Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-29 / 52. szám
TÁRSADALMI SS SZÉPIRODALMI HETILAP. VII. évfolyam. 52 szám. " ■ ■ "■■■ 1 ■ ' -—a Nagybánya, 1914. december 29. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Hlőfiietésl árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : Or. AJ TAS NAGY GÁBOR. F^munkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőséi!: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-h&z —- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. 1915. Szomorú ujesztendőre virradt az emberiség. Vér- és hala! mindenfelé. Aratás van. Emberaratás . . . A magyar nemzet lesve várja a pir- kadó biborszint, a hajnal hasadását. Nem az uj esztendő napjáért, hanem egy uj esztendőnek hajnaíhasadásáért. A régit, a- melytől búcsúzunk, nem győzzük eléggé kárhoztatni, átkozni, eléggé siratni. De a küszöbre érkezőben tudunk reménykedni. Ö, nagyon sok jóval terhelten kell érkeznie, hogy reménységeinknek legalább egy részét megvalósítsa. Szilveszter estére összegyűlnek a családok bizalmas körbe, hol rengeteg szó esik arról: miként volt az 1914-ik évben? és hogyan lesz az 1915-ikben ? De legtöbb háznál hiányos a családi kör. Valaki hiányzik. Egy-két szék üresen ásitózik a terített asztal mellett.- Vagy a szerető jó é- des apa, vagy a fiú hiányzik a családi szentélyből. Hóval borított harcmező elrejtett iövészárkai, vagy jeltelen sirhantok tudnák csak megmondani azt, hogy hol vannak a szeretett, féltett családtagok. Nyomasztó érzés, előtörő könycseppek uralják az embereket. Ha valami nagy földi hatalom végig 'száguldhatna Magyarország városain és falvain és összeírná azokat a beszédeket, amelyek a családok körében Szilveszter estéjén elhangzanak : micsoda megrázó gyűjteménye születne a panasznak, az átoknak, a sirásnak, a keserű kifakadásoknak. Mert soha ilyen rettenetes esztendőt nem élt át az emberiség ! Patakokban folyik a vér. Az emberi-állatok egymásra törtek, hogy legyilkolják, szétmarcangolják egymást egy darabba földért. És nincs szünet, nincs megállás az emberirtásban. És nincs külömbség a kulturált ember és a vadnépek közt. Sőt talán a kulturelem m g bestiálisabb. A Megváltó által hirdetett szeretet kihalt az emberek szivéből. Virág helyett mérges dudva lepi el a lelkek mezejét. Pár óra van még csak, hogy átlépjük azt a hidat, melyet az emberek az idő folyamára vetettek. Láthatatlan ez a hid, miként láthatatlan az a folyam is, rneiy hullámain hordja az életet és mindent, a- mit az élet épit, vagy elpusztít. De azért mi mégis bizonyos vágyó reménységgel lépünk át ezen a hídon, mely minket az ujesztendőbe vezet. Bízunk abban, hogy elmúlik fejünk fölül az a pusztulás, melynek most martalékai vagyunk ; kilábolunk abból a nyomorból, melybe irigy, gyilkos elleneink sodortak s meglesz biztos megélhetésünk ebben a vérrel szerzett országban, melynek államisága a mi testünkre van építve. Nem szabad tehát ez uj esztendőt meghasonlott emberi érzésekkel fogadnunk! Reménykedjünk abban, hogy nemzetünk dicsőséges fiai meghozzák nekünk azt a fordulatot, mely kezdete lesz a jobb esztendők hosszú sorozatának. Jönni fog egy várva-várt fordulat az újév hajnalával, mely emlékezetes lesz a jövendő generációk számára ; egy szebb történelmi korszak, melyben állandó lesz a béke és boldogság. Völgyi falvakban, erdős hegyhátakon épült kis