Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-30 / 13. szám
táusadaijMI és szépirodalmi hetilap. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik miutien kedden 8-13 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : Dr. flJTAI HAGY GÁBOE1. Fon«unkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség^: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház —---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -----------Na gyhét. Az evangéliom legsötétebb lapjáról olvassuk : Hat órától pedig sötétség lett az egész földön kilenc óráig. És kilenc órakor a Lázadó hangos szóval kiáltotta: — Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem ? ! És ekkor a Lázadó még egyszer kiáltott és kilehelte lelkét. És ime a templom függönye ketté hasadt fölülről egész aljáig, és a föld megrendült, a kősziklák repedeztek, a sirok megnyíltak és sok elhunyt szenteknek testei feltámadtak. És előjöttek sírjaikból és bementek a szent városba és sokaknak megjelentek. Nagy volt a rémület a szent városban. Reszkettek, akiknek nem volt tiszta a lelkiismeretük, de gyászt szivükben csak az igazak éreztek. Ők úgy érezték, hogy elment Valaki, akiért még Pilátus felesége is követet küldött az urához: — Semmi dolgod ne legyen azzal az igazzal, mert sokat szemvedtem ma álmomban ő miatta. A szegények úgy tudták, elment aki őket táplálta, elment a kánai menyegző csodatévője. Az elesettek érezték, hogy nincs többé, aki föisegitse őket, a betegek és bélpoklosok elvesztették orvosukat, a rongyosok pedig azt aki harcolt az ő üdvözülésükért. A főpap palotájában pedig, ahogy beköszöntött a délutáni borulat, megérezték a csodát és hogy félelmüket elfojtsák, nevető fényeket gyújtottak, csengő kupákba mámorthozó bort öntöttek. A bor szikrákat élesztett a szemekben, fátyolt borított az értelemre, de feledni még sem tudott senki. Kajafás öblös székébe hanyatlott, jelenséget látott. A nagy lázitó jelent meg előtte, vakitó fehér peplonban, véres tagokkal, kegyetlen sebekkel. És szólott: Nem vagyok halott. Én élek még akkor is amikor a te hatalmad régen megdőlt. A te, hatalmad mely engem nem tűrhetett. Küldhetsz pr Pékeket, szúrhatsz belém lándzsát, porolóid szétszaggathatják testemet, én örökké élek, Jönnek majd jó- lelküek, akik majd szomjamat eloltják, holtnak hitt testemet illatos olajjal kenik, levesznek a keresztről és nyugovóra visznek. Igyál, Kajafás a búfelejtő italból. Három napig van időd reám gondolni. Hen- gerittess sziklákat a sirom elé, hogy biztonságban lehess. Ám hiába lesz minden, mert harmadnapra feltámadok. Az örök i- gazság áttör a sziklákon és megdönti a hazug rendet, mely őt halálra ítélte. A testem a tied, tégy vele amit akarsz, tépesd szét, zuzasd össze, a lelkem száll, száll a jövőbe, amely az enyém, s amelynek szemében te már csak rövid életű zsarnok leszel. Félre a függönyt, ordított Kajafás, Kint állott az üres keresztfa, karjait, emelte az ég felé. A hajnal vörös napja égő kévékben hullott a földre és a zsarnokság poroszlói befogták a szemüket, elbújtak a pazar árkádok sötét árnyába. A Krisztus-dráma háromnapos trilógiája nagyszombat estélyével fog diadalmas véget érni. És a világ minden részében, a hol a keresztyénség tanítása szerint hívő lelkek keresik az Istent, mindenütt ujjongva fogják megünnepelni a Feltámadást. Hivek és papok elhagyják a templom félhomályát, hogy az Úr ege alatt hordozzák meg szent körmenetben élő hitüket, feltörő reménykedésüket, a nagy felszabadulást a gyász komor bilincseiből, a reménykedést egy jobb jövőben a rendületlen hivést az örök csodatételben. Óh, Hazánk, Nemzetünk! Ti nédek is most van a legsötétebb gyászo'ok. De e gyászban is érzitek, hogy mielőbb meg mozdul a kő — ha még oly súlyos is, a koporsóról, melyben az Igazság fekszik és fölvirrad a Föltámadás csodás hajnala, a Béke áldása s be teljesül az ige: Resurrexit, sicut dixit. „A NAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA A népfölkelők. Ezüstös reggeli dér borította a lövészárok széleit. Az éj,éli őrség véget ért. A bozontos szakállu népfelkelők előbujtak barlangjaikból, lerázták köpönyegjeikről az éjjeli fagyos harmatot és nehézkesen nyújtogatták megdermedt tagjaikat. Azután fegyvereikhez léptek, gyengéd szeretettel megtisztogatták, végre elhelyezkedtek lőréseik előtt és figyelő tekintetükkel az ellenséges lövészárok felé fordultak, mely közel tőlük a sötét háttérből kiemelkedett. A túlsó oldalon is talpra állott a legénység és olykor egy-egy golyót küldtek át reggeli üdvözletül a népfelkelőkhöz, akik már vígan a reggeli köré csoportosultak, de azért az ellenség üdvözletét nem hagyták viszonzás nélkül! A lövöldözés a túlsó oldalról hirtelen élénkebb lett és a golyók gyors egymásutánban röpködtek a népfelkelők lövészárka felett. Valami távolabbi cél felé irányultak. Az árokhoz vezető ut mentén egy magányos ember haladt és az ellenség ezt a kitűnő célpontot használta fel verseny-és dijlövés- re. Amint ezt a népfelkelők észrevették, mintegy parancsszóra félretették kenyerüket és szalonnájukat. kezükbe kapták fegyverüket és ha egy ellenséges sapka mutatkozott, pontosan célzott lövésüket oda* irányították és rövid idő múlva elhallgatfalták az ellenséges tüzelést. A franciák visszabujtak fedezékeik mögé. A magányos katona igy háborítatlanul közeledhetett és mikor az árok közelébe jutott, hirtelen beleugrott és hangos kacagással igy szólt: —Köszönöm szives segitségteket! Majd habozva folytatta: —Nem tudom, hogy jó helyen járok-e? Csak talán nem az én ezredemhez tartoztok? Kik vagytok bajtársaim? —A népfelkelő ezred nyolcadik századához tartozunk, — válaszolta egy szürkehaju harcos, aki éles szemével az egyszerű katonaköpenyeg alatt is észrevette a jövevény tiszti minőségét. — A tényleges ezredet tegnap visszavonták az árkokból és elszállították Oroszországba. —Az ördögbe, hát akkor minek küldtek engem ide? — válaszolta boszusan a hadnagy. — Néhány napi könnyű sebesülésemmel kórházban feküdtem és most vissza küldtek ezredemhez. Most mit tegyek? Ki a század parancsnoka? — Egy őrmester, — mondta a népfelkelő, majd szomorú hangon folytatta: — A mi derék, jó főhadnagyunk az utolsó rohamban elesett és most nincs vezetőnk. Szeret- nők ugyan, ha tiszt urat osztanának be hozzánk, de , . . Elhallgatott. Úgy érezte, hogy máris többet fecsegett, mint amennyi a fegyelmezett jó katonához illik. A hadnagy végigjárta az árkot. Amerre elhaladt, a legénység tiszteletteljesen utat nyitott előtte. A népfelkelők szeme felragyogott az örömtől, hogy megint egy tisztet láthatnak közelükbe, mintha igy jobban bizakodhatnának a győzelemben. A hadnagy egy alacsony fedezékben ráakadt
