Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-01 / 1. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 1 -ik szám. Az újév uj kezdetet követel. Ámde honnan jön ehhez az uj remény? Honnan a bátorság az élet harczának meghar- czolására? A bizalomteljes hit szülte azt, hogy a mi életünk nem a véletlen játéka, hanem, hogy van nekünk egy láthatatlan édes atyánk, ki gyermekeit bölcs kezekkel vezérli a gyorsan tovarohanó időben. Ép azért a hivő lélek Istenbe vetett szent hiténél fogva megnyugvással és szent bizalommal zengi a haldokló ó-év és a beköszöntő újév határpontján, ha- tármesgyéjén: „Hadd ölellek hát erős sziklaszálam, Te változatlan minden változásban, S neved a biztos diadal szavával Az elzúgó időbe hadd kiáltsam ! Mert mit szivemnek? — ha te vagy vezére — Évek halása, évek születése!“ Nagykároly a jövőben. (km.) Minden város, a mely egészséges viszonyok között él és haladni, a modern kor követelményeivel lépést tartani akar, hármas irányban igyekszik fejlődni. É fejlődési politika három alapelve, hogy először a város külső képe, városias jellege, csinos és szép volta minél jobban kidomborittassék, —szóval eszthetikai, szépészeti tekintetben fejlődjön ; a második alapelv, hogy a polgárság szellemi és erkölcsi téren ne maradjon el' a többi szépen fejlődő város kulturális tekintetben magas fokon álló polgársága mögött és végül harmadszor, főgondja az is, hogy polgárainak vagyoni viszonyait megjavítsa, a vagyonosság, jólét magas fokára emelje. Ami az első város-tejlődési alapelvet illeti, örömmel kell konstatálnunk, hogy Nagykároly az utolsó évtizedben nagyon szépen fejlődik. E sorok írója maga is emlékszik, hogy ezelőtt tiz évvel, mikor e városba jött, Nagykárolynak alig volt városi ki- nézése. És ma, tiz év után, már van aszfaltja, kövezett és rendezett utczái, villanyvilágítása, kőszinháza és csinos kávéháza, szóval ma, ha nem is nagy- városias a jellege, de mindinkább kivetkőzni kezd a falusias formáiból és remélhetőleg újabb tiz év után úgynevezett „élénk, modern város“ lesz. — A város külső képének fejlesztésén lelkesen fáradozott a múltban és hisszük, hogy sokáig fog fáradozni még a jövőben is városunk polgármestere, aki oly szépen, eredményesen intézi a város ügyeit, hogy a mi mostoha viszonyaink között szebben, eredményesebben talán nem is lehet. Mig a város külseje ily örvendetes fejlődést vett; sajnos, kulturális tekintetben messze elmaradtunk a szomszédos nagyobb városok mögött. Ki kell mondanunk nyíltan: Nagykároly város polgárainak nagy része nem érdeklődik a tudomány, művészet, irodalom kérdései iránt oly mértékben, amint az kívánatos volna. Minden nagyobb városban a meglévő irodalmi egyesületek élénken virágzanak, színháza látogaiott, a közönség érdeklődik a tudományos felolvasások iránt, az úgynevezett „szabad iskolák“ élénk érdeklődésnek örvendenek. Nagykárolyban bizony mindez nincs igy. Színház van ugyan, de nincs elegendő színházi közönsége. Szabad iskola volt ezelőtt három évvel, de érdeklődés hiányában beszüntette előadásait. Egyetlen irodainli egyesülete, a „Kölcsey Egyesület“ a csőd szélén áll. Épp iiyen sivár városunkban a társadalmi élet, a társadalmi érintkezés. Nálunk alig-alig járnak az emberek, különösen a fiata.ság nem, társaságba. — Egyetlen szórakozási hely nálunk a kávéház és a kaszinó, hol vigan folyik a zöld posztó mellett a huszonegy, makaó és ferbli és a többi lelket és testet nemesitő kártyasport. Hogy pedig mindez igy és nem máskép van, hogy Nagykároly polgárai nem érdeklődnek, nem vágynak a szellemi, társadalmi élet után oly mértékben, mint az kívánatos volna, annak egyedüli okát a polgárság nagy többségének anyagi helyzetében találjuk. Nálunk a hivatalnok, kereskedő és iparos osztály annyira küzd a kenyérgondokkal, hogy sem kedve, sem pénze nincs a kultúra iránt érdeklődni, mert bizony ehhez elsősorban anyagi erő kell. És itt van a hiba. Nem láttunk komoly törekvést a múltban a polgárság közvagyonosodásának uj intézmények létesítése által való emelésére. Nagykároly mintegy lethargikus álomban volt évtizedeken keresztül. Hipnotikus álmában csak nézte mozdulatlanul, hogy mint nyomja el a két rohamosan fejlődő szomszédja: Debreczen és Szat- már. Tűrte, mint helyezik el egymásután a megyeszékhelyt illető intézményeket, a törvényszéket, tanfelügyelőséget stb. stb. Szatmáron. Csak nézte és hallgatott. De mikor Szatmár már a múltkor vakmerőségében arra a merényletre vetemedett, hogy elveszi tőle, ami már évtizedek óta nála van: a pénzügyigazgatóságot, felébredt az alvó polgárság, szemébe nézett a riválisának és késznek mutatkozott törvény által is biztosított tulajdonát megvédeni a merénylők ellen. Sőt még uj intézmények megszerJobb bizony, ha velünk maradsz s együtt búcsúztatjuk e! az ó-esztendőt.