Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-18 / 38. szám
X. évfolyam. _________________Nagybánya, 1917. szeptember 18. ______ 38. szám. TÁRSADALMI, SZÉP1EGDALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI hetilap. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybánya vidéki Osztályának Hivatalos Közlönye. Nyugodtság és kitartás. Jönnek, mennek, leköszönnek és beköszönnek a kormányok. Nincs lap, melyben kormányváltozásokról ne olvasnánk. Most vajúdott a francia kormány éá ugyancsak most forrong újból Oroszország. Ez utóbbiban már az összetűzéséről is olvasunk két hatalmas de ellenérdekű férfiúnak. Múlt hetekben nálunk is volt változás, sőt szaporítás is, mert a háború által teremtett különleges és nehéz helyzetnek a. megoldását ilyen módon gondoljuk keresztül vihetőnek. Ám de a gyakori kormányváltozások semmi képpen sem képesek a helyzetet megváltoztatni. Az elviselhetetlen helyzet nem szanálódik, és a mi fő, a békéhez sem tudunk közelebb vergődni. Az ártatlan emberiség vére napjainkban még jobba'n foly mint valaha, habár ennek meggátlása céljából a pápa is közbe lépett. Igazán érthetetlen, hogy a mai kor, a huszadik század legokosabb és legképzettebb agyvelői még mindig nem látják elérkezettnek az időt arra, hogy a világ legdrágább kincsének, az életnek pusztítását befejezzék. Tudják, hogy az élet milyen drága, hiszen mindnyájan kivétel nélkül születésünktől fogva az utolsó lehelletünkig az életért, annak fentartásáért küzdünk. A legutolsó állat, a legkisebb bogár is a létért, az életért küzd és mégis ma a legokosabb és legműveltebb államférfiak e legdrágábbat pusztítják tűzzel, vassal, éjjel és nappal egyaránt már évek óta. ' Királyunk és szövetségesink uralkodói valamint összes kormány fiaink ezt már rég belátták és teljes erejükből igyekeztek a céltalan ember pusztításnak véget vetni. De mind hiába és hasztalan, mert az ellenfelek valóságos őrült módra, emberi voltukból kivetkezve, Istenüket is megtagadva tobbzódnak a legdrágábbal, az élettel. Rettentő felelősség terheli tehát azokat, kik a béke javára nem munkálkodnak és még rettentőbb terheli azokat, kik a béke érdekébe meg-megujuló fáradozást megbénítják és lehetetlenné teszik. Ezt mivelik ellenségeink államférfiad pedig hem csak a mi részünkről, de semleges oldalról is kaptak már több Ízben alkalmat arra, hogy a hivatalos diplomácia a béke asztalához üljön. E rettentő küzdelemben mi, magyarok lehetünk csak a legnyugodtabban, mert egyrészt a céltalan ember pusztításokért a felelőség egyáltalán nem terhel, más részt pedig a véglegesen megalakult kormányunk oly képzett, nagytudásu és gyakorlott politikusokból van alakítva, kik tökéletes biztosítékát nyújtják annak, hogy állami életünk és jó létünk ügye azonnal a rendes mederbe juthat, mihelyt az áldást hozó boldog béke beköszönt. Népjóléti minisztérium. Az uj kormány az előbbi gyenge kormány hibáinak és gyengeségeinek helyreigazítása közben elérkezett egyik legfontosabb és legaktuálisabb kérdésünkhöz, a népjóléti minisztérium ügyéhez. Tudvalevő dolog, hogy már az Eszterházy kormány fel akarta állítani a népjóléti minisztériumot, de ezt az eminenter kulturális és gazdasági kérdést is elnyelte nálunk a politika. A képviselőház nem járult hozzá a népjóléti minisztérium felállításához, legalább is nem olyan módon, hogy ez a minisztérium eleget tehessen annak a nagyjelentőségű hivatásnak, annak a nagy feladatnak, amely reá várakozik. Az uj kormány tehát azonnal hozzálátott egy állandó népjóléti minisztérium megszervezéséhez és ezt a törvényjavaslatot a politikára való minden tekintet nélkül a képviselőház elé terjesztette. Csak a legnagyobb örömmel és jóindulattal fogadtuk a kormánynak ezt a kezdeményezését, mert a magyar kormányzásnak régóta nagy