Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

13 érthető. Rómában es a tartományokban uralkodó állami vallás volt, mely mellett a vallásszabadság elvi kérdésének vitatása nélkül tűrettek más vallások is addig, a mig felháborodásra okot nem adtak. Ámde többször adtak, különösen az aegyptusiak. Emiatt aztán ellenszenv fejlődött az összes keleti vallások ellen. Egyéb felekezetek és a kereszténység közt nem kerestek s nem találtak különbséget. S aztán a keresztények közé is furakodhattak tisztátalan elemek, mint másutt. Ez az oka a rómaiak és igy Plinius első felfogásának is, a mely bizonyára az ő körülményei szerint ítélendő meg. •— A római vallás nem hitelvekből, hanem szokások- és szertartásokból álla, melyekre az állampolgárnak ügyelnie kellett. De épen e külsőségek oly bensőleg voltak összeszőve az állami rendszerrel, hogy a rómaiak más nyilvános cultust nem tűrhettek: Deos, quos colebant, domi colere licebat, publice nonnisi Romanos — mondja a felekezetekről Livius. így vala a köztársaság idejében, .s igy maradt a lényeg a császárok alatt. Ezek is üldözték az idegen cultust, nem gyűlöletből, vagy a szemléleti igazság iránti szeretetből, hanem állami elvből. Ha a keresztények megmaradtak volna vallási elveik határai közt; ha nem mutattak volna ugy Rómában, mint a tartományokban oly nagy és szerencsés eredményű térítési buzgalmat, hogy Plinius szerint a pogány templomok elpusztultak és az áldozatok mind ritkábbak levének; ha az állam határozott parancsai ellenében éjjeli összejöveteleket nem tartottak volna, melyekről megelőző példák által intve azt hitték, hogy az államot veszélylyel fenyegetik: ugy talán egy római császár részéről sem tarthattak volna az üldözéstől, legkevésbbé pedig Trajanus részéről. Plinius tehát, mint római államférfiú, bizalmatlan pillantással tekintette e felekezeti jelenségeket; hihetőleg a pogány papoknak az elhagyott templomok és áldozati ünnepélyességek miatti gyanúsításai sem hiányoztak, a melyek kezdetben szigorát ingerelhették. Azonban általában egész eljárásából a keresztények iránti kímélet és mérséklet tűnik ki, melyek az ő értelme- és szivével egyezőleg nagy tiszteletre méltók, és a keresztények csak az ő, Trajanushoz irt tudósításainak köszönhették (X, 97, 98) ugyanannak türelemre mutató válaszát: a kímélő mérsékletet, melyet oly körülmények közt más uralkodótól alig várhattak volna. Igy a többek közt (X, 97) írja a keresztényekről, hogy szokásuk volt bizonyos időben a nap fölkelte előtt egybegyűlni, Krisztusnak mint Istennek énekeket zengeni, s magukat eskü által nem valamely bűn elkövetésére kötelezni: hanem hogy ne kövessenek el lopást, tolvajságot, házasságtörést, ne szegjék meg fogadásukat és hamis esküt ne tegyenek." Szóval: Plinius az idegen vallásos cultust kezdetben nem azért üldözte, mintha az űj tant ismerte vagy gyűlölte volna, hanem mivel követői egész fellépésében a római államszervezetet féltette a veszedelemtől. Ilyen szempontból tekintve sokat veszt Plinius eljárásmódja a gyűlöletes látszatból, melylyel első tekintetre birhat előttünk; hisz' midőn vizsgálta s meggyőződött a ker. tan humánus elveiről, megváltoztatta felfogását. Pl. emberséges eljárását oly kevéssé ismerték félre, miszerint némelyek, elég nevetségesen, azt állították, hogy kereszténynyé lett; mások pedig evvel