“ „Igazad van Klára! valóságos istenítélet, ami oda künn történik. Ez a kriminális idő magába téríti az embert. Nem is emlékszem, hogy valami a mostanihoz hasonló komor hangulat szállott volna meg valaha, csak egyszer, de az már régea, igen régen volt. Még akkor verespataki biró voltam.“ „No látod, — erről még meg sem emlékeztél előttünk, pedig én is, meg ezek a leányok is igen szeretik ám a történeteket.“ S a három Kormos leány, mind megannyi eladó szépség, Klára asszony szemefényei, — megerősítették édes anyjuk szavát s szinte egyszerre kiálták: „Apuska! — beszélje el azt a történetet nekünk !“ „No jó, — legyen hát, úgyis ó-év estére való, — istenítélet volt az egy bűnös ember felett, kit földi bírái már-már felmentettek az ellene emelt nagy vád alól.“ * * * * „Törvényszéket ültünk. Sok különféle ügyet intéztünk már el, — egy volt csak hátra. Egy 60 éves pénzhamisítót vezettek elő, akivel sehogy sem tudtunk boldogulni. Most a végtárgyalás alkalmával is oly nyugodt vérrel foglalt helyet a vádlottak padján s oly elfogulatlanul vizsgálta környezetét, hogy magam is biztosra vettem ártatlanságát A szemeiből is csupa jóság, szelídség sugárzott ki. Pedig a vádirat rettentő dolgokat beszélt az ö előéletéről. A bűnök s büntetések egész lajstromát sorolta fel. „Mit szól mindehhez?“ — kérdé fürkésző tekintettel tőle az elnök. „Uraim ! szerencsétlen ember vagyok én. S szerencsétlenségemnek apám volt az oka, — nyugodjék békével szegény ! Az ő akarata volt, hogy engem s testvérének fiát, mivelhogy egy napon születtünk, egy névre kereszteljenek, — a nagyapánk nevére. Unokatestvéremből haszontalan naplopó lett. Eltékozolta mindenét, — aztán rosszra adta magát s ha mi gazságot elkövetett nagy furfanggal, azt mind az én nyakamba sózta. Miatta szenvedek én már kiskoromtól fogva. Az ő bosszújának áldozata vagyok most is. Ő ásta el udvaromban a hamisított pénzt s ő vezette nyomra a rendőrséget rs, a mely azt ott csakugyan meg is találta.“ „Vádlott! tehát ön amellett marad ismét, hogy ártatlan, ön, aki az írások szerint pénzhamisítás miatt már két ízben volt elitélve. Hiszen az ön udvarán nemcsak a hamis pénzeket, hanem a nyomó eszközöket is megtalálták s korábbat már egyik cselédje is vizsgálat alatt állott, mivelhogy — igaz, jóhiszemü- leg — hamis pénzt hozott forgalomba s ime azt is az ön udvarán találta. Feleljen : volt-e ön már egyszer pénzhamisítás miatt 5 évi fegy- házra Ítélve s kitöltötte-e azt az időt Váczott ?“ A vádlott az elnök kérdésére szinte haragosan vágta vissza: „Unokatestvérem volt az. Ő követte el mind azt a sok gazságot, a mi a vádiratban emlittetik s ő lakolt meg azokért, — nem én. Én a sok közül csak egyet vállalok magamra. Azt, amelyik a 6-ik pont alatt foglaltatik. Igen, — én voltam az, aki egyszer mulatozás közben a boros üveget egyik pajtásom fejéhez vágtam, mivelhogy belém kötött. Ezt én követtem el, megvallom nyíltan, — de egyebet nem tettem, Isten látja a lelkemet!“ A hallgatóság körében e szavakra nagy mozgás támadt — mindenki a vádlott pártjára állani látszott s még inkább erősbödött az iránta való rokonszenv, mikor az illető falu bírája is kedvezően vallott, mondván, hogy a két azonos nevű fiút náluk kezdettől fogva össze-vissza cserélték az iskolában is, a cselédkönyvekben is, a katonaságnál is s még nagyobb lett a zavar, mikor egy tűzvész alkalmával a paróchiával együtt az anyakönyvek is odaégtek. De annyit jó lélekkel mondhat, hogy vádlottat mindég szorgalmas, becsületes embernek ismerte, ki azóta, hogy külföldről haza került, gyarapszik is szemlátomást — unokatestvérének nagy boszuságára. Nem is hiszi nálunk senki, hogy bűnös volna, — hanem bizonyosra veszik, hogy boszúállás áldozatává lett. Összenéztünk mindnyájan, — most már igazán nem tudtuk mitévők legyünk. Az elnök végre is beakarta fejezni a tárgyalást s felhívni a bírákat, hogy visszavonulva hozzák meg ítéletüket, mikor általános meglepetésre a hallgatóság köréből egy öreg férfi felemelkedik és a bíróság elébe lépve, tanúnak jelentkezik. Az elnök — a szokatlan eset hatása alatt — meg is adta az engedélyt a szólásra, s feszült figyelemmel leste az öreg ur ajkáról a szót: „1854. május havában történt, hogy mint fiatal tiszt Váczra küldettem. Megfigyeltem s emlékezetembe véstem ott mindent, a mit láttam s tapasztaltam. Megfordultam egy ízben az ottani fegyházban is éppen akkor, midőn egy uj fegyenczet szállítottak oda, akinek ugyanazon neve volt, mint a vádlottnak s aki — mint mondták — szintén pénzhamisítás miatt lett elitélve.“ Huszthy Zoltán nagykárolyi fényképész Kossuth-utczai műtermében csakis természethü, szép fényképek készülnek, valamint gyönyörű fényképnagyitások bármily régi kép után is. Pompás gyermekképek! Kellemes, meleg műterem! Esős, havas, borult időben is kitűnő siker! Öltöző szobácska!
