Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-20 / 3. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3. szám. Jótékonysági tévelygések. Jó, hogy lármáznak azok, akik szegények. Jó, hogy' az iskolás gyermek észreveszi a társadalmi s pénzügyi keserves különbséget gyermektársain. Jó, hogy a gazdag néha dölyfös, büszke, mert ki tudja, kiabálna-e, ha nem a szegény ? Jó mindez, mert az einberiségeek és az emberi erőknek kifejlődése, győzelme az anyagon és az anyagnak önmagához hasonlóvá átalakítása, minden emberi energiának hasznos munkává való átalakulása csupán csak egy dolognak következménye, annak, hogy különböző célú, értékű és pénzű emberek, különböző áramlatokban mozognak cél, érték és pénz szerint. Elenyészően kicsiny a sodra azoknak, kik cél és érték után és miatt mozognak. A legfinomabb szemüveg is csak két embert mutat, olyant, akinek pénze van és akinek nincs. Tehát ez lenne a legnagyobb és legveszedelmesebb különbség az emberek között. Ha az állat lenne több az emberben, bizonyára nemcsak különbség, de ellentét is lenne. De az ember a maga finom szimatjával jóelőre megérzi az áradatok különbségét s kiegyenli- tódcsre törekszik. Helyesen. A gazdag, jobban mondva a gazdagabb ad a szegénynek, helyesebben szegényebbnek. Csupán formákat keres. Egy kicsit banális ugyan ez a formakeresés, de ha az egész világ- belenyugszik közösen egy banalitásba, ez már többé nem bo- rfalitás, hanem egy darab etiquette és ez ellen nincs protestáció. Szóval: ez a forma a „jótékonyság.“ Furcsa ugy-e, ha valaki nem jótékony ? Mert senkisem lehet olyan szegény, hogy nálánál még egy szegényebb ne lehetne. Ennél a felfogásnál fogva a megtalált forma mindenkiré nézve kötelező etiquette s jaj annak, aki ellene mer tenni és ellene gondolkozni. Hanem tessék aztán körülnézni a jótékonyság színes mezején játszó gyermekek közt. Uramfia mit miveinek ? Egyszerűen törvényengedte koiduiást csinálnak. Jóruháju, jól ebédelő emberek passzionátus koldusokat csinálnak egy, két, három, sőt sok napra is magukból, hogy megkönnyítsék az igazi koldusok életét. Ívvel, persellyel stb. járnak, kelnek. A szegény kishi - vatalnok, kinek egyelőre nem nyomja vállát a drágasági pótlék, de az utolsó koronáját talán épen az iskolába Járó kis fia keztyüjére szánta, mosolygó képpel írja be az utolsó egy koro- nácskáját a szép asszony-kéregető listájára. A kisfiúnak nem lesz ugyan keztyüje, de kibír az még két-három náthát elsejéig. A szép asszony bekopogtat a bárói* grófi lakba is, ott is aláírják a kis bankót, a tiz koronát. Vájjon arányié az, ha a kishivatalnok mindenét odaadta, a kisfiú keztyüjét is, a főrangúnak pedig a kisbankó miatt nem fog hiányozni egy cigarettája se? Milyen arány ez.?, Több példám nincs. A jótékonyság divat. Mosolygós, szép divat. De vájjon uincs-e a divatok közt ezer, meg ezer, mely erkölcstelen ? És maga az erkölcstelenség is nem divat-e? Jó, hogy a szegény iármázik, jó ha a gazdag ezt észreveszi, jó ha az iskolás gyermek már a padsorók közt észreveszi a társadalom pénzbeli különbségeit, de ha kiegyenlítődést keresnek mindnyájan szegény és gazdag, keresse mindenki á rhága legjobb ösztöne szerint a magának legjobb formát. A pénz-tömeg összehozása egyik részről már igazságtalan, épenugy, miként a másik részre való elosztása is. Azok az urak, hölgyek, kik sohasem jártak koldustanyákon, nem is ismerik ezek életét sem, az egyes