Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-07-11 / 28. szám

TÁH.SAX»A1jMI És SZÍÉSPIRODA^MI HETI1.AP

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye.

Előfizetés! árak: Egész évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — ia oldal terjedelemben.

Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAJ »AGY GÁBOR.

Lapkiadó:

Hermes könyvnyomda Nagybányán.

Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők

Kiadóhivatal: „Hermes** könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-háuban acinterem felől, hol az előfizetéseket ás htrdetáseket felveszik.

Feni! a kasza, hull a halász.

Emberé a munka, Istené az áldás. Hiába fáradoznak a kezek, ha az Isten megvonja tőlük az áldást, hiába jön reánk millió ellenség, — mint egykor Gedeon hadseregére — veiünk az igazság, velünk az Isten és igy mienk lesz a végső győzelem.

Péter-Pál havából is kijöttünk s a kasza jegyében megkezdődött az aratási munka. Petidül a kasza, hull a kalász. A gondviselés atyai kegyelme elhozta az áldott a- ratási időt; amit szivszorongva vártunk, immár elérkezett.

E nehéz napokban a megpróbáltatás súlyos idejében Istenben helyezett hittel vizsgálgattuk, hogy mit hoz számunkra a mezei munkás fáradságos egész évi munka verejtéke. Munkabíró férfiaink a harctéren, igavonó állataink, vagy a harctéren, vagy részben tápláltatásunkra lettek felhasználva s igy réveteg szemekkel vizsgálódtunk, vájjon Isten az itthon maradt aggok, nők és fejlődő gyermekeink munkájától nem vonja-e meg az atyai áldását?

És most, mikor elérkezett az aratás áldott ideje, mikor itthonmaradt munkabíró férfiaink, nőink, valamint a harctérről hazabocsátott gazdáink vidám hangulattal térnek édes otthonukba a kövér kalászoktól hullámzó mezőről, mivelhogy fáradságos munkájukat Isten áldásával koronázta; mi is reményünk beteljesülését látjuk.

Igen a földmives örömmel tekinthet az ég felé, mert látja keze munkáján, fáradozásán Isten áldását virulni. Istené legyen mindezért a dicséret, mert 0 volt, ki erőt adott a gyenge karoknak a munkára, Ő volt, ki megáldotta a kútnak hűs vizét, mellyel a nap hevében epesztő szomjúságukat enyhítették. Ő volt, ki a napi munkában elfáradt tagokba az éjszakai álom által uj erőt adott.

A világháború borzalmai között aranykalászba érik a drága magyar búza. Isten megáldotta a lankadatlan kezek munkáját. A humusz föld elárasztja gazdáinkat áldással, nem esünk kétségbe, lesz elegendő kenyerünk, melyből harcoló testvéreinknek is nyújthatunk segítséget.

Egy tanulságot mondok mellyel még

az itt-ott szükenmért Istenáldását is meg- sokasithatjuk és ez a józan okos takarékosság. E mondásom különösen honleányainknak szól, hogy amit fáradva, izzadva a család részére betakarítottak, azt józan, helyes takarékossággal megsokasitani igyekezzenek. Az isteni gondviselés által megőrzött gabonáinkért legyen hála érette a Mindenhatónak, ki vérrel áztatott édes hazánk földjéből bőségesen ontja atyai áldását. De hálánkat igazán csak úgy nyilváníthatjuk, ha méltók vagyunk Istennek atyai áldására.

Ebben a súlyos világháborúban sokan vannak e hon határain belül, kik keserű könnyekkel — teljes szemekkel tekintenek a feléjük gyors léptekkel közelgető Ínséggel szemben ; igyekezzünk ezen szerencsétlen embertársainkon könyörülni, kik hazánk védelmében lettek szerencsétlenné. Nyújtsunk szives készséggel segedelmet a magukra maradt özvegyek és tehetetlen árváinknak. Szárítsuk fel azoknak könnyeit, kik elesett férjeiket és atyjukat siratják.

Népek hatalmas Istene, ki bennünket eddig atyai segedelemmel megoltaltalmazA jókedvüek.

Irta: Sebők Zsigmond.

Valaki bizalmasan megsúgta, hogy a Piroska kezét megkérték. Azt hittem, rám szakad a ház. Lesujtottan támolyogtam Piroskáékhoz, ahova bejárás voltam. A kertben találtam Piroskát.

— Igaz, hogy megkérték ? — kérdeztem remény és kétség közt ingadozva.

Piroska felém forditolta okos, barna arcocskáját és vidám fekete szemei pajkosan csillogtak.

— Úgy vari barátom megkértek.

— És maga ?

Erre már nem felelt. Félrefordult, barna haján kívül csak a fülét láttam s az néznivaló, helyes jószág volt.

— Mit fe’elt ? Beleegyezett ? Ne kínozzon, beszéljen . . .

— Csak nem maradhatok vén leánynak ! — szólt végre halkan.

— Eszerint ... — hebegtem, — maga

menyasszony ?

Mély csönd következett egy darabig. Lesütött szemmel, mozdulatlanul áltunk egymás mellett, majd Piroska ismét rám tekintett és kigyulladt arccal, indulatos hangon ezt kérdezte:

— Miért nem kért meg, Józsi, eddig? Miért nem kér meg most ? Mire vár ?

Az utolsó szavakat csaknem sirva mondotta.

Hangja remegett. Elfuladt a szavam a boldogságtól s ezt dadogtam ;

— Megkérem ! Még ma. Eddig is megtettem volna, ha merem.

Hazarohantam és feketébe vágtam magamat. Útközben néhány frázist morzsolgattam, amelyekkel bevezetem majd a nagy lépést; eközben azonban mind határozottabban éreztem, hogy a világ forog körülettem. Minél közelebb értein a házhoz, annál jobban fogyott a bátorságom. Mikor benyitottam Piroska apjához, aki ügyvéd, alig álltam már a lábamon.

A papa az Íróasztalnál ült, izgatottan szántott egy recsegő tollal a kék papírlapon. Kétszer jónapot kívántam és háromszor köhintettem amig észrevett.

— Szervusz öcsémuram ! — szólt föltekintve az Írásról — Ülj le. Mivel szolgálhatok?

— Életbe vágó lépés vezérelt bátyámhoz, akit úgy ismerek, mint boldogult apám legjobb barátját ... — kezdtem ünnepies hangon, melyet azonban szinte elfojtott izgatottságom. A roppant kalamáris körül veszett táncot jártak a vaskos tollszárak és a patriarkális ludtollak.

— Életbe vágó lépés ? — kérdezte sajátságos merev hangon. — Szép. Hát kit akarsz be- pörölni ?

A váratlan fordulat teljesen kizökkentett sodromból.

— Pörölni ? — hebegtem. — Senkit.

Leendő apósom azzal a félig könyörgő, félig emberevő tekintettel nézett rám, amely azoknak a sajátsága, akikben nagyon dolgozik valami elfojtott düh.

— Hát akkor mit akarsz velem édes, kedves öcsém ?

— Családi ügyben jövök . . .

Be sem fejezhettem a mondatot, közbevágott:

— Családi ügy? Hát rám tartoznak a csa- di ügyek ? Hát van nekem a családi ügyeimbe beleszólásom ?

De ez az ügy mindenesetre bátyámra tartozik.

Erre fölkelt és részvéttel nézett rám.

Öcsém te még fiatal vagy, ehhez még nem értesz. Ha családi ügyekről akarsz beszélni, e- redj a feleségemhez. Nekem semmi közöm a családi ügyekhez.

És . . . beszélhetek most.vele?

— Igen, óh igen, kedves öcsém. Most éppen jó kedve van !

Jó kedve ? No, ez szépen biztat. Elszontyolodva fordultam ki a szobából s leballagtam a kertbe. A pádon már várt Piroska, akit elrémitett gyászos ábrázatom és szememre húzott kalapom.

— Nos ? Igen ? — kérdezte.

— Nem !

— Nem egyezett bele ?

— Azt nem mondhatom.