hiánya a z, hogy a népjólétnek — az ország jövője szempontjából igen fontos közügynek — nem volt soha külön minisztériuma. Az utolsó arany. Rácul Bizeuil a számadásait vizsgálta. Pontosan kiszámította, hogy kerek hatszázezeregy frankkal s néhány cintime-mal tartozik. Tényleges vagyona összesen két aranyra rúgott. Ezen adósságok közül kettő becsületbeli volt s föltétlenül ki kellett egyenlítenie másnap déli 12 óráig. Mégegy- szer átolvasta Schlamf ur levelét. „Uram! Van szerencsém értesíteni, hogy ha holnap, folyó hó 26-án nem fizeti ki tartozását, legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek a szükséges lépéseket megtenni. Fogadja, uram stb. Victor Sclilampf.“ Egy kétszázezer frankos nyakékrő! volt szó, melyet Racol részletfizetésre vásárolt s mikor, nagyon meg volt szorulva, elzálogosított, később pladott. Amit Schlampf ur „a szükséges lépésednek nevezett, az nem volt egyéb, mint ä bíróságnak beadott kereset. Utána következnék a fogház, a nyilvános botrány . . . Sokkal okosabb lenne eltűnni a föld sziliéről, amint ezt megérni. Különben ki hullatna utána könnyeket ? Egyedül állt, nem volt már senkije. Szolgái, miután meggyőződtek, hogy a fizetést hiába lesik, egyenkint elhagyták, még Baptista is, a legöregebb és leghűségesebb, az egyetlen családi örökségéből, akit el nem fogyasztott. Barátai, kiket a végletekig kiszivattyúzott, betömték a fülüket, hidegén elfordultak tőle. Hátha dolog után nézne ? Igen ám, de a haccarán és lovagláson kívül semmihez a világon nem értett, attól meg irtózott, hogy beálljon lovásznak, vagy croupiernek. Belenézett a tükörbe. Szó sincs róla, csinos fiú volt, alig harmincéves, finom arcú, dús hajjal, egészséges fogakkal. S e- zen felül ? Egy lusta fráter, aki csak a-fényüzés- ben tud élni, egy tehetetlen semmiházi ... Íróasztala fiókjából kihúzott egy bájos, remekmívű, nikkeiezett zománcos revolvert, amelyet kiváncsi rémülettel kezdett vizsgálni. Éjszakai utazásokra vette, miket gyakran tett automobilon. És most . . . Átment toilelte-szobájába s fölvette frakkját. Legalább „szépségben“ hat meg, mint Ibsen mondja. Még arról se feledkezett meg, hogy permetezővel finom illatszert hintsen frakkja hajtókáira. Most már nem volt egyéb hátra, minthogy a kis fegyver csövét szivére illessze. Rácul megállapította, hogy énnek a mozdulatának a kivitele nem éppen könnyű. Képtelen volt elsütni a pisztolyt. Valami felső erő visszatartotta a karját „Gyáva!“ korholta magát suttogva. „Gyáva“ Még csak ez hiányzott! De a szidalmak, melyekkel önmagát illette, nem keltették föl bátorságát. Belátta, hogy képtelen öngyilkosságot elkövetni, ha csak meg nem csalja magát. Úgy szeretett volna eltűnni, hogy maga észre se vegye, olyan művelettel, melyet jóformán gépiessé tett már a megszokás. Hirtelen olyan ötlete támadt, melytől komorrá vált arca felderült. Egy bonyolult szerkezet segítségével elérte azt, hogy az ajtóval összeköttetésbe hozta a pisztolyt. Ha majd este hazajön a klubból, beleteszi a kulcsot a zárba s kinyitja az ajtót, a pisztoly elfog sülni s szivén találja. Vagy homlokon ! De hát az egyre megy I A fődolog az, hogy egy szem- pillantás alatt s fájdalom nélkül — vége lesz! Ez a kitalálás a legteljesebb mértékben kielégítette. Még néhány apró igazgatást végzelt öltözékén, újra behintette magát illatszerrel, vette kalapját és felöltőjét s elindult hazulról. Éjfél volt s még nem ebédelt. De azért a legcsekélyebb éhséget sem érezte. Ha elemeznie kellett volna érzéseit, ezt jegyezhette volna föl: nyomás a halántékok körül, a torok összeszorulása, a nyelv elviselhetetlen szárazsága, a végtagok hidegsége, a szívverés gyorsasága. Belépett a klubb játéktermébe, kért és mohón megivott egy pohár vizet és rádobott egy darab aranyat a posztóra. A bankárai-
