Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-14 / 11. szám
Nagybánya, 1916, március 14. 11. szám. IX. évfolyam. TARSAU>ALMI És S25ÉPIROI>A^MI HETIIjAF Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagyisányavidéki Osztályáaak és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Blőfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre S korona negyedévre í.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerttesztő-tulajdonos : Bp. RJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó1 Hermes könyvnyomda Nagybányán. .Szerkesztőseit: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-háibán a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Ünnepeljünk. A holnap, szent napunk. Kitörölhetetlen hazánk történetéből. A napnál fényesebben ragyog és minden igaz magyar lelkét szent ünneplésre buzdítja. Sajnos azonban, hogy már a második e magasztos nemzeti ünnepünk olyan, amely nem tud kellően a maga magasztosságával kiemelkedni és nem tud oly fényes, megható és méltóságteljes ünneppé lenni, mint a közel múltban volUHadi állapotaink előtt minden műhelyben, minden üzletben szegre kerültek a szerszámok, meg a hivatalnok is korábban tette le tollát, hogy a szent ünnepélyben részt vehessen ; ünnepelhessen. Ma azonban ez nem teljesen igy van. A világ- háboru több más egyebekkel együtt eme szent napunkat is homályossá, helyesebben, mint egy nyomottá teszi. Egyik-másik lapból még olyan indítványt is olvastam, hogy a holnapi napot ne vegyük tudomásul, ne rendezzünk ünnepélyeket, mert erre a mai komoly napok nem alkalmasak, stb. Én a magam részéről nem találom helyén levő. A testvérek. — Irta: Krizsán Sándor. — A vörösre pirult kis lövészárok- kályha barátságosan duruzsolt s kellemes melegséggel árasztotta el az alacsony, primitiven berendezett, kisab- laku födözéket, mélynek ajtaján egy keskeny táblácska meglehetős merészséggel hajtogatta ezt a két szót: „Sárika-lak.“ A földbe vert lábú asztalon. vastag gyertya égett, erősen birkózva a súlyos sötétséggel, mely fekete drapériával vonta be nappal a rideg földfalakat. Egymással áíellenben, a két fal mentén, gyeptégláböl emelt ágyak húzódtak, fölül vastag szalmarétegekkel, mely komisz kincstári pokrócokkal volt letakarva. Az egyik ágyon szótalan alak feküdt; félig álmodva, félig ébren ahogyan a téti, unalmas lövészárok lakói szokták az ólomlábu időt agyonütni. Bizonyára most sem tett másat, mint egyébként: ábrándozott a jövőről, tárgyalt önönmagával, senyeigeit képzeletben azzal, kinek a nevét az ajtó táblácskája oly mosolygóan és titokzatosan emlegette. Menyaszonya volt-e Sárika, vagy sem : azt senki sem tudta. Talán ők maguk sem voltak tisztában ezzel a kérdéssel, hisz’ a vihar első orkánjainak dühöngésekor oly gyorsan kellett válniok, hogy nem juthatott idő még erre is! De, hogy akkor nagyon szerették egymást, az kétségtelen. Othmár, a fiatalarcu, barnahaju kis hadnagy, nek az előbb említett véleményeket, nem találom pedig azért, mert ép a mai napok alkalmasak arra, hogy ne csak ünnepeljünk, hanem lelkesedjünk is. Kétségtelen, hogy ünneplésünk nem lehet oly magasztos és oly lélek emelő mint volt a háború előtt, mert ha körül nézünk, jobbjaink, szeretteink, és a nemzet gerincét képező ifjaink és élet erős férfiaink hiányzanak, azok ma valamennyien a valódi nagy kötelességet teljesitik. Itt-ott Wble vegyül egy- egy gyász is, hol, vagy a szerető családapát, vagy a dédelgetett ifjút, vagy pedig a hűséges élettársat siratják. Ezek a sajnálatos körülmények minket azonban ünneplésünkben ne úgy érintessenek és a mai komoly időket ne úgy fogjuk fel, mintha nem volna időszerű ünnepelnünk. Furcsának és hazánkra nézve igen veszedelmesnek találnám, ha eme vélemények nagyobb