Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-07-18 / 29. szám

keres, sőt esetleg keres annyit is, hogy vagyont gyüjthessen. Ha a kereskedő hivatását úgy fogja fel, akkor is lehetséges u- gyan, hogy működésével — persze akaratlanul — előmozdítja az ország jóllétét, de ezzel az önző felfogással nem szolgálja hazáját úgy, mint az tőle megkívánható. A kereskedő igazi hivatása magasabb rendű. Kipuhatolni és kihasználni kell mindazokat a bevételi forrásokat, amik egyúttal hazájának erőforrásaivá válnak. Ezeket az országhatárokon túl meg kell találnia. Fájdalom, a kicsinyesség átka alól kereskedőink nem tudnak szabadulni. Irtóznak foglalkozni a sablontól eltérő tervekkel, sajnálnak ezek mérlegelésére időt fordítani, a melyet mindennapi apró-cseprő üzletecskéik lebonyolításától kellene elvonniok, nemhogy még talán pénzáldozatokra szánnák magukat. A mi kereskedőink igy értelmezik az óvatosságot, amelyet — igaz — sohasem szabad szem elől téveszteni. Ez a szakkörü, szűkkeblű felfogás kihívja az ösz- szehasonlitást a külföldi, különösen a német kereskedő munkálkodásával.

Ne higyjük, hogy a német kereskedők könnyelmű játékos módjára mennek bele minden kínálkozó vállalkozásba. Nagyon alaposnak kell lennie a kilátásnak, hogy a vállalkozás jövedelmező lesz, ha a német kereskedő azzal foglalkozni kezd. De azután nem sajnál tőle sem időt, sem pénzt. Már előzetes munkálatok, a tájékozás arra nézve, hogy biztos e a vállalkozás jövedelmezősége, rendkívüli áldozatokat követelnek. Vagyonokat fektetnek a németek oly vállalkozásokba, melyeknek — kevés kivétellel — búsás kamatait csak évek múltán élvezhetik. Ezzel azonban nem csak saját vagyonukat szaporítják, hanem a közjóllét emeléséhez hathatósan és öntudatosan hozzájárulva, hazájuknak is becses szolgálatot tesznek.

enyém volnál még az ablakon is, kéményen is bemásznék érted.

Az orgonabugás messzireszállón reszket, két kisfiú megáll az utón, hallgatón nesze! és a galambok a torony körül parányi szobrokként üldögélnek.

— És ki az a fiatal nő, ki akkor jött, mikor már mindenki bent volt ? Külön ül a többitől, a fejét tenyerébe hajtja. Leány még, vagy asszony ?

Az olvasós-nénik a kérdést gyomlálják, bent folyton zug az orgona és a latin ének.

— Keveset tudnak róla, néhányszor látták, hogy szegény főhadnagy úrral esti alkonyaikor sétált a folyóparton. Amikor elvitték őket és az állomáson bucsuzkodások folytak, az a leány odafutott hozzá, összeölelkeztek és sírtak, arcképet cseréltek s amikor elment a vonat, ájultan leroskadt.

— A levélhordó mondja, hogy Galíciából folyton küldte néki is a leveleket. Szegénynek. Talán el is vette volna. Később. Anyja halála után. Mert az anyja csak magának akarta a fiút. Szegény.

Most a barátok visszatették a ministráns kezébe az ezüst szentelőt, Az orgona elnémult, a fekete ruhák megmozdulnak, a zsebkendők zsebbe

Mezőgazdának, iparosnak, kereskedőnek, a haza minden dolgos fia- leányának át kell hatva lenni hivatása fontosságától, vállvetve kell munkálkodnak, hogy betömjék a réseket, gyógyítsák a sebeket miket a háború közgazdaságunkon ejtett.

Levél.

(Glavitzky Károly urnák, mint a kereskedők köre elnökének.)

Igen tisztelt Elnök Ur! Meg vallom őszintén, mint kereskedői ügyekben teljesen járatlan ember fordulok az Elnök Úrhoz, mint olyan egyénhez, a ki mindannyiszor a kereskedői érdekek védelmére kelt, valahányszor csak arra alkalma nyílt. Minden alkalommal úgy jeleni meg a fórumon, mint a kereskedők és a nagy közönség kölcsönös érdekeinek összeegyeztetője.

Jól emlékezhetik az igen Tisztelt Elnök Úr, hogy akkor, amikor városunkban a fogyasztási szövetkezet alakulóban volt, miket mondott, hangzottak pedig ezek a szavak a következőképen: „erővel el akarják pusztítani a tisztes kereskedelmet, semmi szükség nincsen a szövetkezetre, hiszen a nagybányai kereskedők a legméltányosabb módon szolgálják ki a vevőközönséget.“ Sokan voltunk hiszékenyek, minden esetre olyanok, a kiknek szótárában a „tisztes kereskedelem“ szó más jelentéssel fordul elő, mint az elnök ur és társai háborús szótárában s ezért nem akartunk és nem lettünk tagjai a fogyasztási szövetkezetnek. Ezt a hiszékenységünket hallatlan drágán fizetjük most meg. Azt hiszem nem zárkózik el az Elnök Ur annak a nyilvános megállapítása elől, hogy a háborús előtti állapotokhoz viszonyítva hatszoros sőt többszörös percentre árulnak s ezzel próbálják emelni azt a bizalmat, a melyet eddig is érde- metlenül követeltek maguknak.

Lehetetlen más megállapodásra jutni, mert ha valami áruért sorba járjuk a piaczi üzleteket, az az árú, a mi a szövetkezetbe hat korona, a többi kereskedésekben — nem tudom miféle beosztásuk van a kereskedő uraknak — nyolc — kilenc — tiz, tizenkét korona.

Tudom nagyon jól igen tisztelt Elnök Ur, hogy a kereskedők is nagy nehézséggel küzdenek, különösen az áruval való ellátás tekintetében, de

kerülnek; jönnek kifelé, A nyugalmazott tiszt karját nyújtja az özvegynek, lépésük halkan kopog a hideg márványon, a szentek szeme részvevőén kiséri őket s mintha a hajó menyezetére füstölt csillagok lehintenék rájuk glóriás aranyukat.

A sekrestyében csöndes csoszogások, öregedő barátok most vetik ie az aranytól súlyos palástot és a selyem mitrát, a csipkés karingek őszinte bánattól részvételjesen hullanak róluk, csönd ereszkedik a kupoláról, oltárok, szentek szobra és lágyfényü csillárok magukra maradtak s a katafal- kon magára maradt egy fenyőkoszoru és nyolc gyertyaláng.

A szőke nő most kilépett a pádból, oda ment a fenyőkoszoruhoz, kezét a szivére tette és tompa sírásba kezdett. Torkán és nyakán, mely bizonyára finom vonalú és fehéren sima, könnyed és cso- korszallagos boája félrecsuszolt, nem igazította meg, csak egyik karjával a koszorút ölelte, a másikra ráhajtotta fejét, folytatta a sírást, mintha soha se volna vége.

A fráter szomorúan nézte az fáéból és a gránitgrádicsról busán bólintgaUak a nénikék:

— Szegény. Szegényke.

nálunk úgy látszik egyes áruknak minden kényszerítő külső körülmény nélkül csak azért emelik egyik napról a másikra az árát, mert megtudják, hogy a szomszéd vagy a szemben levő kereskedőnek már az az áruja elfogyott, tehát megveszik, ha még sokkal drágábban árulják is. Erre mutat legalább az, hogy ma nyolc koronáért kapom az áru kilóját, de már holnap ugyanabban a kereskedésben csak tiz koronáért tudják adni.

A tisztes kereskedelemnek éppen ezekben a nehéz időkben az volna a feladata, hogy mérsékelje szolid és tapintatos eljárásával azt az áru árhullámzást, a melynek elviselésére berendezkedve mi vevők nem vagyunk, hiszen a háború után is szükségük lesz talán a kereskedő uraknak a vevőkre.

Igen tisztelt Elnök Ur, gondolja meg jól, hogy a város iparossága béke idején is szegény volt, ma pedig különféle segélyből tengődik, a hivatalnokoknak az a része, amelyik elég könyelmü volt akkor, a mikor az önök szavában és ígéretében bízva, a fogyasztási szövetkezetbe be nem lépett, a 20°/o-os háborús pótlékból nem képes fedezni még negyedrészét sem annak a tisztes kereskedelmi haszonnak, a melyet önök oly boldogan, nyugodtan és kézdörzsölgetve könyvelnek el.

Azért fordultam levemmel az Elnök Úrhoz, mert, mint fentebb emlitém, mindenkor szószólója volt a kereskedők érdekeinek, most pedig kötelessége jó példával elől járni; intse társait, hogy ez a közönség méltányosabb eljárásra érdemes a kereskedők részéről, ne csak kihasználni tessék a közönség szorult helyzetét, mert a kereskedői tevékenység abban áll, „a tisztes kereskedelem“ azt jelenti, hogy a közönséget nehéz időkben is méltányos haszon mellett kell ellátni áruval. A melyik kereskedő a maga hivatását nem ebben látja és nem igy fogja fel az nem kereskedő, az más elnevezést érdemel és kap.

Emlékszik rá az Elnök Ur, hogy pár évvel ezelőtt, mikor egyik városi képviselő csak felemlítette a hetivásároknak a szénatérre való kihelyezését, több — itt e helyen felhozni feleslegesnek tartott — indokkal támogatva, micsoda általános felzúdulást váltott ki a dolognak puszta felemlitése is kereskedői körökben, nem gondolják meg a kereskedő urak, hogy azokra az érzékeny tyúkszemekre mostani eljárásuk meghálá- lásaképen még rá lehet taposni; nem érzik a kereskedők, hogy az ők és a közönség egymásra utaltsága nem csak a közönséget, de őket is kötelezi a közönséggel szemben ?

Hogy étkezésben, ruházkodásban nélkülözni kell most, ezt érteni, ebbe megnyugszom és azt természetesnek találom, de hogy mi alapon lehet most többszörösen nagyobb százalékos haszonnal dolgozni a kereskedőknek, amikor a háborúval járó általános körülmények őket is a kisebb haszonnal való megelégedésre köteleznék, meg vallom őszintén — lehet hogy helytelenül fogom fel — az erkölcsi érzésnek ama liányosságában találom a magyarázatát, a mely az egyénben az önmegelégedést üzleti haszna láttára akkor kelti fel legjobban, a mikor a viszonyok, a helyzet, a körülmények s az embertársai állapotának kellő mérlegelése folytán lelkiismereti furdalást kellene érezni.

A nagybányai kereskedők testületének — ha a háború előtti időket tekintjük — szép múlt áll a háta mögött, néni is mondhatja senki, hogy a közönséggel szemben megfeledkeztek volna magukról és épen ezért csodálatos, hogy most minden üzletben a háború által teremtett konjunktúráknak a közönség érdekére való tekintet nélküli kihasználását látjuk. Nem jól van ez igy és nem mehet ez igy, nekünk vevőknek csak a panaszkodásra van alkalmunk, de önnek Elnök Ur és ke-