Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-07 / 10. szám

2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1916. március 7. inkból egy talpalattnyit sem tudott elfoglal­ni. Olaszország a világháború sorsának el­döntésére válalkozott, de véresen, végzete­sen elszámitotta magát. Belső zavargásai igazolják, hegy nincs rendben a szénája. Bár mi is szenvedtünk és még most is szenvedünk ez irtóztatós háború alatt és vágyakozunk a békére, de mi egységesek vagyunk szövetségeseinkkel minden szerző­dési kötelezettség nélkül és csak együttesen fogjuk a háborút befejezni. Mi, ki tudunk, ki akarunk és ki fogunk tartani a végső győzelemig. Az eddig lefolyt háborús eseményeket vizsgálva eme kérdésre : Mit hoz a jövő ? Megtaláljuk reményteljes szivünkben a báto­rító felelet: Dicső és fényes győzelmeinkkel elért áldásos békét. Szerbia szent földje. Péter király, Pasics és mind e nagyok, mint a földönfutók hagyják el országukat, a szerb ki­rályság volt és nem lesz. Szinte elképzelhetetlen számunkra milyen érzés lehet az, ha valaki sza­bad hazáját igy elveszti, azt a hazát, amelyet vér­rel szenteltek meg és véres veszteségekkel vesz­tettek el. Mert, ahogy nekünk szent föld a mohácsi mező földje, úgy volt szent a szerbeknek is orszá­guk egy része, amelyben azonban már a mi ka­tonáink állomásoznak, a mi intézményeink ren­dezkedtek be. Szerbia szent földje a Marava egyik mellék folyójának, az Ibarnak a völgyében kezdődik. Ott vannak a régi szerb cárság várai, kolostorai, csa­tamezői, ott alusszák a szerb nép első milliói is örök álmukat, ott láthatók a középkori Stalacs vá­rának romjai, amely a tizenegyedik században a törökök vandalizmusának esett áldozatául. Ott te­rül a csatamező, ahol 1800-ban az oroszoktól tá­mogatott szerbek megverték a törököket, Velika, Lerdeu és Petrovisz Czerny György, a Karagyor- gyevics dinasztia megalakitójának vezérlete alatt. Innen egy órára van a mostani háborúban sokat emlegetett Krusevác városa, Lázárnak a hires szerb muszkát, mert irtó nehéz volt, s úgy futottunk, M're kiértünk a kis völgyből, akkor már lőttek is, persze csak úgy vaktába, mert elég jó sötétség volt. Valahonnan oldalból még egy „masingever“ is elkezdett kotyogni. Csakhogy akkor már itthon voltunk . . . Különben a végit már tudja kadét úr, hiszen akkor éppen szolgálatban volt! . . .“ Visszagondoltam a magas szál muszkára. Csakugyan olyan ábrándos szemei voltak ! Vájjon azelőtt egy órával, ahogy hozzánk került, sejtette- é, hogy nálunk fog ábrándozásaiból felébredni ? . .. Bizonyítási eljárás. Infanteriszt Csontosnak eltűnt a kenyere. Pa­naszra megy a freiter úrhoz, a „svaromkomen- dánt“-jához. — Herge frájter, meldige horzám, ellopták a kenyeremet! — Ellopták ? ? Ki lopta el ? ! — Nem tudom. — Mégis, kire van gyanakvásod ? — Úgy vélem, frájter urnák meldige horzám, hogy Kocsi Pista félkezelte el. — Hol van Kócsi ? Hidd ide, cu mir! — Éppeg poszton áll, meldige horzám. királynak székvárosa, aki 1389-ben a rigómezői csatában a törökök fogságába esett és akit sok szerb vitézzel együtt kivégezték. Pár év óta tnesz- sziről látható emlékmű hirdeti a szerbek kegyele­tét, de a régi kastély már rég romokban hever, pár diiledező fala és egy összetört kapu emlékez­tetnek a kis város régi fénykorára. Harminc kilométernyire onnan van a Ijuborz- tinai kolostor, amelyeknek kriptájában nyugszik alapitója, Lázár cár felesége. A Kraljevótól délre levő sicsai kolostorba koronázták 13-ilc és 14-ik században a szerb királyokat. A szent Száva tisz­teletére emelt szép templomban még megvannak a régi freskók, köztük F. István Szerbia első ko­ronázott királya. Amikor Péter király, Sándor ki­rály és Draga holttestein keresztül a trónra lépett, restauráltatta a szép freskókat és ősi szokás sze­rint ő is Sicsában koronáztatta meg magát. Vadregényes hegységen keresztül vezet az ut a szerbek legnagyobb szentségéhez: a studonicai ko­lostorhoz. Nehány paraszt kunyhó és zarándokok háza helyezkedik el a várszerü kolostor lábánál, amelyet Nymenye Istvánnak, a szerb dinasztia ős­apjának tiszteletére alapított és ahol örök álmát alussza. István király élete utolsó évében Athosz helyére zarándokolt, megállapította ott a most is szerb szerzetesek által lakott Cehilandrai kolostort és maga is belépett a szerzetbe. Halála után az egyház Szent. Simon néven szentté avatta és fia Száva holttestét Studaniczba hozatta. Sírja felé építette azt a gyönyörű templomot fehér márvány­ból, amely még ma is az ó szerb byzanci épitő- művének legszebb emléke. Itt nyugszik az első szerb király kiaszott holtteste, arany és ezüst szobormű­vekkel díszített fakoporsóban, amelyet ismét nehéz ezüst koporsó takar. Hivő