Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

22 fiatalok bizonyos számának eltartására, a kik nemes származásúak valának, vagy idegen segélyre szorultak, évenkénti összeget jelölt ki (1, 8); szóval Plinius különféle czélokra körülbelül egy milliót, a tudományok és a jó nevelés elősegítésére pedig szeretett Cumumjának egy millió sesterciuson felüli ajándékot adott. Amit itt nagyban tett, azt majdnem mindig buzgósággal mívelte a kicsinyben is. Minden, a mi befolyást gyakorolhatott a tudományokra és az iskolákra, felkelté figyelmét; mivel mindkettőnek fontosságát ismerte. A ki a tanító és nevelő nevét megérdemelte, az biztosan számithatott ajánlására és segélyére. Julius Genitorról alkotott vonzó leírásában az érdemes tanitó és nevelő valódi vonásait látjuk szépen egyesítve. Melegen ajánlja őt Hispulának, egy úrhölgynek, ki mint feleség és anya egyaránt tiszteletre méltó vala, fia számára tanitóúl (IV, 19). „O feddhetetlen, érdemes férfiú — mondja; talán korunk fékezetlen felfogásával szemben kissé kemény és nyers, de fia semmit sem fog tőle hallani, a mi neki jövőben nem használna; semmit nem fog tanulni, a mit ne kellene tanulnia. Azért az égiekre kérem, bizza e tanítóra fiát; ő először szivét s aztán értelmét fogja képezni (111, 3). A ki tehát gyermekeit nyilvános tanítás végett Rómában valamely tanító kezére akarta bízni, az Pliniusra bízta a választást. És senki sem vállalkozott ezen oly kétes foglalkozásra szívesebben mint ő (II, 18, 3). Mily szép jelenség! Egy államférfiú consuli bíborban a tanuló ifjúság körében ! És ez nem valamely büszke leereszkedés és pillanatnyi kényszer vala: ez ellenállhatatlan vonása volt szivének. — „Mi lehetne kellemesebb megbízatás — írja Mauricusnak — mint az ön testvére gyermekei számára tanítót választani ? Mert nekik köszönöm, hogy egyúttal ismét az iskolába visszatérhetek és azon kedves kort ismét újra élvezhetem." (II, 18, 3). Ily általánosan becsült volt Plinius mint tudós: a férfiak csodálkozásának s az ifjúság örömének tárgya! Íme, minél tovább követjük őt életpályáján, annál méltóbbnak és érdekesebbnek tűnik föl a hajdankor e jeles férfiával való társalgás! III. Szónoki pályája s beszédei. Eddig e rómaiban az államférfiút és hazafit, a tudóst, a tudományok pártfogóját és a nevelés barátját mutattam be. Most róla mint jeles szónokról szándékom szólani. Már a magas eszme, melyet a szónok lényéről alkot magának, kedvező ítéletet ébreszt iránta. Nem az ifjúság félénk éveiben, nem szónokká képeztetésének kezdetén ; a férfiú — kinek évek hosszú során át az ékesszólás tanulmánya volt kedvencz foglalkozása, s ki e szakban a megítélésre elég gyakorlattal bírt — teszi azon vallomást, hogy csak most látja be, minek kell lennie egy szónoknak, de még most is csak homályosan (V, 8), ugy, hogy ép oly zavarba jött, mint Cicero,