tanyák lakói, nagy városok palotáiban szomorúan bólingató embertársaim! Föl a szivekkel! Nincs helye a csüggedésnek! A most született Megváltó — ha bízunk benne, — áldásra fordítja az elmúlt év szörnyű átkait, letörli a kicsordult könyA„NAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA A vadászkunyhó. A kis társaságnak, ha vadászni ment, az u- tolsó állomáson a postakocsii kellett igénybe vennie, amely ott várt az esti vonatra. A vadásztáskák, puskák és az elemózsiásko- sarak a kocsi tetejére kerültek, a kocsi belsejét pedig annyira megtöltötték a vadászok meg á kutyák, hogy niás utasnak nem is szorult hely. A- zok, mint a kocsis gúnyosan megjegyezte, ha úgy tetszett, gyalog fúlhattak a kocsi után. Fgy órai ut után elérték a kis vadászkunyhót, amely egyedül állóit az erdőben. A léi itt nagyon egyhangú és szomorú lehetett, de azért az öreg Garaudék, az erdőkerülőék, sohasem panaszkodtak. A megrepedezett falakon burjánzott a gaz, a házikó mögött szomorúan állott egy nyomorúságos rozsé- és farakás, a kút gémje elkorhadt, az ablakok ferdén lógtak az eresztékekben és a kerítésből láthatólag sokszor került már tüzrp "ló aprófa. Itt-ott téglával, zsindellyel meg kötéllel ki volt foltozva egynémelyik folytonossági hiány, de azért igy még elhagyatoítabbnak látszott az egész épület. Valamikor régen gazdaság állott a szántók közepén, most már csak a vadászkunyhó maradt meg belőle, meg a majorság és az istállók. Magában a házikóban két szobácska volt és egy konyha. A konyhában és a kisebbik szobában két-két ágy, a nagyobbik szobában három. A konyha egyik ágyában aludtak az öreg Garaudék. A második ágyra önként sohasem akadt vállalkozó a hat vadász közül és igy sorsot kellett huzni. Mert az öreg Garaud apót éjszakánkint kínzó köhögés gyötörte. Ha aztán a vendég csak megmozdult, az ö- reg mindjárt elkezdett beszélgetni. — Maga se tud aludni ? Vagy talán én keltettem fel ? Ezzel már fenn is volt, megpiszkálta a szuny- nyadó parazsat és friss rozsét tett a fellobbanó tűzre. Vagy kiment a ház elé, hogy megnézze, milyen idő lesz. — Holnap szép időnk lesz! — mondotta rendszerint. — Feküdj már le ! — dörmögött ilyenkor az asszony és szorosabban beburkolózotí a takaróba. Garaud anyó ismét napfelkelte előtt volt fennt, hogy idejére elkészítse a foghagymalevest. Gober hiába fordult a fal felé. Nem birt tovább aludni sehogysem. A foghagyma az orrát csavarta, átható illat terjengett a konyhában, a tűzhelyen pedig pattogva lángolt a száraz rőzse. Góber nagyokat ásitva, nyújtózkodva, bujt ki az ágyból, felöltözködött és átment a másik szobába, hogy a többieket is fölkeltse. Azokat a szerencsés halandókat, akik egész éjszaka nyugodtan, egyhuzamban aludtak. * Ma este csodálatosképpen hiányzott az öreg Garaud és a vadászoknak maguknak kellett gon- doskodniók a kutyákról. — Birkákat ment eladni, — mondotta az ö- reg asszony zavartan. — Ment ? — Mit parancsolnak az urak ? — Azt kérdeztük, Garaud anyó, hogy gyalog ment el az ura ? Az— urak tréfálnak! Hiszen szegény lépni is alig tud. Nem, hanem a mészáros éppen itt hajtott el előttünk és magával vitte a kocsiján az uramat. A vacsoránál megint eszükbe jutott az öreg Garaud. —Igyunk az öreg egészségére, aki most dor- bézol valahol! Focania, a jegyző aki a legelső notabilitások közé tartozott, tréfálkozni kezdett az öreg asszonynyal :
