Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-08 / 23. szám
NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. junius 8. s a kürtfölharsanása után oda kiáltanak nekik : „Üsd : nem apád ! A fejét, hogy ne sántuljon ! Én édes, drága honvéd fiaim !“ . . . Háborús esetek. A harc elcsendesül, a sebesülteket összeszedik az erre rendelt katonák, elviszik a segítő helyre. Itt ideiglenes kötést kap a sebesült és tovább viszik a tábori mozgó kórházba, ahbl már véglegesen bekötik, ha kell, kisebb műtétet is végrehajtanak rajta. Ezután következik az ivazi kórház a „háború mögötti országrészben“. Az igazi, a fehér, a jóságos, a csendes, a gyógyító, a békés. Ahova már nem jár el látogatóba egy eltévedt srapnel, csak éjszaka járnak kisérteni álom képében a háború borzalmai. Ahol hófehér asz- szonyok, leányok résztvevő szemekkel néznek reánk, puha kezekkel igazítják meg a párnát a fejünk alatt és édes szavakkal igyekeznek feledtetni a mérhetetlen szenvedéseket. Ahol nincs fagy, nincs piszok, nincs éhség, hanem a szeretet melege, asszonyos tisztaság, kanaáni bőség. Ahol azután megindul a beszélgetés és sorra elmondják a történeteket, amik megestek velük a háború folyamán. Ilyen eseteket mesélek ezután, miket a kórházban vafó vándorlásom közben szedtem össze. Kozák barátság. Ezt az esetet még magam láttam annak idején, amikor Dorna-Waírán a meseszép bukó- | vinai fürdő gyógyszállójából átalakított kórházban j feküdtem. ' Egy zimankós novemberi reggelen (akkor | ott már 20 fokos hidegek jártak) a b"kovinai harctérről egy termetes kozák főhadnagyot hoztak a kórházba. A snyatini rohamban lőtték le a mieink. A golyó a szive felett ment be és hátul a bal lapockán eltávozott. Az orvosok azt mondották rá, ha a tüdő nem okoskodik, nagyon hamarosan meggyógyul, És a kozáktüdő nem okoskodott. Negyed- nap már beállított a mi szobánkba és rendkívül j tört németséggel bemutatkozott. Soha se felejtem j el az arcát és mindjárt megértettem a kozákok kegyetlenkedéseit. Az arca valóságos ázsiai típus. Kiálló pofa- I csontok, élesre hegyesedő állal. Kissé ferdén metszet, apró, élesen villogó fekete szemek, ajka keskeny, tekintete a megtestesült ravaszság. A fejéről semmiért le nem tette vólna hatalmas kucsmáját, ami valami ismeretlen állat bőréből készült. Fényes, hófehér és olyan nagy volt, hogy beillett volna a múlt tél divatja szerint is előkelő karmantyúnak. Mi eleinte csodálkoztunk a látogatásán, de rögtön tisztában voltunk annak okával, amikor bajtársi udvariassággal cigarettával kínáltuk. Szinte állatias mohósággal kapott utána. — Már két hete nem cigarettáztam, — törte a kozák a németet. A rohamban egy zászlóstok lőtt le, én elhibáztam őt. Elvette a fegyvereimet és hátra vitetett. Itt megmotoztak. Elvették 400 rubelemet, tüzszerszámomat, de nyugtát adtak róla, azzal, hogy visszakapom . . . (Ezt bizonyos kétkedéssel mondotta.) — Efelől nyugodt lehetsz Kamerád, mondottam neki, most nem vagy Oroszországban és mi nem vagyunk kozákok . . . — De kérlek . . . kérlek — szól ő sértődötten . . . — Kérlek, kérlek . . . probatum est . . . kipróbált dolog. Rövid ideig nekem is volt szerencsétlenségem kozákokhoz sebesülésem után. Az én pénzemet elvették — nyugta nélkül, sőt biztos vagyok, hogy nyugtával is legfeljebb a napot dicsérhetném, de a pénzemet nem . . . — Azok biztosan kaukázusi kozákok voltak, de én doni kozák vagyok, az egészen más . . . — Bocsás meg pajtás, de én azt hiszem, ! hogy az „seckó jednó“, egy kutya az . . . A kozák sértődötten távozott, de azért másnap újra ott volt egy kis beszélgetésre és néhány — cigarettára. Egy hét múlva egy sebesült zászlóst hoztak a kórházba és mivel nem volt más hely, a kozák szobájába került, epen a kozák mellett levő ágyba. A zászlós meglehetősen súlyosan volt sebesülve. Három gépfegyver golyót kapott a jobb lábába, de mivel a golyók nem értek csonlot, gyorsabb gyógyulásra volt kilátás. A zászlós csakhamar legyőzte a seblázat és | gyorsan a gyógyulás útján haladt. A kozákkal ! gyorsan összebarátkoztak annál is inkább, mert tudott tótul, igy sokkal könnyebben megértette a kozák, mint a német beszédet. Mikor már járni próbálgatott, összekapaszkodtak a kozákkal. Az egyik balra sántított, a másik jobbra, igy kiegészítették egymást a tudományban. Egy szép napon eszébe jut a zászlósnak, hogy megnézze az ő haditrofeumait, odaszól hát a legényének: — Jancsi! Add ide csak azt a muszka revolvert, még jól meg se néztem. A Jancsi kipakol és egy hatalmas fegyvert tesz le a zászlós ágyára, egy teljesen különleges szerkezetű, lüttichi gyártmányú, huszlövetü forgó pisztolyt. A kozák tágra meresztett szemekkel nézi a fegyvert, melle hevesen emelkedik és zihál, egyszerre felhördül és mint egy karvaly, rácsap a revolverre: — Tani maje: (Ez az enyém.) — Tied a nyavalya, vág vissza dühösen a zászlós és szorítja a pisztoly agyát. Már majdnem dulakodásra kerül a sor, amikor a tisztiszolga a kozákot gyengéden visszateszi az ágyára. — Ne izéljen főhadnagy ur, mert ha a gazdámhoz nyúl, hát baj lesz. A kozák észbe kap, elszégyenli magát és könyörgőre fogja a dolgot: — Add vissza — bratyinkó (barátocskám) a pisztolyomat, éz volt a legkedvesebb fegyverem. — Hát hogy gondolsz te olyat, hogy fogoly tisztnek lőfegyvert’adjunk a kezébe? . . . — Szedd ki belőle a töltéseket . . . — Még akkor se . . . — Odaadom érte a 400 rubeles nyugtámat . . . — Nincs szükségem a pénzedre . . . — Odaadom érte a drága kucsmámat, 500 rubel volt az ára, szibériai fehér nyest bőrökből készült . . . — Erről lehet még beszélni — háború után . . . — Igazán ? — Igazán. — És azután mit csinálsz te, az én kucsmámmal, hiszen nem viselheted. — Mit ? Muffot csináltatok belőle a feleségemnek. — Van feleséged ? — Van . . . — Hát gyereked ? gyík szárába belebujhatott egy-egy gyerek és még igy is maradt benne annyi hely, hogy még a kicsit elhelyezhettük volna benne. A felső vége a nyakunkig ért; így kiruházkodva rohantunk ki ketten a vörös nadrágban az utcára, ahol a felnőttek nagy .mulatságára fel-alá szaladgáltunk benne, míg édes' anyánk meg nem hallotta , a nagy zenebonát. A várt büntetőeljárás azonban ezpttal csodálatosképp elmaradt. Ehelyett anyánk fogta a vörös nadrágot, letisztította, leporolta és leültetett bennünket maga köré. Aztán felhívta figyelmünket arra, hogy a nadrágról hátul hiányzik egy gomb. Ettől az üres helytől kezdve egy keskeny golyó- szakitás húzódott végig a nadrág posztóján. Aztán mesélni kezdett. — Egy reggel az én apám, a ti nagyapátok, a háborúban őrjáraton volt néhány katonával. Kora hajnalban egy faluba értek, amely teljesen kihaltnak és'elhagyatottnak látszott. Lassan lopódz- tak előre és egyszerre csak egyik fehér falon egy piros nadrágot látnak virítani. Atyám célba vette az ellenséget és a puska dördülésére odaát panaszos jajkiáltás volt a válasz. Rohamlépésben ro-, bánták most már valamenyien a falu felé, de mire odaértek, az' ellenséges katonának már se Ilire, se hamva nem volt, Úgy látszik, a közeli bozótba rejtőzött. Csak a piros nadrágja, amelyet atyám lelőtt róla, hevert ott az istáló fala tövében. Minthogy futás közben mindenesetre akadályozta volna a franciát, • úgy látszik, rövidesen levetette. Ezzel a diadaljelvénnyel jött haza a nagyapátok. Mily nagy Volt azonban a csodálkozása, a- mikor. másnap reggel a nadrágot nem találta a- zon a helyen, alioVá: előtte való este letette. A század szabójánál VÖItvés; ott hevert annak a tűpárnáján és senki sem tudta, hogy került oda. Másnap éjszaka ugyanaz történt, sőt a következőn is. Mindig másutt volt a nadrág, mint ahol keresték. Végre rájöttek’a katonák, hogy miért vándorol a nadrág. Kereste a gombot, amelyet lelőttek róla! ... ! Szerencsére a háború nemsokára véget ért. Atyám becsomagolta a vándorló nadrágot egy ládába, amelyből nem tudott kiszabadulni és a békekötés után aztán már nyugodtan viselkedett . .. Ezt mesélte el anyánk a vörös francia nadrágról és mi nagyok kissé hitetlenül néztünk rá; de máskülönben tetszett nekünk is a történet. De nem úgy a „kicsi“. Ő titokzatosan járt-kelt és magábazárkozva töprengett valamin. Egyszer egy sarokban találtuk csendesen játszadozva és a kötényében valami pénzt hallottunk csörögni. Megnéztük a pénzt és ijedten állapítottuk meg, hogy arany, két nehéz aranypénz idegen verettel, idegen felírással, amit mi nem is ismertünk. Hívtuk az anyánkat, aki szintén megijedt és azt mondta, hogy az két Louis d’or, A kicsi sírni kezdett, mikor megkérdeztük, hogy hol vette. — A nadrág ajándékozta! — felelte sze- pegve. — A nadrág? Miféle nadrág? — Hát az, amelyik a gombját kereste, A vörös nadrág! Még mindig nem értettük a dolgot, mire a- nyánk kézenfogta a kicsit és valamennyien felmentünk a padlásra. Amint kinyitotta a régi szekrény ajtaját, amelyben a vörösnadrág lógott, meg- i lepő látvány tárult elénk. A vörös nadrág hátulján ott fénylett egy fényes uj gomb. A kicsi várta rá. r És most megmagyarázta bővebben a titkot. Sajnálta a vörös nadrágot, s hogy ne bánkódjék az elveszett gomb után, hát varrt1 fel a helyére másikat. És közben valami keménységre akadt a tűje s mikor megvizsgálta, két szép arany került elő a nadrágból. Abba voltak belevarrva. Ki tudja, régen talán még több is. Ez volt a nadrág köszöneté az uj gombért. Anyánk elvitte a két aranyat s beváltotta, Kapott is érte sok kemény tallért. Akkoriban szükség is volt rá nagyon, mert rossz idők jártak ránk. Ez a vörös nadrág története.
