Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

12 ifjakat, kik az érdemes polgárok dicső emlékei által — mint Themistokles Miltiades diadalemlékénél — szendergéseikből fölébredtek és buzgó utánzásra sarkaltattak. Azért nagyon örült, midőn Trajanus nemcsak Spurinna agghősnek emeltetett diadalemléket a forumon, hanem a tőle korán elszakított nagyreményű fiának Cottiusnak isegy tiszteletoszlopot. „Ily fenséges megjutalmazások — mondja melyekben fiatal, de méltó férfiak részesülnek, ifjainkat feltüzelik mindarra, a mi nemes és jó. Azért örülök én Cottius oszlopának, mint hazafi és barát" II, 7). A ki az idegen érdemeket ennyire becsüli, annak bizonyára saját érdemmel is kell birnia. Kr. u. 111-ben helytartónak küldötte Trajanus Pliniust (legátus Augusti propraetor) Bithyniába és Pontusba. Trajanusnak egyik hozzá intézett fejedelmi iratából tudjuk, mily kitűnő bizalommal ruházá Pliniusra c méltóságot. „A tartománvbeliek — irja — most be fogják látni, mily jól gondoskodom rólok. Mert ők is arra fognak törekedni, hogy megmutassák, miszerint nálok az én személyemet helyettesíti" (X, 29). S csakugyan Plinius érdemeket szerzett e tartomány jóléte körül. Igaz, államférfiúi tevékenysége nem volt olyan, hogy tettei dicsőségével a világot betölthette volna; arra nézve ugyanis, hogy nagyokat létesítsen, új irányzatokhoz fogjon s heves ostromokkal daczoljon, magasabb szempontból tekintve az erély hiányzott nála; de kétségtelen, hogy tiszta emberszeretetével és szigorú lelkiismeretességével, ha a szokatlan dicsőség fényét el nem nyerhette is, egyesek és egész községek háláját kiérdemelte. Bölcs takarékossággal kímélte ugyanis tartománya községeinek jószágát és jövedelmeit, atyai gondossággal mindent elkövetvén anyagi érdekeik előmozdítására. Plinius e tartományban való tartózkodásának 1<S hónapjában kiváló elismerést szerzett; emberszerető s igazságos jellemének bizonyságáúl pedig egyéb emlékjeleken kivül a legszebb emléket: a hálás megemlékezést hagyta a tartománybeliek szivében. Leveleinek X. könyve tartalmazza e bizonyságokat. Azonban egy körülményt még sem lehet hallgatással mellőznöm; értem a keresztények üldözését, mely épen azon időpontra esik, midőn Plinius Bithyniában volt. Egy férfiúról, ki ugy gondolkozik s cselekszik, mint Plinius szokott gondolkodni s cselekedni, már gyanítható, hogy vallásos oldalról sem állott alacsony fokon. Plinius pogány volt, oly jó, mint más rómaiak; tisztelte, mint azok, hazája isteneit. De ő a legtöbbjétől életében oly szépen kifejezett elve által különbözött, ugy gondolkodván, hogy a sziv ártatlansága s tisztasága az égiek előtt kedvesebb, mint a csupán külsőségekre szorítkozó szertartások. A vallás gúnyolása pedig oly kevéssé tartozott jelleméhez, hogy bizonyos tekintetben inkább jámbor ábrándozónak látszott. Ép oly kevéssé ismerte az üldözési szellemet. Midőn Maximus barátja Achajába ment helytartónak, Plinius egyéb oktatások között igy szóla hozzá: „Tiszteld e nemzet régi dicsőségét; becsüld hős férfiai régi emlékeit; becsüld elmésen szőtt regéit is." (VIII, 24). S mégis talán Plinius érdemei között egyike a legkisebbeknek vallási türelme; a mely, ha teljesen nem menthető is, a viszonyoknál fogva bizonyára