Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-13 / 15. szám

15. szám. Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. április 13. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész, évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-12 oldal terjedelemben. helelos szrvkeszto-tnlajdonos : Dr. AJTAí NAGY GÁBOR. Főni unka társ \ RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. — -­Hazaárulók. Ennél ocsmányabb szó nincs a ma­gyar nyelvben ! Azt hiszem más nyelvek- 6en sincs. Csaló, tolvaj, rabló, rablógyil­kos elnevezés, hizelgés számba megy a ha­zaáruló címmel szemben. Mert aki hazá­ját elárulja, annak számára nincs bocsá­nat sem az égben, sem a földön. Nincs papa világon, aki e bűn alól feloldást ad­na ! Nincs vallás felekezet, melynek dog­mái enyhítő paragrafust tartalmaznának a hazaárúlóval szemben. S bárki, aki a ha­zaárulót kötélre juttatja, vagy ő maga le­üti, mint a veszett kutyát, dicsőséges tet­tet követ el s megérdemli, hogy névéi a történelem legfényesebb lapjain örökítsék meg. Ez a magyar nemzet dogmája! Ez­zel a hitvallással élünk és halunk. ! El kellett mind ezt mondanunk most, amikor tucatszámra fogdossák össze a ló­csiszárokat, posztócsaiókat, papirbakancs szállítókat, lisztuzsorásökat és más hadse- regszállitókat és átvevőket, akik dicsősége­sen küzdő fiaink szájából kilopták a kenye­ret, lehúzták szenvedő testükről a posztót s lábukról a csizmát, hogy az ellenség go­lyója mellett a nélkülözés is rendet vág­jon közöttük. A lelkiismeret egészen elvesztette hangját az ágyudörejben; szabadjára mű­ködnek a zsiványok. Háború, közveszede­lem, embertársaink pusztulása, mind ked­vező alkalom a háború hiénáinak. A posz­tó és bakancs csalás mellett ott áll első­sorban, lósorozás, azután követik ezt sor­ban: liszt és hús uzsora, burgonyainség, baromfitröszt zsirdrágaság, zöldség kér­dés. Mindeniknél 200 százalék az áremel­kedés. Ezekhez képest Rózsa Sándor és Sobri Jóska gavallérok voltak, mert ők nem vették ki a szegény ember szájából J az utolsó falatot. Micsoda lelki elfajulás kellett ahhoz, hogy mindezt megcselekedjék ! Jóságos Istenem ! Van-e a pokol tü- zénél még borzalmasabb kínzó helyed, a- hová ezt a szép társaságot be lehetne he­lyezni ! Van-e olyan kínzó kamarád, hol a hazaárulóKat milliméter nagyságú dara­bokra tépje, vágja a tüzes kés ! De nem egy­szerre, hanem naponként egy millimétert vágna le rothadó testéből, mig szivéhez érne a kés. Ha nincs — én édes Istenem ! teremts most erre az időre egy olyan borzalmas helyet, hová a hóhér utján elszállíthassuk a hazaárulókat s hol időtlen időkig szen­vedjenek szörnyűséges és meg nem bo­csátható bűnükért. Azok, kik minden bűnre találnak ment­séget,— azzal igyekeznek enyhíteni rajtok, hogy a pénzvágy vitte őket az eltévelye­désbe. Az aranyborjú irrádása pogánnyá változtatta őket. Hiába való erőlködés! A- kik ezt hangoztatni merészelik, azokat is megvádolom ! Egy húron pendülnek a ha­zaárulókkal, akik — ha alkalmuk lett vol­na, szintén igy cselekesznek. Egyi fővárosi lap ! ez üggyel kapcsolatosan az „eltévelyedés'* szót használja. Istenkáromlás ! Mert a ha­zaárulók nem eltévelyedett szánandó alakok, hanem orgyilkos fejedelmek, akik ezer meg ezer apát, fiút, testvért áldoznak föl pénzvágyuknak. Ez a világháború sok gyöngyöt, de sok salakot is vetett felszínre. Megismerte a világ az önfeláldozó, vitéz, rettenthetet­len erejű magyar nemzetet, a dinásztia hü- | séges trónvédöit, a magyar, székely, ro­„ANAGYBÁNYAI HÍRLAP"TÁRCÁJA Minta katona. — Irta: Révai Károly. — A háborús' világ eszembe juttatja, azt az i- dőt, amikor még én is