Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 1 -ik szám. Az újév uj kezdetet követel. Ámde honnan jön ehhez az uj remény? Honnan a bátorság az élet harczának meghar- czolására? A bizalomteljes hit szülte azt, hogy a mi életünk nem a véletlen játéka, hanem, hogy van nekünk egy láthatatlan édes atyánk, ki gyermekeit bölcs kezek­kel vezérli a gyorsan tovarohanó időben. Ép azért a hivő lélek Istenbe vetett szent hiténél fogva megnyugvással és szent bizalommal zengi a haldokló ó-év és a beköszöntő újév határpontján, ha- tármesgyéjén: „Hadd ölellek hát erős sziklaszálam, Te változatlan minden változásban, S neved a biztos diadal szavával Az elzúgó időbe hadd kiáltsam ! Mert mit szivemnek? — ha te vagy vezére — Évek halása, évek születése!“ Nagykároly a jövőben. (km.) Minden város, a mely egész­séges viszonyok között él és haladni, a modern kor követelményeivel lépést tar­tani akar, hármas irányban igyekszik fejlődni. É fejlődési politika három alap­elve, hogy először a város külső képe, városias jellege, csinos és szép volta minél jobban kidomborittassék, —szóval eszthetikai, szépészeti tekintetben fejlőd­jön ; a második alapelv, hogy a polgár­ság szellemi és erkölcsi téren ne maradjon el' a többi szépen fejlődő város kulturá­lis tekintetben magas fokon álló polgár­sága mögött és végül harmadszor, fő­gondja az is, hogy polgárainak vagyoni viszonyait megjavítsa, a vagyonosság, jólét magas fokára emelje. Ami az első város-tejlődési alapel­vet illeti, örömmel kell konstatálnunk, hogy Nagykároly az utolsó évtizedben nagyon szépen fejlődik. E sorok írója maga is emlékszik, hogy ezelőtt tiz évvel, mikor e városba jött, Nagykárolynak alig volt városi ki- nézése. És ma, tiz év után, már van aszfaltja, kövezett és rendezett utczái, villanyvilágítása, kőszinháza és csinos kávéháza, szóval ma, ha nem is nagy- városias a jellege, de mindinkább kivet­kőzni kezd a falusias formáiból és re­mélhetőleg újabb tiz év után úgynevezett „élénk, modern város“ lesz. — A város külső képének fejlesztésén lelkesen fára­dozott a múltban és hisszük, hogy so­káig fog fáradozni még a jövőben is városunk polgármestere, aki oly szépen, eredményesen intézi a város ügyeit, hogy a mi mostoha viszonyaink között szeb­ben, eredményesebben talán nem is lehet. Mig a város külseje ily örvendetes fejlődést vett; sajnos, kulturális tekintet­ben messze elmaradtunk a szomszédos nagyobb városok mögött. Ki kell mon­danunk nyíltan: Nagykároly város pol­gárainak nagy része nem érdeklődik a tudomány, művészet, irodalom kérdései iránt oly mértékben, amint az kívánatos volna. Minden nagyobb városban a meg­lévő irodalmi egyesületek élénken virág­zanak, színháza látogaiott, a közönség érdeklődik a tudományos felolvasások iránt, az úgynevezett „szabad iskolák“ élénk érdeklődésnek örvendenek. Nagykárolyban bizony mindez nincs igy. Színház van ugyan, de nincs ele­gendő színházi közönsége. Szabad is­kola volt ezelőtt három évvel, de érdek­lődés hiányában beszüntette előadásait. Egyetlen irodainli egyesülete, a „Kölcsey Egyesület“ a csőd szélén áll. Épp iiyen sivár városunkban a tár­sadalmi élet, a társadalmi érintkezés. Nálunk alig-alig járnak az emberek, kü­lönösen a