Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-18 / 20. szám

2-ik cidal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 20. szám. Á Dalárda. A nagyközönség pártolja úgy a magyar ipart, mint a magyar kereskedelmet; de ezeken kivül van még más pártolni való is; világosab­ban szólva — itt van például a helybeli dalárda. A nagykárolyi dalárdát illetőleg a hírla­pokban sok cikk jelent már meg, mindazonáltal feleslegesnek egyáltalán nem tartom e szerény sort, mert a dal iránti szeretet tüzét a nagy- közönségben időnként éleszteni kell. Szép és jó dolgot müvei, mikor dalol. Énekelni, dalolni szoktunk mi is, kik nem vagyunk dalárdisták. Énekelünk, dalolunk bá­natunkban is, jókedvünkben is, a templomban is, odahaza lakásunkban is, a,vendéglőben is, a szabadban is. Dalol a mezei munkás, midőn a mezőn végzi a gyűjtést, kévekötést, mikor szánt, mi­kor vet, vagy bármely más mezei munkát vé­gez. A dalos kis pacsirta dalával egyesülve száll a magasba az Úrhoz. Dalol a mesterem­ber munkája közben, dalol a katona menetelés alatt, szóval nagyon kedves, jó, szép és nemes dolog a dal, mert — miként a valóság mutatja — mindenki, még a kis gyermek is dalol. Min­denki dalolja a nép száján élő népdalokat. Alig várjuk, hogy egy uj dalt megtanulhassunk, örülünk“ ha már tudjuk. A müdalla! azonban már nem igy vagyunk, az több időt, fáradtságot, szakértelmet, zenei ismeretet, jó zenei hallást, hangjegyismerést igényel. Ezen nehézségeket azonban leküzdi — a szakértő, hivatása magas'atán álló karmester és a szintén részben szakértő, részben dalolni szerető, jó zenei hallással biró dalárda és igy egyesült erővel munkálkodva igen szépen ta­nulnak, haladnak a dalolásban és ezekután hi­vatva vannak arra, hogy a magyar dalt művelni, a magyar közönséget nyilvános szerepléssel dal­estélyen szórakoztassák. A nagykárolyi dalárdának szép múltja van, versenyekről babérral, kitüntetéssel, díjjal, dísz­oklevéllel tért vissza az idegenből, mint a bí­ráló-bizottság Ítélete szerint képzett, pályadijra, jutalomra érdemes jó dalárda, hogy tovább ta­nuljon és ezután is szórakoztassa, mulattassa Nagykároly város és vidéke közönségét. E dalárda érdemes volt a pártolásra a múltban, méltó arra a jelenben is, de a kö­zönségben éleszteni kell a dal iránti vágyat, a magyar dal iránti szeretet tüzét és én nagyon hiszem, sőt, mi főbb én tudom, hogy e da­lárda a megérdemelt kellő pártolásban része­sülni is fog. Ezidő szerint is, miként a múltban volt, a dalárda ügye jó, szakavatott tevékeny, ügy­buzgó vezetőség kezébe van letéve. Már zon­gorát is vásárolt. Otthona a Katholikus Legéuy- egylet egyik szép helyiségében van, hol zon­goráját és más holmiját a romlás veszélye nélkül elhelyezheti. A dalárda, miként tudjuk, városi dalárda, még pedig magyar dalárda. Nem kell össze­zavarni a fogalmakat. Nemzetiség és vallás két különálló dolog. Hogy magyar dalárda, azt — hiszem — nem kell bővebben bizonyítgatnom; hogy nem felekezeti, annál kevésbbé r.-kath. felekezeti dalárda, azt kézzel foghatólag be tu­dom bizonyítani. Íme: március 15-én szerepelt a Kossuth-szoborpál — ez ünnepélyt pártszi- nezet, pártkülönbség nélkül tartották meg vá­rosunkban, — tehát pártszinezet nélkül műkö­dött a dalárda is. Szerepelt ugyanilyen ünne­pélyen a Kath. Legényegyesület műsorában is, de a löteránus egyház műkedvelői előadásán is énekelt; az Önkéntes Tűzoltó-egyesület jó- tékonycélu előadásán is ki fogja venni a si­kerből az oroszláürészt és ha más felekezet is fog tartani valami; ünnepélyt, szives mvghivásra örömmel el négy egy-két darabot énekelni. A dalárda és annak vezetősége nem gán­csot, hanem igenis dicséretet érdemei A dalárda vezetősége, valamint a működő tagok mindent elkövetnek a sikerért és mégis a nagy közönség közönyt mutat a dalárdával szemben, nem részesíti ezen nemesen gondol­kodó s folytonosan munkálkodó erkölcsi testü­letet a megillető pártolásban. A dalárok dedig nem személyes, önös, saját érdekükért fáradnak tanulnak, hanem a nagy közönségért, méltók tehát, de nagyon is minél nagyobb és nagyobb pártolásra!!! A pártolás, pártfogás jó kedvre fogja han­golni őket, fáradtságot nem ismerő szorgalom­mal fognak mindig újat és újat tanulni és a biztos győzelem reményével kecsegtetve fognak elmenni ismét és újra idegenbe dalverse­nyekre. Talán azért találkoznak közönnyel, mert többször működnek testületek ünnepélyein a „Szózat“, a „Hymnus“ és más alkalmi darabok előadásával? Nem hiszem, hogy azért! Hiszen dalestélyeken ujabbnál-ujabb darabokkal lepik meg és szórakoztatják a közönséget. A közöny oka talán a társadalom, a nagyközönség nem­törődömségében rejlik. Szatmárvármegye, de városunk is oly he­lyén fekszik hazánknak, hol a magyar dal mű­velése állal a dalárda hazafias missiót teljesít. Adjuk meg tehát a nagykárolyi városi dalárdá­nak a módot arra nézve, hogy tudását érvényre juttassa. Nagykároly város és vidéke minden szép, jó és nemesért lángoló, érdeklődő, nemesen érző és gondolkozó nagyközönségéhez fordulok szavaimmal: Hagyjon fel a közönnyel, váll­vetve, egyesült erővel, összetartással pártolja a nagykárolyi városi dalárdát, mert a jövő ese­ményei meg fogják mutatni, hogy e dalárda érdemes a közönség pártolására. Lépjen tehát mindenki a cselekvés terére, akár mint pártoló, akár mint működő tag, akár mint dalestélyt hallgató, látogató egyén. Vegye ki mindenki részét a nagy és nemes munkából! — Justin, ma kint ebédelek. Nagyon ké­sőn jövök haza... Nagyon . . . — Monsieur betegnek látszik ... Nem jobb lenne, ha ... * E pillanatban csengettek az ajtón. — Nyiss ajtót, Justin, de mond, hogy nem vagyok itthon. Az előszobában rövid vita után angolos, vidám hang kiáltja: — De igen ! Nekem mindig otthon van Grand Ami ! És Jessie Butley tör be a szobába, ez a kicsi, bájos, kivágott ruhás teremtés, báli belé­pőben. Szőke haja kétoldalt simul a fejéhez s szép kontybán egyesül a nyaka csigáján. Nagy világos szemei, fehér fogú szája mosolyognak. Családja nem nagy gondossággal vette őt körül s ez a teljesen becsületes fiatal leány egy idő óta szentimentális imádattal szerette a fes­tőt, a nélkül, hogy valaha szerelmes szót mon­dott volna néki, vagy hallott volna tőle. — Papa és a mama a városban ebédelnek — kezdte — és én meg magával akarok ebé­delni igen szeparában, chicesen, mint a hogy a regényekben van. Ezt még nem ismerem és ismerni akarom ... — Nem, kicsikém . .. Egy kissé fáradt va­gyok és... — Annál jobb... Eurcsa kis történeteket és pletykákat hallottam s egy uj néger dalt tu­dok.,.. Aztán meg úgyis ki akart menni. Nem bocsátom szabadon .. . Elvégre még nem volt több nyolc óránál, a két órai várakozás úgyis kellemetlen volna, inkább eltölti hát azt ezzel a jó kis fruskával.. . — Jól van, nem bánom. De amikor men­nem kell, otthagyom. Még egy utojsó, hosszú pillantást vetett műtermére, olyan tekintet, mint némely hal­dokló szokott, aki környezetének emlékét ma­gával akarja vinni a végleges, a nagy útra. Mikor az ajtó bezárult mögöttük, úgy érezte a festő, hogy örökre búcsúzott. * Kicsike szalon. Szeparé. Meleg és sokféle illatból összeállított levegő, melyben mégis a szarvasgomba és a cigaretta szaga dominál. Damasztabrosz, virágokkal teleszórva, görnye- dezve az ezüst súlya alatt. A vastag storeokon keresztül beszivárog a boulevardok zaja. Jessie trónol, ételt osztogat, beszél, nevet, mintha életében nem is először volna ilyen helyen, ilyen helyzetben. Szőke bandeaus feje, gyönyörű szép arca szinte gyermekes décol- letage-a elragadó. És micsoda kedves, mikor fehér homlokát összeráncolja és összecsucso- ritja azt a kis piros száját! És hogy nyújtózik, kéjesen és mégis ártatlanul, két fehér, so­ványka karja. — Emlékszik még, édes nagy barátom, Londonra és a jávai táncosnőkre ? Mennyire csodába kígyózó, hullámzó mozdulataikat ! És hogy haragudott mamára, mikor azt mondta, hogy a földi gilisztákra emlékeztetnek ! Ah, sze­gény nagy barátom !... A sötét pilláju kék szemekben végtelen gyengédség rejtőzködik. De a festő csak arra gondol, micsoda őrületes boldogság volna, ha hasonló érzelmeket olvashatna ki a Juliette fe­kete szemeiből. Borzalom ! Talán a hiába sze­retett lény e pillanatban másnak a szemébe néz ugyanily kifejezéssel 1 Oly valaki szemébe, aki — ah, igen! ezerszer igen! — nemso­kára vérhabos tajtékkal mondja ki utoljára az ő nevét ! A festő eltörte poharát ujjai között, de Jessie nem látszott észrevenni ezt a nagyfokú idegességet. — Öt nap múlva lesz az évforduló Grand Ami! ... A maga kiállítása ! Micsoda remek si­ker volt az! A művészete? Igen, valamikor szép dol­gokat festett. Igen, azelőtt irigylésreméltónak tar.ották helyzetét kollégái... Régen... Pedig még csak néhány hónapja és mégis mily messze már és mennyire jelentéktelen előtte az egész! Juliette az egyetlen, a miért érdemes élni . . . A művészet, az élet nem ad olyan hatal­mas örömet, mint az a gondolat, hogy látni fogja őt ma este a folyosón, mikor kijön a pá­holyából. Vinci és Rembrandt nem éreztek soha ahhoz fogható gyönyörűséget, mikor egy-egy : Gallérok gözmosása: UTAílÁjA» H#í 1 Kézimunkák,glassékeztyük, tükörfénnyel hófehérre * *ÄÄJ wüj v£ J* (M Bútorok szőnyegek tisztítása Nagykároly, Széchenyi-utca 43. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom