Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-14 / 15. szám
V. évfolyam. Nagybánya, 1912. április hó 14. AGYBAHYAI HÍRLAP TÁRSADALMI ÉS SZÉFIRODAIíMI ELETIL.AF. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, jyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Mejjfjeljnik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákőczi-(FŐ)-tér 14. ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ..... Pr oletártenyésztés. A köztisztviselők drágaság-ellenes mozgalma sok érdekes megfigyelésre nyújt alkalmat s bizonyosan a legtöbb méltányosan gondolkozó ember belátja, hogy a mostani szociálpolitikai viszonyok ^leg- kevésbbé kedveznek a lateinereknek. Évek óta mindenki a kisemberekért lelkesedik, a kisembereknek tömjénez, a kisembereket akarja mindenáron talpra állítani, azonköz- ben a nemzet ezidőszerinti gerincét, a művelt középosztályt, a hivatalnok-sereget bent felejtik a nélkülözés, a nyomor fertőjében. Ha jön is egy-két humánusabb szivü miniszter, aki a törvényhozástól nagynehezen fizetésemelést srófol ki a köztisztviselők részére, végeredményben az állam, a köztisztviselők táplálója és fenntartója, évről-évre több akadályt gördít a latéin erek boldogulása elé. Konkrét példákat hozunk fel ennek az igazolására. Itt van a többek közt a mai drágaságellenes akció, amelynek keretében annyi sok szép beszédet hallottunk, annyi sok frázist lenyeltünk, de egyetlen-egy illetékes tényező sem kísérletté meg még eddig, hogy a köztisztviselői kart olyan irányba befolyásolja, hogy a fogyasztás szabályozása, az értékesítési viszonyok javítása, a megélhetés terhének könnyítése végett minden exponáltabb tisztviselői gócpontban alkalmas szervezetet létesítsen. Ezek a szervezetek bizonyultak ugyanis a legjobaknak az illetéktelen, túlságosan magas közvetítői haszon kiküszöbölésére. Ha az ilyen tisztviselőszervezeteket az állam némi kedvezésben részesítené vagy a megalakulásukat erkölcsi súlyával elősegítené, egyszeriben csökkenne a drágaság. A szövetkezésre való hajlandóság, a szövetkezeti eszme, ott van elrejtőzve minden embernek a lelke mélyén s ezért a szövetkezetek amúgy is létrejönnek maguktól, de amint megtudja tenni egy földbirtokos vagy gyáros, hogy a cselédeit és munkásait saját költségein véteti fel egy-egy árszabályozó szövetkezet tagjai közé, épúgy megkívánhatjuk az államtól is, hogy a köztisztviselőknek fogyasztási-szövetkezet alakítását könnyítse meg, tegye lehetővé, hogy a yárosi fogyasztók zömét alkotó köztisztviselőkar közvetetlen összeköttetést keressen a falusi termelőkkel. Néhány évvel ezelőtt a postamesteri kar falusi póstásházak létesítéséért indított mozgalmat. Az államtól nem kért egyebet, mint hogy a neki járó javadalmakból időnként vonja le egy-egy felépített pós- tásház törlesztési részleteit s utalja át a vállalkozást financirozó bankhoz. Az egész munkát két számtiszt könnyűszerrel elvégezhette volna. Ötezer, a művelt középosztályhoz tartozó postamester igényeinek és az állam tekintélyének megfelelő hajlékhoz jutott volna. Semmi anyagi áldozatról nem volt szó s az állam mégsem teljesítette kérésüket. Ezzel a vidéki póstásházak gyönyörű szép terve valósággal sárba esett. Vájjon mit bizonyít ez is? Nem mást, minthogy az államnak a legkisebb érzéke sincs a lateinerek testi és lelki szükséglete iránt. Ilyenformán ne csodálkozzunk, ha a köztisztviselők, akikről szeretjük hangoztatni, hogy a magyar társadalom gerincének, a középosztálynak egyik legértékesebb részét teszik, nap-nap után jobban és jobban hajlanak a destruktiv törekvések felé. Az állam maga tenyészt a lateinerekből proletárokat. Önmagával és mindennel elégedetlen, folyton kérő s maholnap már inkább követelő tömeget. Egy darabig ugyanis a köztisztviselői kérelmek és esengések csak amolyan elfojtott sóhaj benyomását teszik, de minél inkább látják a mindenható állam mostohái kenyéradó gazdáikban a szociális érzéketlenséget, minél inkább tapasztalják a helyzetük iránt való ridegséget, annál hamarabb nő az elfojtott sóhajtás zugó orkánná. Akkor aztán kapkodnak a nagyfejüek jobbra-balra, próbálnak rendet teremteni, próbálnak javítani a helyzeten, de akkor már ennek a javításnak az ára sokkal nagyobb, minthogyha