katona voltam. Ifjú korom verőfényes napjai csillognak felém a múlt század nyolcvanas éveiből. Micsoda lelkes honvédek voltunk! Különö­sen felejthetetlen idők voltak azok, amelyeket Nagyenyeden s Marosvásárhelyt a sátortáborban töltöttünk el. Lelkes hazafias tisztikar, derék le­génység, minden nemzetiségből, kik azonban egy- gyé forrtak egy.gondolatban : hogy a honvédsé­get naggyá kell tenni s régi jó hírnevét vissza kell szerezni. Az én román, vagy szász tiszttársam vetekedett velem a haza és király szeretetben s büszke, volt mindegyik a m. kir. honvéd névre. Valami kimondhatatlan gyöngédség fogja el lelkemet, ha ifjú korom osztályos társaira gondo­lok s úgy érzem, ha ma valamelyik közülök elém állana, könnyezve borulnék vállaira, s melegen szólítanám szivemre bajtársaimat. De ki tudja há­nyán élnek még közülök ? Nagy része nyugalom­ba ment, vagy elhunyt. Egyik másik magas rangot ért el s arany­galléros attilájában helyezték á koporsóba. Néhá­I nyan megrokkanva vonultak egy kis falusi birtok­ba s ott várják azt az időt, amikor Gábriel arkan­gyal a takaródét fújja. Végig futtatom emlékezetem megrokkant pa­ripáját a múlt idők virágos mezején s egyenként tűnnek föl derék elöljáróim s szeretett tisztíársaim. Ki lovon, ki gyalog. Ott látom a vásárhelyi „Mé­száros réten“ bulcsi Jánky Lajost, a daliás hu­szárezredest, aki ha bent a vásárhelyi kaszárnyá­ban beszélni kezdett az ő „vörös Ördögeivel,“ ki­hallatszott a hangja a sátortáborba. Látom Say Győzőt a mindig finom,, előkelő tábornokot, ki addig ki nem jött a gyakorló térre, mig reggeli i- maját a feszület előtt el nem mondta. A riagytu- dásu akadémikust: Kápolnai Pauer Istvánt, ki ezredparancsnokom is volt, Honig ezredest, Hab r óvsz kyt, Mádi K o vá c s o t, Forinyá- kot, báró Fejérvárit, Védő Jenőt Te 11- maiin Józsefet és az öreg Esztergomi Nán­dort. De ki tudná mind elsorolni ! . . . Aztán elém sorakoznak mosolygó arccal jó­ságos tiszttársaim : W é b e r Gyula, K r i z rp a n i c h Vilmos, K a n a b é Ferenc,D o m okos Pál, H a z a y Ferenc, L u p i n i Frigyes, V á r t e r é s z Antal, Kö­rös s y Miklós, S ze n t i vá ny i Kázmér, Fodor Pali, Brenner Jaroszláv, B odó Pali, P á ljoac- him. B o ro s n y a i Gábor, Böjtbe Béla, Rauch Pista, Cseh Gazsi, Trepches János, T ó h á t i Miklós, Dalik Adolf, ki soha életében vizet nem ivott s még is egy pohár víztől halt meg, aztán ezredorvosunk Kovács Áron, és kezelőtiszt szá­zadosunk Bagoly bácsi satöbbi s végül akiről, mint m i n t a katonáról kívánok megemlékez­ni : C s e r g e d i Gyuri. Ha valakire talál a mintakatona elnevezés, úgy Csergedire talált. Erdélyi román fiú volt, szé­les vállu, zömök, szénfekete hajú , villogó bogár- szemű fiú, ki nagy kaliberű katonai tudásával gyorsan haladt s már fiatalon elérte az őrnagyi lángot . . . : Már mint fiatal hadnagyok ismertük egymást s meleg barátság fűzött össze bennünket; később már mint főhadnaggyal, majd mint századossal találkoztam vele s utolsó gyakorlatunkon őrnagy volt s az én zászlóalj parancsnokom. Mindig ma­ga mellett tartott; Segesváron én voltam tisztelet­beli zászlóalj segédtisztje s saját lovait bocsátotta rendelkezésemre . . . Tiszttársai végtelenül szerették, pedig rend­kívül szigorú, egyenes, hajlithatatlan volt. A le­génység rajongott érette. Zászlóaljunk legénységé­nek nagy része fogarasi román fiú volt s Cser- gedy Gyuri, mint román ember tudott a nyelvü­kön beszélni. Egyszer oda állott a század elé s egy olyan román beszédet tartott, amilyent azóta sem hallottam senkitől. Azzal végezte hogy legye-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom