Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-08 / 6. szám
IX. évfolyam. I Nagybánya, 1916. február 8. TÁRSADALMI ESS jslVXX I-IijiTTT . /%. F> Az Országos Magyar Bányászati és Soiiászaíi Egyesület Nagybányaviöéki Osztályának és a Nagybánya! Ipartestületnefe Hivatalos Közlönye. előfizetést árak : Egész évre 8 korona, félévre a korona negyedévre 8.50 korona; egy szám ára 20 fillér. “fl égj ele iiik mindet! kedden 8 —íz olda! terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Br, ÄJTÄI MAfSY GABOR. Lápkiadó: Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerk«.«ztő.véK: Huriyady János-u. 1L sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házban a cinterem felől, ho! az előfizetéseket és Hirdetéseket felveszik. A nemzet áldozatkészsége. Nem is inpozánSj, de nem is lélekemelő, hanem valóságosan isteni az a mozgalom, amely a rokkantok és a hadi árvák felsegitése és gyámolitása érdekében hazánkban történik. Szivünk, leikünk és egész valónk örül ennek az isteni megnyilatkozásnak. Ezt a felséges nemzeti áldozatkészségének nem csak a fővárosi, hanem vidéki lapjaink révén is, országszerte örömmel tapasztaljuk, meri hiszen ma már nincs újság, legyen az bármilyen rendű — rangú organun, hogy e magasztos eszmével ne foglalkozzon, és a nemes szivü adakozók hosszú, szinte végnélküli névsorait ne közölje. Felséges glóriája ez a magyar nemzet őszinte és igaz áldozatkészséget. Nincs külömbség ! Nincs válogatás ! A leghűségesebben indulnak el egyszerű iparosaink, iparos nőink, a szerény magánzóink, a magasabb rendű hivatalnokok, a papok, a főpapok, mágnásaink, mágnásasszonyaink, mind-mind egy célból: a hadsegélyezés, a rokkantok és hadiárvák felsegitésének nemes célja felé. Íme a napokban, hazánk egyik kisebb városában fogott össze a nemes szivü társadalom indíttatva az áldozat készség nemes Ösztönétől s rendezett inpozáns háborús ünnepélyt. Útra kél a főpap, egyházának szerető és gondviselő fejedelme, megjelenik ez estélyen s ifjú hévvel, duzzadó hazaszeretettel pendíti meg az árvalány haj mozgalmat a megyarság kultusza és a hadi árvák védelme érdekében. A szivet és lelket gyönyörködtető szózatot, amely Prohászka Ottokár székesfehérvári pöspök ő méltóságának ajkairól hangzott el, egész terjedelmében a következőkben hozzuk : Mélyen tisztelt közönség! Érezte azt máskor is a magyar nemzet, de érezte főleg a kinnak, könnynek, vérnek ezen két utolsó esztendejében, hogy azt a dicsőségei, melyet fegyverrel vivnak ki a csatatéren, otthon a kultúra áldásaival kell tetézni és .biztosítani. Dicsőséget emlegetek, mert hiszen tényleg dicsőség szakad a világtörténelem szine előtt erre a hősies magyar nemzetre, amely egy páratlan, egyetlen, világot rendiíő háborúban úgy megállta a helyét, hogy azt az orosz áradatot, melyik fogcsattogva a szibériai farkas szenvedélyével rontott ránk, visszazuditotta Lengyelország határáig, mely lent azt a sacró egoismöt, magyarul hitszegést, sziklafalként állottá, amely ott lejebb délre fegyverével, bajoneííjével uj térképeket rajzol. Mégis a hangsúlyt én nem erre a kénytelen dicsőségre, hanem ennek a kénytelen dicsőségnek nyomában járó becsületbeli kulturmunkára fektetem, melyet mi végzünk. Végzünk szeretettel, végzünk áldozatkészséggel, végzünk a végleges győzelem reményével és bizalmával, mert hiszen jó, hogy törnek előre azok a seregek ott kint, de mélyen tisztelt Testvéreim, vannak itt fekete hadak, itt bent, hadak, sorok, árvák, özvegyek, rokkantak, szenvedők, szegények nagy sora. Lebegnek azok a zászlók ott diadalmasan, de fityegnek otthon azok a rongyok, azok az özvegyi fátyolok. Kint elégetik a réteket és hamu, üszkös folt marad a seregek nyomában ott kint, de itt bennt kisirt szem gödrök mélységes fájdalma vonaglik végig mindnyájunkon. Azt a munkát, hogy megállítsuk a rombolást, itthon kell végeznünk. Keresztes hadaink, azok elvégzik a magukét. Jaj Istenem, hogy ezen keresztes hadak helyében, nyomában mennyi keresztet látok, keresztes vitézek nélkül. Éreztem c feladatot, érezzük mindannyian, érezi a magyar parlament, amely azt az indulatos, azt a kiszámíthatatlan harcot egy szent treuga dci-vel vette le a napirendről, érzi feladatát a magyar társadalom, érzi feladatát e nemes városnak társadalma, amely kiveszi a részét a szeretet, az izgalom, az ápolás, a könyörüld felséges gyakorlásából, amely felkarolja az árvát, amely mankója akar lenni a sántának, szeme akar lenni a vaknak és a szívtelen sors üldözöttjeinek szives, kedves felkaroló ápolója akar lenni. Mélyen meghajtom zászlómat, az ország zászlóját a könyörüAz élő mártírokért . . . Viharos, dübörgő nagy időket élünk, Szemünk se rebbenjen! Csak Istentől félünk! Hajthatjuk fejünket békés nyugovóra ; Fekete hegyek közt, orosz hómezőkön Áll a magyar harcos, mintha szikla volna! Hajthatjuk fejünket csöndes pihenőre : Nem alszik, nem nyugszik Hungária őre, Tiroli gránicon, szerbiai fronton Ott virraszt hős lelke győztes lobogónkon ! A mi drága vérünk : apánk, öcsénk, bátyánk Messzi idézettben, éberen vigyáz ránk, Havas szél korbácsa, Halál tüz-villáma Nem ijeszti holnap, nem csüggeszti mánia, Álmodó leikével szeretteit látja, Az ő bucsucsókjuk védő talizmánja . . . * * * . . . De jaj, kit nem véd meg gyermek, hitves [csókja, Akinek szent testét az ima se óvja, Akit nem váltott meg a halál szerelme, Hanem elhivatott vértanú életre, Csonka, tépett hősként, aki hozzánk mégtér Ezt mondjuk-e annak: „Ne keseregj testvér, Csonka tépett hősök értünk omlott vére Ide hullott, ide mindnyájunk szívére, Amit értünk adtak, most adjuk mi vissza, Csorduló könnyüket a lelkünk felissza, A szivünk, kenyerünk egyformán megosztjuk S eltűnt mosolyukat újból fölfakasztjuk !“ Ezt mondjuk-e nékik? . . . Hazám drága népe Ugy-e ez dobban meg mindnyájunk szivébe’ ? ügy-e nem engedjük sülyedni nyomorba S pirulnánk ott látni őket koldus-sorba’ Kik azt érdemelnék, ha sok kincsünk volna: Fürösszük aranyba, járassuk bíborba ! De ha egyéb kincsünk, drágaságunk nincsen, Érző, meleg szivet adott a jó Isten, Keblünkre öleljük mártír testvérinket Hogy sohse’ bánják meg, ha megvédtek minket S elmondhassa e hon minden csonka fia : „Nem hagytál el testvér, édes magyar vérem S nem hagyott el anyánk, . . . anyánk Hungária !“ Jó Puskás freiter. Közli: Krizsán Péter. Egyik kis kadettünk, ki jó néhány hónappal ezelőtt a mi rozsályos levegőnket szivta és aki manapság a „mi fiaink* körében piszkálgatja a muszka önérzetét. — irta nekem az alábbi sorokat. Leadom pedig nektek boldog otthoniak, kifc néha — néha még mostanság is „pesszimiskás- kodtok“ azért, mert illik némelyes dolgokból méltó konzekvenciákat vonni le. íme tehát: — „Öregem ! Itt a reservében jut csak az eszembe az a kedves eset, mely még a „svarmlé- niában“ történt meg századunknál, s amely megérdemli, hogy külön, csak egymagában és egymagáért megírjam neked. Előre kell bocsátanom pár megjegyzést, amely a dolog megértéséhez szükséges. Van a századunknál egy kitűnő katona: Puskás freiter. Hidegvérű, csodálatosan vakmerő ember, ki pihenő óráiban újságot, — stratégiát, —- politikát- és diplomáciát félretéve, kimászik a dcc- kung tetejére „birizgálni a muszkaevicseket.“ És amikor egy-egy kibúvik vagy kidugja az orrát „oda-odabök“ neki, máskor meg a „legforóbb“ pillanatokban dugja ki borzas, fekete fejét és el- elkiáltja magát: — Mozog már, a kisanyja istenit! No csak jöjjön 1 Ha viszket neki — megvakarjuk! Úgy vágja a muszkát mikor alkalma akad, akár a „bivaly“-nak való tököt. Egy-egy sturm- ban húszán — harmincán nyafogják felé a felemelt kezüeü e kegyelmet kérő szót:
