Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-08 / 23. szám
TÁRSADALMI ÉJS SZÉPIIIODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség;: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ............hol a/, előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ A magyar honvédség. Negyvenhat esztendővel ezelőtt téglavörös nadrágban és sipkában, kimustrált ócska fegyverekkel fölszerelve indult az é- let útjára a m. kir honvédség. Ott voltam a születésénél. Láttam, amikor az első lépéseket tette, mint a kis csirke, mikor kibúvik a tojásból. Tisztekben nagy hiány volt. A magasabb parancsnoki állásokba ö- reg 48-asokat nevezett ki a király, alantas tiszti állásokra pár heti kiképzés után fiatal tanulókat, földbirtokosokat, sőt iparos embereket is. A fő-fő generálissimusi állásra a magyar nemzet szemefényét, az öreg József főherceget, akit palatínus Jóskának is neveztek. Az osztrák hadsereg tagjai szörnyű lenézéssel bántak a honvédséggel. Ha kivonultak gyakorlatozni, mosolyogva néztek u- tánuk s oda kiáltották: „hová mentek paprikások ?“ No mert a piros nadrág miatt paprikásoknak gúnyolták őket. Egyszer aztán ezért Kolozsvárt két honvédtiszt egy e- gész tele kávéház osztrákot vert ki a főtérre. Hát az igaz bizony, hogy gyönge kis hadsereg volt eleinte a honvédség ! Magam „AN Ady BÁNYAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Felébredt a magyar újra. Felébredt a magyar újra, Harci kedv az arezokon : Örömmel iudul csatába Apa, fiú és rokon. Mindenkinek el kell menni Nem maradhat senki itt. Magyar hazánk, édes anyánk Megvédnek hü fiaid! Lobogókkal, virágokkal Mentetek el mitőlünk, Fájó szivet, vérző keblet Hagytatok itt közöttünk. Imáinkba foglaljuk mi Mindnyájatoknak nevét: Áld meg Isten, igazságos A magyarok fegyverét. A virágot visszahozva Lobogót fenn lobogtatva, Vidám dal az ajkakon : Így vár vissza majd e hon ! Varasdy Gézáné. láttam, amikor József főherceg szemlére jött Kolozsvárra. A honvédség a főtéren sorakozott, lehetett úgy egy zászlóaljnyi. A vezényletet néhai Istenben boldogult Incédy Samu ezredes vette át s várta mig a Teleki palotából kilép a főherceg. Jött is soksok tábornok és kegyelmes úr kíséretében. Két vezéralakra most is emlékszem: Szende Bélára és Ghiczy Bélára. lnczédy Sann vezényelt s a csapatok összevissza csináltok mindenféle mozdulatot, úgy hogy egyes századok szembe kerültek egymással. Micsoda nevetés volt az osztrák fővártán, amely ott vö t a főtéri templom tövében ! Hogy a főherceg mit mondott Incédy- nek, azt nem tudc tn, de azt láttam, hogy majd a guta ütötL meg. Azóta 46 esztendő telt el. Palatínus Jóska, báró Fejérváry, Szende Béla, Mádi Kovács, Hild Gyula, Ghiczy, Kápolnai Pa- uer, Forinyák, Henneberg, Jánky Lajos s a többi mind megtértek őseikhez s itt hagyták nemes emléküket a magyar honvédség történetének lapjain, mert ők voltak az elsők, kik a kis pelyhes madarat sassá nevelték. Kápolnai Pauer István, a nagytu- dásu ezredes, a híres Garibáldista mondta egyszer: „Meglátjátok fiaim, ha a honvédség valamikor fűzbe kerül, túl tesz. a gúnyolódó osztrákokon. A jóslat beteljesült: „hirvirágot szednek gyöngyös koszorúba !“ mint Arany János adja Toldi Miklós szájába. A világháború borzalmas jeleneteinek tüzfénye kellelt, hogy rávilágítson a magyar kir. honvédség fenséges tetteire. Egy modern, erős, megingathatatlan hadsereg vált belőle, mely egyremásra aratja a diadalokat s kivívja a világ,, első katonája“ nevét, amit Vilmos császár maga adott nekik. Legendák fonódnak a magyar és hor- vát honvéd ezredek csoda tetteihez s nincs ütközet, hol egyik-másik ezred ki ne tüntetné magát. Jó Incédy Samu ! ki annyiszor bosz- szankodtál a „paprikás“ gúnynév miatt, — de sok öröm könnyet hullatnál most, ha látnád csukaszürke honvédeidet 1 S én megvagyok győződve, hogy mikor dicső honvédeink rohamra mennek a muszka állások ellen; Palatínus Jóska és Fejérváry lelke oda száll az ezredek élére A vörös nadrág. * Mindjárt a háború kezdetén a francia lapokban egy kis hirecskét olvastam, amely különös emlékeket ébresztett bennem. A francia gyalogság vörös nadrágja miatt, amely kitűnő célpontnak állítja oda a francia katonákat, mig a mi egyenruhánk néha száz méterről sem látható. Ezek a vörös nadrágok régi, gyermekkori ! emlékeket ébresztettek fel újra bennem. Öten voltunk testvérek. Négy fiú és egy leány. Ez volt a legkisebbik, akit azonban mi lebecsülve csak a „kicsi“-nek hívtunk. Volt egy szakácsnőnk is, bennünket négyünket kordában tartani pedig édes anyánknak jutott feladatul. Mi i- dősebbek a nevelés nehéz munkájából jókora darabot magunkra vállaltunk, amennyiben a kicsinyeknek kijáró verést is a saját hátunkra vettük. A legboldogabbaknak akkor éreztük magunkat, ha eltűnhettünk anyánk szemei elől és elbújhattunk a padláskamrában. Ebben a nagy, tágas kamrában szekrények és almáriumok állottak, a- melyek telistele voltak mindenféle szebbnél-szebb holmival. Voltak ott poros, régi képek és elszáradt virágok, disznóbőrbe kötött könyvek, olyan szép rajzokkal tele, aminőket azóta se láttam. Ott voltak éltévé édes anyám leánykori fehér bálcipői, az egyik almáriom fiókjában pedig finom, áttört csipkeruhája aludta édes álmát. Ebben volt az első szent áldozáson. És nekünk csak be kellett hunynunk a szemünket, hogy tudjuk milyen csodaszép lehetett a mi anyácskánk fiatal lánykorában. Különösen a „kicsi“-ke volt elragadtatva ennek a gondolatnak az édes romantikájától. Igen, ez a padláskamra egy nagy szekrény volt, teli álmokkal, teli édes romantikával egy gyermekszív számára1 i Turkálás közben aztán egyszer olyasvalami került napvilágra, amit addig észre sem vettünk. Egy vörös nadrág volt, egy francia gyalogos vörös nadrágja. Az anyánk mondta, hogy egy franciáé volt. És ezzel megint uj tárgya akadt a mi gondolatainknak s anyuskánk meséinek, ami alól oly ritkán vonhatta ki magát, — francia háború amelyben még nagyapánk is résztvett. Az anyánknak azonban, amikor ráakadtunk a piros nadrágra, nem vólt ideje, szépen visszaakasztotta megint a szekrénybe és bennünket kikergetett a kamrából. A gyermek lelkét azonban semmi nem égeti olyan nagyon, mint a nem szellőztetett titok. Mi nagyok háborút akartunk játszani s annak, aki a nadrágot felhúzza, kellett a franciának lennie. De a nadrág az ilyen gyerekes játékhoz nagyon is tiszteletre méltó volt. Meg aztán nagy is. Mindé-