arányokban tért foglalnának, mert a végén oda juthatnánk, hogy ott a fronton is, ha a kedves bajtárs, ha kedves cimbora a hősi tusában el esik, akkor dobja el fegyverét a másik is, mert már a kijött akkor a harctérre : ajkán égett a bucsucsók, szivében rezegtek a búcsúszavak, s azt hitte, hogy ez nagyon sokáig igy marad, igy kel! maradniok ! . . . A másik ágyon, az asztal fölé hajolva, egy egészen gyermekarcu zászlós ült; hosszú hajának fürtjei ráomolnak a homlokára, a gyertya kellemes szint adott lágy arcvonásainak, melyek naivos ö- römöt fejeztek ki. A kis zászlós leveleket, nagyon sok levelet rendezgetett. Passziója volt a levelezés, s ezzel csakugyan elűzte a hosszú napok, lassan múló éjek lomhán pergő perceinek unalmát. Ha pesti újság akadt a kezébe, őt csak az apróhirdetések „Levelezés“ rovata érdekelte. S minden héten akadt egy-két levelezőtársa, persze mindig a gyöngébb nem köréből. Az ilyen első bemutatkozó leveleket nagy kritikával fogadta ha a levélben nem volt helyesírási hiba, — tűzbe került. — Ezt biztosan valami pápaszemes medika, vagy filszoptrina irta ! — mondta ilyenkor. — U- tálom a tudós nőket! S ezzel a levél sorsa meg volt pecsételve. De ha rózsaszín levél jött, ellátva mindazokkal a kellékekkel, melyek a naiv és nem naiv lányok írásait oly kedvessé teszik, akkor a kis Laci zászlós ujjongott, táncolt, s a friss levéllel szaladt a bátyjához, gyermekes örömmel dicsekedve, hogy milyen „jó fogást“ csinált. — Nem adom száz muszkáért! — mondta cimbora nem él, nem biztat, és nem küzdhet tovább. Nem ! ez nem lehet! Az életben maradt bajtársnak tovább kell küzdeni, sőt az elesett cimboráért kettőzött erővel kell az ellenség sorait ritkítani, támadni, hogy ellenségeinket mielőbb legyűrhessük és végkép legyőzhessük. Ünnepeljünk tehát, és pedig kettőzött erővel, mert erre ép most van a legalkalmasabb idő, Hiszen itthon vannak gyermekeink, az ifjú nemzedék, akiknek látniok és tudniok kell és meg is kell ismerniük, hogy mi a Haza, a szent Haza, melynek minden göröngyéért annyi hősi magyar vér folyt; hogy mi az a március 15, mit jelent ez a dátum a dicső magyar nemzet történetében ! Ünepeljünk tehát lángoló haza szeretettel, kitörő lelkesedéssel s kiáltsuk egy szívvel, lélekkel: Éljen a haza! Éljen a király! A magyar hajdan és most. Ha nemzelünk ezer éves történetén végig tekintünk, vörös vonalként húzódik azon keresztül kisebb nagyobb megszaggaíássai a harc, a belvilbűszkeséggel Othmárnák, a bátyjának. Mert a komoly és ábrándos Othmár hadnagy, meg a kis „ugrifüles“ Laci zászlós, testvérek voltak. Három hónappal azelőtt került a Lackó a bátyja századához. Othmár akkor kézzel- lábbal appe- lált ez ellen. — Kérd más századhoz a beosztásodat! Én nem akarok veled lenni. Nem akarok napról-nap- ra érted reszketni, s nem akarom, hogy te értem reszkess ! Eredj tőlem Laci, ha szeretsz ! ! . . . De a kis Lackó zászlós addig kért, addig könyörgött, mig a bátyját teljesen megpuhitotta. — Othmár, hallgass meg! — imádkozott a bátyjának. — Tudod, mikor a harctérre indultam, mamánk sirt, s ahogy utoljára ölelt és csókolt, csak ennyit mondott: „Lacikám, úgy érzem, nem látlak többé!“ Jó apánk pedig igy búcsúzott:,, I- gyekezz Othmárhoz kerülni. S ha együtt lesztek, kölcsönösen ügyeljetek egymásra !“ . . . Ezt mondták, Othmár, s te most nem akarsz velem együtt lenni! Reszketett a hangja a kis zászlósnak; de a vége az lett, hogy összeölelkeztek és együttmaradtak. A kis Laci zászlós sohasem unta a levelezést, amely pedig napról-napra mind nagyobb a- rányura növekedett. Válaszolt minden sor Írásra, melyet a kiadóhivatalok és hirdetési irodák, az ismeretség és házasságszövés e nagy pókjai, különböző álnevek és jeliigék alatt neki kézbesítettek.