fiata.ság nem, társaságba. — Egyetlen szórakozási hely nálunk a kávé­ház és a kaszinó, hol vigan folyik a zöld posztó mellett a huszonegy, makaó és ferbli és a többi lelket és testet neme­sitő kártyasport. Hogy pedig mindez igy és nem máskép van, hogy Nagykároly polgárai nem érdeklődnek, nem vágynak a szel­lemi, társadalmi élet után oly mértékben, mint az kívánatos volna, annak egyedüli okát a polgárság nagy többségének anyagi helyzetében találjuk. Nálunk a hi­vatalnok, kereskedő és iparos osztály annyira küzd a kenyérgondokkal, hogy sem kedve, sem pénze nincs a kultúra iránt érdeklődni, mert bizony ehhez első­sorban anyagi erő kell. És itt van a hiba. Nem láttunk ko­moly törekvést a múltban a polgárság közvagyonosodásának uj intézmények lé­tesítése által való emelésére. Nagykároly mintegy lethargikus álom­ban volt évtizedeken keresztül. Hipno­tikus álmában csak nézte mozdulatlanul, hogy mint nyomja el a két rohamosan fejlődő szomszédja: Debreczen és Szat- már. Tűrte, mint helyezik el egymásután a megyeszékhelyt illető intézményeket, a törvényszéket, tanfelügyelőséget stb. stb. Szatmáron. Csak nézte és hallgatott. De mikor Szatmár már a múltkor vakmerő­ségében arra a merényletre vetemedett, hogy elveszi tőle, ami már évtizedek óta nála van: a pénzügyigazgatóságot, felébredt az alvó polgárság, szemébe nézett a riválisának és késznek mutat­kozott törvény által is biztosított tulaj­donát megvédeni a merénylők ellen. Sőt még uj intézmények megszer­Jobb bizony, ha velünk maradsz s együtt bú­csúztatjuk e! az ó-esztendőt.“ „Igazad van Klára! valóságos istenítélet, ami oda künn történik. Ez a kriminális idő magába téríti az embert. Nem is emlékszem, hogy valami a mostanihoz hasonló komor han­gulat szállott volna meg valaha, csak egyszer, de az már régea, igen régen volt. Még akkor verespataki biró voltam.“ „No látod, — erről még meg sem em­lékeztél előttünk, pedig én is, meg ezek a leá­nyok is igen szeretik ám a történeteket.“ S a három Kormos leány, mind megannyi eladó szépség, Klára asszony szemefényei, — megerősítették édes anyjuk szavát s szinte egy­szerre kiálták: „Apuska! — beszélje el azt a történetet nekünk !“ „No jó, — legyen hát, úgyis ó-év estére való, — istenítélet volt az egy bűnös ember felett, kit földi bírái már-már felmentettek az ellene emelt nagy vád alól.“ * * * * „Törvényszéket ültünk. Sok különféle ügyet intéztünk már el, — egy volt csak hátra. Egy 60 éves pénzhamisítót vezettek elő, akivel se­hogy sem tudtunk boldogulni. Most a végtár­gyalás alkalmával is oly nyugodt vérrel foglalt helyet a vádlottak padján s oly elfogulatlanul vizsgálta környezetét, hogy magam is biztosra vettem ártatlanságát A szemeiből is csupa jó­ság, szelídség sugárzott ki. Pedig a vádirat rettentő dolgokat beszélt az ö előéletéről. A bűnök s büntetések egész lajstromát sorolta fel. „Mit szól mindehhez?“ — kérdé fürkésző tekintettel tőle az elnök. „Uraim ! szerencsétlen ember vagyok én. S szerencsétlenségemnek apám volt az oka, — nyugodjék békével szegény ! Az ő akarata volt, hogy engem s testvérének fiát, mivelhogy egy napon születtünk, egy névre kereszteljenek, — a nagyapánk nevére. Unokatestvéremből ha­szontalan naplopó lett. Eltékozolta mindenét, — aztán rosszra adta magát s ha mi gazságot elkövetett nagy furfanggal, azt mind az én nya­kamba sózta. Miatta szenvedek én már kisko­romtól fogva. Az ő bosszújának áldozata va­gyok most is. Ő ásta el udvaromban a hami­sított pénzt s ő vezette nyomra a rendőrséget rs, a mely azt ott csakugyan meg is találta.