Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-31 / 44. szám
IX. évfolyam. Nagybánya, 1916. október 31. 44. szám. Nagyba nyai TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁG! HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes4* könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házban a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Mikor lesz vége? Ha mostanában gondterhelten beszélgetnek arról az iszonyú vérontásról, mely Európában és keleten folyik, a töprenke- dők körülbelül igy szoktak nyilatkozni annak befejezéséről: nem tudom elképzelni, miképpen végződjék ez a háború ; a vége beláthatatlan ; avagy mi módon állhat ismét helyre a világ megbolygatott rendje ? Ezek a kérdések sohasem vonatkoznak mireánk. Mi és szövetségeseink régen körvonaloztuk már háborús céljaink minimumát. Ami a miénk, azt meg is akarjuk tartani és békességet akarunk sok-sok évtizedre. Az az: akarjuk, hogy államaink határa csak annyiban változzék, hogy ellenségeink terjeszkedési mohósága, hódítási viszkete- ge ellen biztosítva legyünk. Ezzel szemben ellenségeink a térképet a mi rovásunkra akarják megváltoztatni és éppen azokat a területeket akarják tőlünk elvenni, amelyek biztonságunk megőrzésére szükségesek. Minthogy azonban, hála Istennek eléggé erősek vagyunk és bebizonyítottuk, hogy minden földi tulhatalom ellen védekezni tudunk, Anglia kiadta a jelszót, hogy meg kell bennünket semmisíteni. Ilyeténképpen a háború mint egy zsákutcába jutott és a hit, hogy találni valami kompromisszumot, mely ebből a zsákutcából kivezet, napról-napra csökken. A probléma ez: erő áll szemben erővel és ellenségeink minden íeménysége abban összepontosul, hogy a mi erőnk valamikor annyira el fog lankadni, hogy az ők háborús eszközeik számáé, tömegéé lesz a végszó. Vizsgáljuk meg legelébb, minő a visz- hangja ennek a reménységnek az ellenünk küzdő népek lelkűidében. Minden velünk ellenséges országban elszigetelten megmaradt egy háboruellenes kisebbség, mely a gyülöltség és nemzeti sovinizmus lármájában csak hangjának erejéből veszített. Ebben a tekintetben legkirívóbb a helyzet Franciaországban, amely görcsösen kapaszkodik abba a reménybe, hogy harctéri győzelemmel még megmentheti magát. Franciaország legtöbbet áldozott és legtöbbet vesztett. Annak az érzelemnek az összeroppanása, hogy minden nép az emberek összességének láncszeme, a franciákat a tönk szélére juttatta. Ha jelek nem csalnak, úgy Franciaország menthetetlenül elveszett. Más Oroszország helyzete. Ott az a tudat lappang a lelkekben, hogy a háború a szlávság jövőjét fogja eldönteni. Vágy a nyugat felé és gyanú a kelettel szemben tartják ott fenn a cárizmust, mely azt hiszi, hogyerősbbödik, ha hatalmát gyarapíthatja. A cáf alattvalóinak millióit áldozza azért, hogy még korlátlanabbá lehessen cár, mint valaha. Végül Anglia sorsát is csak úgy intézik a kényurak, mint Oroszországét. Anglia cárja, a perlamentje miniszteriumostól, leghőbb vágya pedig, hogy az egész világ fölött uralkodhassék. Mindhárom ország kisebbsége titokban vágyódik, hogy megtörje az önkény- uralmat, azt szabadelvűvel pótolja és le- küzdje azokat a nehézségeket, melyek a szabad fejlődés útját állják. A dühöngő ő- rülettel szemben azonban csak kívánságaik erejét állíthatják. Ebből az erőből fog fakadni a háború vége, azonképpen, ahogyan a kis Dávid agyonütötte az óriást, csakis ereje és hajitási ügyessége segélyével. Ellenvethetik, hogy ez lehetetlen, mert a kisebbség mégis csak túlságosan gyenge ahhoz, hogy akaratát érvényesíthesse. Ez helyes, de ebből csak az következik, hogy ke kell várni azt a pillanatot,^mely parittyához és hozzá ügyességhez is juttatja. Miképpen fog jelentkezni ez a pillanat és minő lesz ez a csoda ? A neve véletlen lesz éppen, mert semilyen józan ember véletlenre nem számíthat. Az emberek ezt általában nehezen értik meg, mert a véletlent éppen csak véletlennek tartják és mert azt Két világ.- Irta: BOBIS ANNA. — Az én világom a szenvedők világa, — szólt a leány. Barna szeme hosszan nézett a férfi szemébe, azután nyugodtan tovább beszélt. — Az én világomba nem hat a világi lárma, csak végtelen, nyomasztó csend, szürke egyhangúság vesz körül. Az én világomat maga nem érti és az én világomból valami hiányzik. A férfi idegesen forgatta a kezében tartott újságot, rábámult a leány fehér arcára és szórakozottan hallgatta beszédét. Elfojtott indulat érzett ki hangjából, mikor megszólalt; Az én világom a léhák, mulatók világa, az én altatóm a vad zene és az én vigasztalóm kö- nyelmü nők üres kacagása. — Durva élvezetek bűnös levegője az én éltetőm. Az én világomat maga nem érti. Aki odajön, piszokba, sárba kerül. De nekem még ez sem elég, hiányzik valami, ami megfogná lelkemet. Még mélyebben szeretnék sülyedni, vagy talán . . . Nem folytatta. Látta a leány ijedt arcát és elszégyelte magát. Minek avatta be titkaiba, minek is beszél vele egyáltalán ilyenekről ? Azután meg nem is szép ez a lány, minek tölti idejét vele ? Nem nézett a leányra és igyekezett valami kifogást találni, hogy elmenjen, hagyja ott. Várni fognak rá, azok a gyönyörű, mosolygó nők. A leány, — aki nem volt szép, de szemének kedves nézése bájossá tette arcát, — nem tudta, min gondolkozik a férfi, várta a folytatást. Vagy talán . . . ? Talán a maga világából is hiányzik valami és azt keresi, azért sülyedt le annyira; de azt úgysem fogja ott találni! A férfi ránézett. A szemébe nézett. És azokból a szemekből olyas valamit olvasott, ami megremegtette szivét. Nem, nem mehet el, ott kell maradnia. Igaza van Viktória. Kerestem valamit, valakit, de lehet, nem jó helyen kerestem. És most már az én világomban nem gondolok semmire. Ha a szomorúság, gond elfogja lelkemet, oda megyek. Ott nem gondolok a jelenre, nem törődöm a jövővel és kinevetem a múltat. Abban az eszeveszett zür-zavarban elveszítem saját énemet, ott boldog nem voltam. Szivemben egy nagy ürességet érzek; tán nincs is szivem, elvesztettem valahol . . . És nem várja azt, aki vissza hozná ? — szólt a leány halkan. Eh, mit várjak, — válaszolt a férfi ingerülten. — Nem vagyok amolyan álmodozó galamb, hogy várjak. Jöjjön, ha jönni akar! És ha nem jön, vesszek el piszkos világomban ; a nóta, bor, tánc és szép nők úgysem engednek magamba szállni, ügy szép az élet, ha mindent plfelejtünk 1 A leány csak nézett, de nem szólt semmit. — És maga Viktória, — kérdezte a férfi gúnyosan, — megtalálta-e világában, kit keresett ? Mindenesetre megtalálta, bizonyára valami holdkóros, valami szemforgató lopta el szivét. — Azután keserűen felnevetett. A leány arcán sötét pir futott végig. Fájt és bántotta ez a gúnyos nevetés. Nem, nincs igaza. Szivemet még senki sem lopta el, — vagy talán nekem sincs szivem, én is egy nagy hidegséget, űrt érzek . . . Akkor mindketten elvesztettük szivünket, —
