Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-12-24 / 52. szám

1916. december hó 24.

Nagybányai Hirlap

5.

Egyről-másról,

Az elmúlt hét a béke hiieket illetőleg sok örömet, sok csalódást és nagyon sok káromkodást váltott ki az emberekből. Minden 12—24 órában változott a béke fokmérője, mert amikor hirtelen felemelkedett, rövid idő múlva egyszerre lepottyant s jelenleg már abban a helyzetben vagyunk, hogy sem az egyik, sem a másik irányban még egy uj egy koronásban sem merünk fogadkozni, mert bár az egyiket, bár a másik lehetőséget állítsuk, a fogadás eredménye mindig feltűnően bizonytalan. Én azonban mégis merészelnék fogadni, ha akadna egy tekergő uj egy koronásom: hogy husvét körül béke lesz, — mert amint megfigyeltem — dacára, hogy sokat potyogot a béke fokmérője, de a 0 fokra, vagyis a fagy pontig soha sem merészelték engedni le esni. Sőt maga a Manchester Guardian szerkesztője is azt mondja, hogy a béke ajtóját Lloyd George csak nagyon gyengéden tette be. így tehát ha még egy jól értesült angol szerkesztő kollégánk pennájából is ilyen valamit tudunk olvasni mégis csak lehet reménységünk.

Az elmúlt héten még a felmentetteket is nagyon megijjesztették, mert több újságba megírták vala, hogy oda a pünkösdi királyság, mars a lövész árokba 1

Ennek lehet is valami alapja, mert hiszen ha varjú szemmel vizsgálhatjuk a helyzetet hát bizony ilyen nagy felfordulásban bajos is nélkülözni annyi felmentettet, amennyi a monarchia területén különböző címeken otthon csücsül. Hogy ez ed- dig igy történhetett, fényes bizonyítéka annak, hogy frontjaink kitünően állanak, tehát aggodalomra mi okunk sem lehetett. S ha pedig tényleg igaz lenne, hogy a felmentettek is behivatnak, akkor aztán borzasztó nagyverekedés lesz; úgy a nyaka közé verünk az ántántnak, hogy még álmában is mind a békét fogja kiabálni.

* *

*

Belgium Szerbia és Montenegró független államok maradnak. Lengyelország egyesittessék az elragadott területekkel s egységes különálló, független állam legyen. Franciaország visszakapja El- szász-Lotharingiát.

A magyar és osztrák monarchia felosztandó, Csehország és a tulajdonképpeni Magyarország, valamint Ausztriának német tartományai független államokká nyilvánittanak, Galícia Oroszországnak jut, Bukovinát és Erdélyt Románia kapja, Boszniát, Hercegovinát és Horvátországot Szerbiához kell csatolni. Dél-Tirolt, Istriát, Triesztet, Fiúmét, a dal- máciai szigeteket és Dalmáciát a Narentáig átengedik Olaszországnak, Dalmáciának többi részét pedig Cattaróig Szerbia kapja. Albánia olasz fenha- tóság alatt független állam lesz. A töröknek visz- sza kell vonulniok Ázsiába és Konstantinápoly szabad köztársasági állammá válik. (!) Németország tartozik visszafizetni Franciaországnak azt az öt milliárdot, amit 1871-ben elrabolt tőle, viszont a német gyarmatok egyrészét visszakapja.

* *

*

Az ötvenes években történt, midőn Ferencz József király — akkor még császár — az első engesztelő körutat tette meg az országban. Persze illő pompával fogadták mindenütt. Hivatalból csinálták a lelkesedést rendeletekkel, zsandárokkal.

Egy vidéki városban a legmagasabb vendég érkezésének hírére azonnal megcsináltatták a diadalíveket a szükséges felírásokkal együtt. Az úti programúi azonban időközben megváltozott s a Felség éppen az ellenkező irányban jött a városba, mint ahogy eleinte tervezve volt.

Ez azonban nem hozta ki a polgárságot a sodrából s a diadaliveken s azok felírásain mitsem változtatott. így történt azután, hogy azon a kapun, melyen a Felség bejött, nagy, aranyos betűkkel ez állott: „Isten vezéreljen!“ azon pedig, amelyiken távozott, kivilágítva fénylettek e szavak: „Legszerencsésebb napunk“.

* *

*

A király 1883. évi szegedi útjáról jegyezték fel az alábbi kedves epizódot. Reggel nyolc órakor érkezett meg a király vonata Horgosra. A falu népe lelkes üdvözlésekkel fogadta a királyt. Az iskolásgyermekek is mind odagyülekeztek az állomágra. Mikor a király feléjük közeledett, a gyerekek torkokszakadtából éljenezték s valamennyien kezüket nyújtották az uralkodó felé. “Mit akarnak a gyermekek ?„-kérdezte Őfelsége Tisza miniszter- elnöktől. „Megakarják csókolni Felséged kezét“- válaszolta Tisza miniszterelnök. „Tessék„-mondta a király mosolyogva és mind a két kezét oda nyújtotta a gyerekeknek.

CSARNOK.

Sasok párbaja.

Hogyan harcolt Boelclce egy francia repülővel.

Az előbb következő légi harc történetét az elhunyt hősi repülőtiszt maga mondotta el egyik tiszttársának utolsó légi párbaja előtt.

Az M-ben állomásozó valamennyi Fokker- gépet közös támadótáborban vonták össze, hogy a Tahure előtt készülő német offenziva sikerét ellenséges felderítő repülések ne zavarják. A repülőtér M-ben volt közvetlenül a front mögött. Német két- fedelüek támogatták a Fokkereket a légzárlatban úgy, hogy legalább egy féltucat jármű volt állandóan a levegőben. A franciákat abban az időben a németeknek számos sikere a levegőben annyira megfélemlítette, hogy alig merészelt egy is közülük a német fronton tulrepülni. Így történt, hogy gyakran naponta nem került szemeink elé francia repülő.

Távol az ellenséges front mögött tünt\ csak fel néhanapján egy-egy légi jármű. Október vége felé azonban egy francia harci aeroplán öt-tiz kilóméternyire hatolt be állásaink fölött. Roppant magasságban röpült. Boelcke mindenekelőtt jól szem- ügyre vette, felszállt és elhatározta, hogy megtámadja. Megállapította, hogy francia kétfedelű, két motorral cs gépfegyverrel bir. Gépfegyverének megtöltésénél azonnan Boelckének, sajnos zavarai voltak s képtelen volt arra, hogy az ellenséget megtámadja. A francia menekült. Másnap reggel négy a fent leirt géppel azonos tipusu francia kétfedelű j túl akar repülni a német árkakon, de két német kétfedelű és két Fokker, amelyek egyikén Boelcke ült, arra kényszeritették őket, hogy visszaforduljanak. Ezek is menekültek, miután erős északi szél fújt, amelyen nem tette tanácsossá az üldözést. Oly célból, hogy a jövőben fegyvertöltési nehézségek ne akadályozzák meg a támadásokat, a Fokkereket olyan gépfegyverekkel szerelték fel, amelyek percenkint 425—450 lövés helyett 600-at is leadtak. Ez lényeges előnyt jelentett. Október 30-án Boelckének alkalma is nyílt, hogy az uj lőszerke- zetet kipróbálja. E napon a német hadvezetőség délután négy órára nagy támadást tűzött ki.