évről-évre következetesen és folytonosan törekedtek volna segíteni a köztisztviselők helyzetén. A helyes magyar írás. Szándékosan írtam „helyes magyar írást“ és nem „magyar helyes írást“. Az utóbbit jól- rosszul megtanuljuk az iskolában, az előbbit nem lehet, vagy csak igen nehezen - tanulni; benne kell lennie annak a vérben. A napokban egy hírlapi közlemény akadt a kezembe; Írója Lovus.'ty Andor, Torda-Aranyos vármegye alispánja, jeles szépiró, a nagy Lovassy Lászlónak unokaöcscse. Nevezett iró cikkében följajdul erősen amiatt, hogy mai napság nem írunk helyes magyarsággal s egyenesen rámutat a bajok okára, midőn azt mondja: „a magyar nyelv romlásának és elfajulásának bünszerzői: a magyar iskolák, a sajtó és a magyar állami hivatalok“. A szegnek épen a fejére ütött. Mi az úgynevezett „lateiner“ emberek ismerjük mind a hármat, mert azokban nőttünk fel és azokban vénültünk meg s bizony el kell ismernünk, hogy a mi édesen csengő, de a mellett méltóságos komolysággal gördülő nyelvünket az iskolák, a sajtó és a hivatalok tönkretették. Vegyünk csak kezünkbe egy-két tankönyvet, csak amúgy behúnyt szemmel üssük fel bármelyik lapján, — megborzadunk annak minden mondatától s mély szomorúsággal tekintünk arra a szegény gyermekre, kinek feladatául tűzték ki a tanító és tanár urak, hogy azokat bevéssék fogékony elméjükbe. Mert nagy baj ám az, ha a gyermek valamit rosszul megtanul! Még az öreg kor alkonyán is azt hallja visszacsengeni lelkében s magával viszi a koporsóba a ferde tanítást. Véletlenül - mikor e sorokat irom, — kezembe került egy hittan. Belepillantottam és megrémültem ! Ha én — ki kenyerem javát már megettem — nem tudom azt megérteni, hogyan fogja azt 8-10-12 éves gyermek érteni? Jól mondja Lovassy Andor: „A 7mi iskoláinkban a tankönyvek nagy részét máglyára kellene dobni vagy indexre kellene vetni, csakhogy nincs hozzá pápánk és szent kollégiumunk“. Én még hozzá teszem azt is, hogy nálunk a tankönyv Írókat is máglyára kellene dobni, ha nem Írnak magyarán ! Vagy tovább azt mondja: „Ezek a tankönyvek agermanizmusnak valóságos petefészkei; még az imádságos könyvek s a zsoltárok is.“ Szent és igaz! Az imádságok szókötése és mondatfűzése valóságos botrány l Elnyomorítása a mi szépséges nyelvünknek. Következik a sajtó! Ma, mikor a sajtó világhatalom, mikor még a legelrejtettebb zúg- falucskába is özönével ontja termékeit: a felületes sajtó terjeszti a magyartalanság bacil- lusait. Egy mentsége van a sajtónak: a rohamos napi események nem adnak időt a sajtó munkásainak arra, hogy Írásaikat megfésüljék. Hullám hullámra tornyosul, a folyó sebes árja zúgva-búgva nyargal a mederben; nincs lassú csobogás s a habok zsongó, elszenderitö zenéje. A sajtó fáradhatatlan munkása átvirrasztott éjek eredményével számol be az ólombetűknek, hogy mire föl hasad a hajnal, ott legyen kezében a tülekedő embernek az újság, mely ma már oly szükséget pótol, mint a mindennapi kenyér. Ezért találok mentséget a sajtó számára. De aztán ott vannak a hivatalok! Micsoda gyönyörűséges kiállítást léhetne egybeállitani irattáraikból! Csudaszörny jelentések, halva született rendeletek, régi német mintáról lefordított utasítások a sok „tatik-tetikkel“, úgy, hogy az irodalmi érzékkel fölruházott szegény hivatalnoknak kétségbe kell esnie. Itt már merész újításra van szükség! A fogalmazói állásban levőktől — a szaktudás mellett, — irodalmi műveltséget és bizonyos irói készséget is követeljenek meg. A helyesírásra nézve azt mondja Lovassy tréfásan: „Sok magyar iró a cseresznyét is két cs-vel írja, ha nagyszemü“. A mit ő tréfaképen fölhoz, azt én a valóságban megerősíthetem. Ismertem egy talpig müveit urat, főiskolai végzettséggel, ki ezt a szót: bor, mindig két r-rel irta. Meglehet azért, mert nagyon szerette ezt a nemes italt. Egy másik, akadémiát végzett úr egyszer azt kérdezte tólem: hány b-vel Írják ezt a szót: zab. Mire én — tréfásnak találván kérdését, — azt feleltem: Ha nagy termés van, akkor úgy Írjuk: zabb, ha gyönge az aratás, elég egy b-vel is Írni. Tehát ezek nemcsak a helyes magyar Írással, de a magyar helyes Írással is hadilábon állottak. Én édes nemzetem ! írjunk helyes magyarsággal, magyarán! Lapunlt mai száma 8 Oldal.
