Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

23 ha kortársai közöl kellett valakit megnevezni, ki a szónok nevét megérdemlé (V, 20, 5). De épen ezen magas ideálnak, melyet oly elragadóan fest, köszönhette talán a magas lépcsőt, melyre mint szónok följutott: mert egyébkép Róma akkori felfogása szerint kevés bátorítást nyerhetett az ékesszólás babérjai után való fáradságos küzdelemre. A politikai élet nem kedvezett az ékesszólásnak. Már a szónok első képzése nemcsak a jó ízlésre, hanem a szónok egész jövő hivatására inkább káros, mint hasznos volt. A rhetor-iskolákban közönségesen költött esetekről szavaltak, melyek az életben nem fordúltak elő, vagy elhasznált közhelyek felett, és Petronius szerint (Satir c. 1) mindezt édes, mézes, a csömörlésig fűszeres szavakkal. Az ifjak a törvények és a tanácshatározatok ismerete nélkül rohantak az iskolából a centumvirek legmagasabb Ítélőszéke elé — úgymond Plinius. (II, 14, 2). És milyen a hallgató közönség ! Odaterelt hízelgők, felfogadott éljenzők vették körül a szónokokat és jól fizetett tisztjüknél fogva teljesítették tetszésnyilvánításaikat. Egyszer Plinius számára is két 15 éves rabszolgát vittek oda, mindegyiket 3 pénzért fogadva. Ennyibe kerül nagy szónoknak tartatni, jegyzi meg tréfásan Plinius. Egyébként sem a békés államban fejlődnek a nagy szónoki tehetségek. „Demosthenes — mondja a „Dialógus" szerzője (37) hírnevét bizonyára nem azon beszédeinek köszöni, melyeket a nép nagyjai ellen tartott; Cicero sem P. Quintus vagy Archias védelmezése által lett híres szónokká: Catilina, Milo, Verres és Antonius valának ama férfiak, kiknek dicsőségét köszonheté." Nem feltűnő tehát, ha Plinius a szónoki anyag szegénysége és meddősége miatt panaszkodik. A centumvirek előtt alig tárgyaltak valamely fontos pert. A legtöbbje — úgymond Plinius — kicsinyes és száraz (II, 4, 1). Ritkán adja elő magát olyan eset, mely a személyek jelentőségénél vagy belső fontosságánál fogva a közönséges fölé emelkedik. Ép oly kevéssé lelkesíthette a szónokot a törvényszékek külső és belső berendezése. Nem volt ott a fórum hullámzó sokasága; a törvényszéki terem négy falára volt korlátolva szó és cselekedet. A szónok, ha a tárgy fontossága talán kívánta, nem bővíthette ki előadását: a bíró tetszése szerint félbeszakíthatta azt. Egy-két órát engedtek a tárgyalásra. Ilyenek voltak az állapotok, midőn Plinius fellépett mint szónok. Annál nagyobb elismerést érdemel tehát, hogy e szolgai bilincsek daczára, melyek által kora némely szónoki tehetséget gyors szárnyalásában megakadályozott, ily magasra emelkedhetett s hogy még akkor is ama tisztább és jobb szónoki tehetségek forrásaiból merített, melyek a szabad Rónia és Görögország boldog mezőin fakadtak. Életének 19. évében lépett fel a forumon mint szónok (V, 8, 8), és első kísérleteivel oly hírnevet szerzett magának, hogy Tifernum városa pártfogójának választá (IV, 1, 4): oly megtiszteltetés, mely inkább az illetők jóakaratáról, mint megfontolásról tanúskodik. Általános tetszés kisérte törvényszéki tárgyalásait ; fölléphetett a tanácsban és mint maga mondja — szokott csataterén, a centumvirek előtt (VI, 12, 2). Az egész tér hallgatókkal levén tele, sokszor bajosan juthatott a sokaságon keresztül