gyalogos, mert a homokon való járáskelésben igen megedződnek az inak, de hát kocsisembernek ritkán dukál ki a szabadság, rabja lévén a lónak, itatásnak, etetésnek, szerszámtisztitásnak, kocsikenésnek. Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát, abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg bőrtarisznyájába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról, az ajtófélfát is megfogja bucsuzásul a kezével s Mihállyal együtt behajtatnak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad, helyet keresvén, ahol szolgálhatna. Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem is igen megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy pedig boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad, hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak. Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s ottan uras- kodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már hogy ahova parancsolják. Ahhoz előbb tudomány kell. Meg kell tanulni az ut: Modern rnbafestés: ffrífMr legszebb ruhatisztitás bármily divatszinre. Wljvl Ék éU Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz. a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
