Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1912

5 ma is él s nemesitően fejleszt, alakit a ragaszkodás és szeretet nem szűnő elevenségével. S ahonnan az élet útjára tért, abban az intézetben az ifjú erő nemes törekvésével igyekezett pályája kötelességének megfelelni minden tekintetben. Tanártársai nem kisebb szeretettel vonzódtak hozzá, mint tanítványai. Őszintesége, egészséges humora, derűs jókedve, melynek minden mosolya szívből s minden szava lelke mélyéből fakadt, — az igaz barátság tartósságával fűzték hozzá munkatársait. Az iskola falain kivül pedig városunk társadalmának színe-java tisztelte és szerette vonzó egyéniségének kiválóan ékes tulajdonságaiért. Ezen pár sorban foglaltam össze életét. Ilyen volt Zimmermann Gusztávban a gyermek, az ifjú, a tanár, a kartárs s a jó barát. A mit ezután mondunk, az már szomorú. Karácsonyig tanított. A négy hónapot követő szünidőben édes apjához akart menni Budapestre, hogy a szeretet ünnepét együtt töltse az apa és a fiú. Nem mehetett el. Erős influenzába esett s a kitartó munka pihenő idejét betegágyon kellett töltenie, azok környezetében, kiknél diákéveit töltötte. A jó barátok nem maradtak el mellőle ekkor sem. Szorgalmasan látogatták nap-nap után, hogy társaságukkal elüzzzék mellőle a betegség tudatát, a fájdalom érzetét. A karácsonyi szünidő multával azonban nem jelent meg többet, kartársai s tanítványai között. Állapotában rosszabbodás állott be. S nekünk, kik tehetetlenül álltunk az orvosi tudománnyal együtt ágyánál, látnunk kellett az életerőnek hanyatlását s a szívbaj elhatalmasodását — Zimmermann Gusztávnál. A baj oka egy gyermekkori betegségéből maradt hátra álllitólag. Január közepén válságosra fordult állapota. Hiábavaló volt az orvosi tanácskozás, a szaktudós megérkezése, — jó barátunk menthetetlen volt. Ot, ki szeretettel nevelt és tanított, ki szerető jó barát s nemes szivü kartárs volt — a szive ölte meg. A szivével élt, működött és szeretett — ez a szerve is kopott el fiatalon. r