Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

38 — alkalmatlan kritikájukkal mások felé, kik az éles Ítélet jelének tartják a barátok ócsárlását: engem ugyan soha sem hozhatnak más nézetre; én barátaimat szeretem." (VII, 28). Ellenben mily büszkén, mily örömmel és boldog megelégedéssel dicséri jelességeiket, tetteiket és műveiket! De mig sokan megelégednek azzal, hogy a barátság kötelességeit csak az élőkre vonatkoztatják, vagy ezeknek a szerencsében ajánlják fel barátságukat, barátjaik balsorsa vagy halála esetében pedig föloldva érzik magokat a kötelességektől: Plinius előtt a megholtak emléke is kedves és szent. A ki őt barátjául megnyerte, bármely kemény sorsban biztos lehetett részvétéről és segélyéről; ha pedig az életből elköltözött, megvigasztalódva és aggály nélkül bízhatta reá övéi sorsát, mert kötelességének tartotta azokon erői szerint segíteni. Pliniusnak nincs levele szülőihez. Atyját korán, nagybátyjának Kr. u. 79-ben való halála előtt elvesztette. Ezen időben 18 esztendős volt. Vesuv kitörését, valamint Herculanum és Pompeji városoknak eltemetését mint szemtanú élte át. Anyja legalább is Nerva és Trajanus császárok idejében élt; a korunkig eljutott levélgyüjteményben azonban nem fordúl elő. Gyermeki érzületéről nem birunk adatokkal; feltehetjük azonban, hogy Plinius ép oly kitűnő fiú volt, mint hű barát és férj. Avagy egy férfiú ne mutatott volna mindenek előtt azok iránt szeretetet és tiszteletet, kik hozzá legközelebb álltak: midőn Celerina (I, 4; VI, 10), Fabatus (V, 12), Hispula (IV, 12) távoli rokonai iránt is gyöngédséget tanúsított; velők levelezést folytatott s személyes összeköttetést tartott fenn ! Leveleinek néhány helyéből azonban kétségtelen, hogy szülőinek nemcsak éltökben volt hű és engedelmes fiók, hanem hogy kegyelettel tisztelte emiéköket abban is, a mit tőlök örökölt. A Vesúv kitörése alkalmával Misenumban közvetlen veszély fenyegetvén mindkettőjöket, anyja sürgetve kéré őt, hogy legott meneküljön; mentse meg fiatal életét ; Plinius azonban maradt s határozottan kijelenté, hogy vele akar élni vagy halni. S a gyermeki szeretet elnyerte jutalmát; sikerült neki magát és kedves anyját a veszélyből kimenteni (VI, 20, 12). — Egy másik levelében közli (II, 15) barátjával, hogy jószágot vett, mivel az anyjától öröklött birtokai keveset jövedelmeztek, de mégis, mivel anyai örökségek, nagy öröme telik bennök. — Egy harmadik leveléből megtudjuk, hogy a laurentumi birtokát átengedi Corelliának, anyja jó barátnéjának, kivéve a szülőitől öröklötteket (VII, 11). De azon levelek is, melyekben nagybátyja műveiről, életéről s haláláról közleményekkel szolgál barátjainak, kiváló tanúbizonyságai az unokaöcs gondolkozásmódjának, a ki azokban a nagy férfiú iránti csodálkozásának és tiszteletének ad kifejezést. Mindez már magában elég arra, hogy Plinius nemes jellemét megismerjük, de talán semmi sem képes szíve jóságát és derékségét nagyobb világosságba helyezni, mint az alsó néposztály iránti viselete, melynek helyzete azon időben a vallás jótékony elvei nélkül egyedül uraik gondolkozásmódjától függött. Enyhe bánásmódom —• irja egyik levelében napának Celerinának (I, 4) — rab-