Tüzérségünk már reggel tizenegykor előkészítő pergőtűzzel kezdte meg a támadást. A legnagyobb fontossággal birt, hogye napon mindennemű ellenséges felderítést megakadályozzunk, hogy titokban tarthassuk rohamra készülő és tartalék- csapataink elrendezését és hadállását. Miután a

harci területen az alsó felsőszegély helyen kint ezerötszáz méternyire is lenyúl, a német repülőrajnak rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy védő- és felderitőszolgálatot teljesíthesse. A tapasztalat megmutatta, hogy nem tanácsos kétezerötszáz méternél magasabbra repülni az állások fölött. Meg lehetett ugyan az ellenséges repülőket a német front mögött akadályozni, hogy ne törjenek túl a német árkokon, de kizártnak volt tekinthető az, hogy a franciákat, akik mérsékelt magasságban cirkállak saját frontjuk mögött elűzzük. Hogy az ellenség ne röpülhessen át vonalainkon, a németek szakadatlanul röpdöstek az állások felett. Boelcke e napon azt a parancsot kapta, hogy félti- zenkettőtől félegyig őrködjék a levegőben. Már azt hitte, hogy működésének színhelyét eredmény nélkül kell elhagyni, amikor három francia repülőt vett észre, akik élénken keringtek frontjuk mögött. Ez roppantul izgatta Boelcket. Minthogy a felhők még mindig nagyon alacsonyan lógtak, tulrepülíek rajtuk, nagy távolságban az ellenségtől, s aztán előretört a legalsó felhörétegbe oly módon, hogy a francia védő léggömb ágyúinak kiszolgáló legénysége, — tíe különben a többi franciák is — egyáltalán nem, vagy csak igen rosszul láthatták. A felhők legszélső széléig tört aztán előre és azonnal támadásba fogott. Az első francia azonban, akit Boelcke ily módon megtámadott, még idején észrevette és elmenekült. De bár ez is sikert jelentett, miután menekülése folytán Boelcke megakadályozta a franciát felderítő munkájában. Boelcke most sietve visszavonult és újból lesbe állt. A szerencse újból kedvezett neki. Kevéssel tizenkettő előtt egy francia mutatkozott a látóhatáron, aki vakmerőén közeledett a tahurei német állások felé és éppen azt kémlelte ki, hogy merre vannak a német ugróállások. Boelcke megismételte az előbb leirt manővert. Egyúttal sikerült neki csaknem ezer méternyi távolságra jutnia az ellenséghez, a mely csak akkor vette észre, amikor Boelcke erősen tüzelt rá. A francia nyomban délnek fordult s iparkodott elrepülni. De Boelcke sokkal gyorsabb volt s úgy csapott rá, mint a sólyom. Az ellenség most iszonyú iramban lefelé repült, hogy ezáltal a lehető legnagyobb gyorsaságot fejthesse ki és Boelckét leginkább tegye ki a veszélynek. De miután a német repülő most ntár oly közel volt az ellenséghez és e napon minden eredmény különben is különös értékkel birt, néni. akarta a franciát kiengedni karmai közül. —

Észrevette, amint a felső fedélzeten keresztül az egyik repülő feje és a megfigyelő felső teste kiemelkedett, hogy megállapíthassák azt a pályát, amelyet az üldöző követ. A francia repülőgépeken a pilóta és a megfigyelő elől ülnek, egy erkélyben, a motor ellenben hátul van. Amikor a pilóta meglátta, hogy a Fokker közvetlenül a sarkában van, annyira megrémült, hogy Boelcke a repülés módjából világosan észlelhette rémületét. A figyelőtiszt is éppen olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy felbukkant, de csakhamar újra előkerült s célba vette Boelkét, aki azonban oly módon repült, hogy nem találhatták el. A megfigyelő feje újra eltűnt.

Lehetséges, hogy Boelcke, aki az üldözés óta szakadatlanul lőtt, eltalálta. Úgy látszott azonban, hogy a pilóta sértetlen maradt. Gépe aggasztó módon imbolygott, de nem akart lezuhanni, bár Boelcke időközben husz-harminc méternyire közeledett hozzá. Most szilárdan elhatározta, hogy addig el nem hagyja a harcteret, amig az ellenség le nem zuhan. Egyenesen nekirontotta franciának, egészen addig a pillanatig, amig szinte azt lehetett látni, hogy a repülőgépek összeütközése kikerülhetetlen. A távolság nem lehetett több háromtól öt méternél. Az utolsó pillanatbau Boelcke gé-