“ „Vádlott! tehát ön amellett marad ismét, hogy ártatlan, ön, aki az írások szerint pénz­hamisítás miatt már két ízben volt elitélve. Hiszen az ön udvarán nemcsak a hamis pén­zeket, hanem a nyomó eszközöket is megtalál­ták s korábbat már egyik cselédje is vizsgá­lat alatt állott, mivelhogy — igaz, jóhiszemü- leg — hamis pénzt hozott forgalomba s ime azt is az ön udvarán találta. Feleljen : volt-e ön már egyszer pénzhamisítás miatt 5 évi fegy- házra Ítélve s kitöltötte-e azt az időt Váczott ?“ A vádlott az elnök kérdésére szinte ha­ragosan vágta vissza: „Unokatestvérem volt az. Ő követte el mind azt a sok gazságot, a mi a vádiratban emlittetik s ő lakolt meg azokért, — nem én. Én a sok közül csak egyet vállalok magamra. Azt, amelyik a 6-ik pont alatt foglaltatik. Igen, — én voltam az, aki egyszer mulatozás közben a boros üveget egyik pajtásom fejéhez vágtam, mivelhogy belém kötött. Ezt én követtem el, megvallom nyíltan, — de egyebet nem tettem, Isten látja a lelkemet!“ A hallgatóság körében e szavakra nagy mozgás támadt — mindenki a vádlott pártjára állani látszott s még inkább erősbödött az iránta való rokonszenv, mikor az illető falu bírája is kedvezően vallott, mondván, hogy a két azonos nevű fiút náluk kezdettől fogva össze-vissza cserélték az iskolában is, a cseléd­könyvekben is, a katonaságnál is s még nagyobb lett a zavar, mikor egy tűzvész alkalmával a paróchiával együtt az anyakönyvek is odaégtek. De annyit jó lélekkel mondhat, hogy vádlottat mindég szorgalmas, becsületes embernek is­merte, ki azóta, hogy külföldről haza került, gyarapszik is szemlátomást — unokatestvérének nagy boszuságára. Nem is hiszi nálunk senki, hogy bűnös volna, — hanem bizonyosra veszik, hogy boszúállás áldozatává lett. Összenéztünk mindnyájan, — most már igazán nem tudtuk mitévők legyünk. Az elnök végre is beakarta fejezni a tárgyalást s felhívni a bírákat, hogy visszavonulva hozzák meg íté­letüket, mikor általános meglepetésre a hallga­tóság köréből egy öreg férfi felemelkedik és a bíróság elébe lépve, tanúnak jelentkezik. Az elnök — a szokatlan eset hatása alatt — meg is adta az engedélyt a szólásra, s fe­szült figyelemmel leste az öreg ur ajkáról a szót: „1854. május havában történt, hogy mint fiatal tiszt Váczra küldettem. Megfigyeltem s emlékezetembe véstem ott mindent, a mit láttam s tapasztaltam. Megfordultam egy ízben az ottani fegyházban is éppen akkor, midőn egy uj fegyenczet szállítottak oda, akinek ugyanazon neve volt, mint a vádlottnak s aki — mint mondták — szintén pénzhamisítás miatt lett elitélve.“ Huszthy Zoltán nagykárolyi fényképész Kossuth-utczai műtermében csakis természethü, szép fényképek készülnek, valamint gyönyörű fényképnagyitások bármily régi kép után is. Pompás gyermekképek! Kellemes, meleg műterem! Esős, havas, borult időben is kitűnő siker! Öltöző szobácska!

Next

/
Oldalképek
Tartalom