individiumok is csupa zárt ajtó előttük. Nem tartom fölöslegesnek itt egy példával is szolgálni. c ’ A fővárosban pár évvel ezelőtt karácsonytájon a József-köruton két verklis koldus veszekedett. Kihallgattam. Az öreg szidta a fiatalt, mert ma csupán öt (!) koronát kereshetett (t. i. az öreg), mert a fiatal olyan házakba is bejárt, hová ő szokott járni. Csupa időtöltésből hazakisértem a két verekedőt az ó-budai barlanglakásokba. Ott laktak. Véletlenül az öreg nevét is megtudtam. Nemsokára kioszlotfák a jótékonyság adta adományokat. Az én ismerős öregem is ott tolongott, két-három helyen is. A nevét hívták s adtak nagyobb pénzösszge- ket neki. Most már tessék a magyar tanítókra gondolni. Vájjon hányán veszekednének, ha csak napi öt korona volna is a jövedelmük? Nem sokan. Pedig annyi sincs. És ebből a nem is öt koronából kell neki jobbra-balra adakozni, csak azért, hogy azokat fizessék vele, kiknek több van mint nekik. Igazságos elosztás ez ? Ugye nem ? Nohát ha valaki tudatosan igazságtalanságot hagy magával elkövetni: bizonyára nagyfokú erkölcstelenség kell hozzá. Dehát az etiquette ellen nincs protestáció. Legalább is addig nincs, mig kicsi emberek, kicsi nemzetek protestálnak ellene. De jönnek majd a milliók, a Rockefellerek,, a Carnegiek s akkor uj divat lesz nálunk is és ez: önmagad csináld meg a magad ösztöne szerint a formákat arra, hogyan öntsd ki a szivedet. Bárcsak hamai jönnének azok a milliók. Azok a milliók, vagyonos ország, vagyonos férfiainak milliói ! Azoknak a férfiaknak milliói, kiknek nem kell félniük, hogy éhen halnak, ha nem lesznek majd a milliók az övék. Milyen kevés koldus lesz akkor. Azok sem lesznek többé koldusok, akiknek majd semmi sem fog jutni a milliókból! Hinta. A Szentháromság-kápolnáról. „Esset statim maior cultus divinus inaior devotio et observantia“ e szavakat 1737. ápr. 28-án irta levelében a nagykároty-i piarista plébános gróf Károlyi Sándornak abból az alkalomból, hogy úgy a nagykárolyi, mint a fényi és csanálosi hívek a húsvéti ájtatosságokat gróf Károlyi Ferencz részvételével végezték. Emez ájtatos.ságokon nagy szerepet játszott a, Lyukas^ halmon épített Szentháromság kápolna, amelynek lelkes megalapítója, hosszú ideig atyai gondozója s a vidék kath. hitéletének apostoli istápolója a hires kuruc generális, gróf Károlyi Sándor volt. Az a gróf Károlyi Sándor, a ki őseinek hagyományos hazaszeretetét a vallásossággal párosulva ■ hirdette mindenfelé s igyekeszolt. hogy ő hozzá sem nyúlt a kereszthez. Truphéme azután kikérdezte a harangozót és a kőműveseket is, akiktől azt a felvilágosítást kapta, hogy miután az Isten fiát a pad felett elhelyezték, többé arra gondolva, hogy Jézus Krisztus igy tárt karokkal jött hozzánk Saint- Valéry-be és bizonyosan meg akarja áldani ezt a kegyetlen megpróbáltatással sújtott hitközséget, senki sem lépett a templomba. Az az érzése volt tehát, hogy itt csoda történt, ami felett sokat goudolkodott és töprengett, A következő vasárnapon a szószékről erről beszélt híveinek és felhívta őket, hogy adakozással járuljanak egy uj, az elsőnél is díszesebb kereszthez, amely méltó legyen Őt hordozni, aki az egész világot megváltotta. A szegény saint-valéry-i halászok összeadták filléreiket, az özvegyek pedig elhozták jegygyűrűiket. Annyi sok gyűlt egybe, hogy Truphéme lelkész azonnal Abbeville-be mehetett. Itt egy pompás, fekete fából készült keresztet