szerb nem ismer na­gyobb boldogságot, mintha megcsókolhatja Szent Simon emlékét és pénzért, jó szóért szívesen fel­nyitják a szerzetesek a kolostort. Az ezüst koporsót Péter király anyja egy ötvösmüvesnél készítette, de az Obrenevics dinasz­tia nem tűrhette, hogy a legszentebb szerb király leggyülöltebb ellenségük által felajánlott koporsó­ban nyugodjék, az ezüst koporsót tehát elrejtet­ték a kolostor pincéjében és Szent Simon ismét a régi koporsóban nyugodott. Miután azonban Péter király Sicsában meg- •koronáztatta magát, ismét felhozták az ezüst ko­porsót és azóta újra benne nyugszanak a szent király hamvai. A kolostort természetesen sűrűn A freiter úr felölti a haragosabbik ábrázatát, s oda lépked a poszton álló Kócsi Pistához. — Mért loptad el a Csontos kenyerét ? ! Kócsi Pista nem azért Kócsi Pista, hogy el­veszítse a hideg vérét! — Frájter urnák meldige horzám, én nem loptam el. — Ne hazudj, bijang! — Frájter ur, bittige horzám, ne legyek holnap az, ami most vagyok, ha csak a színét is láttam annak a kenyérnek! A freiter úr meg van győzve: Kócsi Pista most ártatlan ! S a világért sem tudna rájönni, hogy Kócsi Pista poszt ne legyen holnap, ha a kenyeret el­lopta ! . . . ,A legfrissebb „szakácsavizó.“ Régi dolog, hogy katonáéknál a szakácsok­nak van a legjobb dolguk. Pláne itt a harctéren. Mindig hátul vannak, ahol hire-hamva sincs a golyónak, ahova a shrapnellnek és gránátnak csak a búgása hallszik. Igaz, hogy egész nap főzniök kell, de úgy látszik, ez nem köti le őket annyira, hogy idejük ne maradjon a „menázsi“-nál extrább pástétomok látogatják a zarándokok, akik főkép a templom ezüst koronái és a szent hamvak iránt érdeklőd­nek. A babonás szerbek ugyanis szentül hiszik, hogy a szerbség szentjének csontja oltalmat nyújt lősebek ellen. Szent Simon legparányibb csontocs- kája sebezhetetlenné teszi azt, aki magával hordja. Egy napon a leghirhedtebb rablóvezér ke­reste fel a kolostor archimandritáját és kérte, ad­jon el neki egy ilyen amuletet. A szerzetes felhá­borodva kiutasította a rablóvezért. De néhány nap múlva rájöttek, hogy a szent hamvakból egy lábujj hiányzik. Mindjárt sejtették ki volt a vakmerő tolvaj. A rablóvezért elfogták és halálra Ítélték. Vallatáskor beismerte bűnét, visszaadta a kolostornak a lábujjat, amelyet he­lyére illesztettek. A templomhoz közel szép kápolna van, a következő felírással : Én Uros István, Isten szolgája Urosnak, a nagy királynak fia, minden szerb föld és szerb királya, építettem ezt a templomot, a szent- és i- gazságos Joachim és Anna tiszteletére 1314-ben. Az Isten átka és az én átkom, bűnös ember átka sújtsa azt, aki Krisztusnak ezt a templomát le­rombolja. A törököket alkalmasint meghatotta a Uros István átka, mert Studonicát megkímélték, úgy­szintén azt a három tucat kisebb templomot, a- melyet Studonica környékén emeltek vezeklő ha­landók bűnös lelkűk üdvösségére. Csak Pasicsnak nincs még ilyen temploma és bár elvitathatatlanul ő neki volna a legnagyobb szüksége rá, nem ,'alószinü, hogy Studonica kör­nyékén már emelhetne valaha ilyet. EmléklM ifjú lengyel bőseinknek! 1914. október elején a muszka dülást meg­előző rémhírek hatása alatt Mármarossziget elfog­lalásának hírére, nagy izgatottság keletkezett itt nálunk is arra a gondolatra, hogy a milliókba ke­rült kitűnő stratégiai utón kényelmesen belovagol­hat hozzánk is a muszka előőrs. Egyesek elmene­kültek, mások — az itthonmaradottak — képzel­hető lelki megnyugvással vették a lengyel légió- nisták érkezésének hírét. Megható is volt látni a szinte gyermekembe­reket, akik játékos gyermekkoruk dacára a legko­molyabb férfi munkára vállalkoztak: a fegyverfor­gatásra. Némelyik szemében még ott csillogott a könny, amelyet édes szülőanyjától való bucsuzás­főzésére és kotyvasztására : friss hírek, — vagy amint a bakák mondják, „szakácsavizók“ — gyár­tására. Amint a menázsfőzéshez szükséges élelmi­cikkeket a íréntől kapják, úgy a „szakácsavizók- hoz“ kellő tárgyat is onnan szokták beszerezni. A trénhez újság is jár, ott mindent tudnak, ami ott­hon történt, történik és történni fog! Amit aztán a nagy ekhós szekerek tájékán félfüllel felszedegettek, azt a menázsival együtt jól megfőzik, minden jó lével feleresztik, s együtt tá­lalják fel a menázsira és az otthoni hírekre egy­formán éhes bakának. Ebéd vagy vacsora után, mikor már a dup- laporciósok csajkája is kiürült, egyebet sem halla­ni a lövészárokban, mint friss híreket. — Hallottad ? — Mit? — Hogy a talián király levelet irt Vilmos császárnak, hogy ű megbánta amit tett és megad­ja magát. — Te hóimét tudod ? — A szakács mondta az előbb a kondérnál, amikor a menázsit osztotta!

Next

/
Oldalképek
Tartalom