rendelt, melynek tetején nagy, aranyos betűkkel ez a feiirás volt olvasható: 1. N. R. I Két hónappal később ezt a keresztet állították fel az első helyett és a Krisztust reá erősítették a lándzsa és a szivacs közé. De a szobor az éjjelen át ismét elhagyta helyét s az oltárra feküdt. Midőn a lelkész másnap igy találta, térdre borult és sokáig imádkozott. E csoda hire elterjedt a környéken s az amiensj hölgyek gyűjtést rendeztek a saint- valéryi Krisztus számára. Truphéme lelkész pénzt és ékszereket kapóit Párisből a tengerészeti miniszter fele sége de Neuville Lyde egy gyémánt szivet küldött neki. Ekkor a lelkész a saint-sulpice-i szentségkereskedésben egy drágakövekkel kira- aranvkereszteí rendelt, amelyet két év múlva, két vasárnappal hu$vét utána saint-valéry-i templomban nagy pompával állították fel. De Ő, aki nem tagadta meg a fájdalmas keresztet, elhagyta ezt a pompás, fényes keresztet is és odafeküdt az oltár fehér vászonteritőjére. Attól való félelmükben, hogy meg ne sértsék az üdvözítőt, ezúttal az oltáron hagyták. Ott is maradt több éven át, mig egyszer Péter, Caillon Péter fia, felment Truphéme lelkészhez és elmondta hogy a tengerparton megtalálta a/. Üdvözítő keresztjét, Péter egy hülye fiú volt, s miután nem szült meg a tengeren talált Krisztusról gondol- kedni, nagyon meglepődött afelett, amit a szegény hülyétől hallott. A harangozóval és két kőművessel arra helyre sietett, hol a gyormek állítólag a keresztet látta s ott két szöggel televert deszkét talált, mely már régen himbálózhatott a tengeren és amely csakugyan keresztet képezett. deszkán tisztán ki lehetett venni két, feketére festett I. és N. betűt. Kétségkívül csak annak a bárkának roncsaiból maradtak, melyen Lenoel János Desiré fiával odaveszett. A harangozó és a kőmüvek nevetni kezdtek a hülyén, ki a hajó roncsait az Ur Jézus keresztjének nézte. De Truphéme lelkész elhallgattatta a gu- nyoiódókat. ő soi<at gondolkodott azon, hogy a tengeren úszó Krisztus megjelent a halászok között s kezdte megérteni a végtelen szeretet titkát. Letérdelt a homokba, s elmondta a halOitak imáját, azután megparancsolta a kőműveseknek, hogy a roncsokat vállaikon a templomba vigyék. Midőn ez megtörtént, az oltáron fekvő Krisztust a bárka roncsaira emelte és sajátkezüleg rászögezte a tenger hullámaitól megrozsdásodott szegekkel. Parancsára ezt a keresztet helyezték el masnap az első pad főié, a drágakövekkel kirakott* kereszt helyére. A Krisztus többé nem mozdult el onnan. Ott akart maradni azon a fadarabon, amelyen az Ő és Anyja nevével ajkaikon a szegény saint-valéry-i halászok lelkűket kilehelték. A magasztos arc fájdalmas ajkai ezt látszottak mondani : — Az én keresztem az emberek szenvedéseiből készül, mert igazán én vagyok a szegények és szerencsétlenek Istnne! Ezek hajótörés roncsai lehettek. Az egyik Az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja szives tudomására hozza n. é. vevő közönségnek, hogy Nagykárolyban, gróf Károlyi György-tér 10. szám alatti üzlethelyiségében kizárólag saját készítésű férfi, női és gyermek cipőkből box, sevró bőiből készítve dúsan felszerelt raktárt tart. Mérték szerinti megrendeléseket elfogad úgy helyben mint vidékre mindennemű cipók es csizmákra. Javításokra különös gond fordittatik. Szives pártfogást kér tisztelettel: Eiv. jó munka, szolid és pontos kiszolgálás az Első nagykárolyi cipészek termelő csoportja.
