Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
1911. december 24. Nagybányai Hírlap 7 gyönyörű szép költeményt küldött lapunk számára, amelyet majd a jövő számban közlünk, olvasónőink gyönyörködtetésére . . . Aztán mondja valaki, hogy nincsen telepáthia! . . Micsoda ibolyaillata fénysugár ömlik felém a Szilágyságból! Eszembe jut a költő mondása: „Egy eltévedt napsugár még a posványból is kicsalja a rég szunnyadó virágcsirát.“ Igen ! Bennem is szunnyadnak még virágcsirák, de az idetévedő sugarak majd csak kipattintják őket lelkemből. Addig is köszönöm az ibolyákat! Képzeletem legszebb, legillatosabb ibolyáival tele hímezem életem szövetét! Hét év után. — Irta: Neubauer Margit. — Finom ruhában, nagy kalappal Most újra köztetek vagyok Ti rőtbe hajló őszi lombok, Mohlepte, korhadó padok. Hét év után most újra itten Járok a tarlott rét felett, Csak, hogy a fáradt őszi lombok Nem ismernek már engemet. Ott lenn . . . Ott lenn a parton lüktet az élet Szennyben, a porban, a városon át; Ott lenn a parton mosolygó lányok S illatos szirmú kék ibolyák . . . Ott lenn a parton lüktet az élet, Zúgva, sikoltva törtet a kin; Vágyva, remegve száll az igézet Halovány lányok vad ajkain. Ott lenn a parton lüktet az élet, Illatos keblű, hófehér rémek Mennek az ázott utakon át. Ott vagyok én is csókodra várva, Mámortól izzó, illatos nyárba, Hervadó ajkkal . . . hull a virág . . . Homunculus. — Irta: Ciura Sándor. — Pár hónapi lelkitusakodás után fráter Homunculus elhatározta, hogy ott hagyja a szerzetes házat. Mint szegény és jámborlelkű ifjú, kinek egy pár gimnáziumi osztálya is volt, hallgatott egy lelkész tanácsára és felvétette magát egy szerzetesházba. így gondolkozott: Tudom, hogy fényes jövő úgy se vár reám, legtanácsosabb lesz nekem, ha szerzetesnek állok be! — Megelégelte volt szegény a sok nélkülözést, a szobaseprést, a cipőtakaritást és a vízhordást, melyek fejében szállást kapott. Koszt tekintetében még meglett volna valahogy, mióta az internátusbán mint ételhordozót alkalmazták, de ha eszébe jutott a sok iskola, mely még előtte volt és a bizonytalan jövő, mely kevés reménynyel kecsegtette, nem csoda, ha egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy szerzetesház kapuján kopogtat a falujabeli plébános ajánló soraival. — Fiam, — mondogatta neki a jó öreg plébános, — szép a papi pálya, de azért mégis szebb a szerzetesi élet. Sok kisértésnek vagyunk kitéve a világban és könnyen botlik is az ember. A szerzetesházban nincs világi romlottság, ott el vagy zárva a világtól, imádkozol és édesen nyugszol. És felragyogtak jóságos szemei, mintha valami rég elfelejtett emlék tűnt volna fel az eszébe. — Én is oda mennék fiam, de már öreg és beteges vagyok. Bár oda mentem volna régen. Apja nem sok tanácsot adhatott. Földhöz ragadt szegény földműves, ki öregségére özvegységre is jutott, neki csak az a vágya volt, hogy fia tanító lehessen, vagy talán éppen pap is, ha valamikép nagyon kedvezne a sors neki. Mikor aztán fia dicsérni kezdé előtte a szerzetesi életet, azt mondá:- Kérdjük meg a papunkat is! Tódor, a papjok barátságosan fogadta őket, de meglepte őtet is az ifjú elhatározása.- Én azt hittem, hogy tanító leszel itt nálunk, esetleg a papságig viszed fel és helyembe kerülsz akkor, mert én már nagyon öreg vagyok és kezeim is reszketnek nagyon. A papné az asztal teritéssél volt elfoglalva, a nagyobbik leányka pedig mosolyogva kérdé:- Nem tréfál ? Szerzetesnek áll be? És nevetett. Valami szokatlanul barátságos és meleg volt a hangja a leánynak és szemei oly különös fénynyel ragyogtak. . . . Ilyen az égboltja kelet felől, pirkadás idején ... De az ifjú úgy ült a széken, mint a cövek és a világért sem emelte volna tekintetét a szép Lukrécia felé. Azon a napon apja nem ment dologra. Dél feléig csak erre-arra lézengett, akkor aztán a paphoz indult, hogy kiöntse előtte szive fájdalmát. Útközben betért a korcsmába és ott is maradt. Kedvére kimulatta magát. Öklével verte az asztalt, aztán sirt mint a gyermek. * Az első nap ünnepnap volt az ifjú életében. A szerzetesfőnök, miután elolvasta a plébános ajánló sorait, homlokára tolta fel a pápaszemet és hosszasan és jóságosán nézte az ifjút.- Fiam, szeretettel fogadlak be. Hiszem is, hogy boldog napjaid lesznek e szent falak között, ha lelkiismereted sugallatát követve lerázod magadról az élet garát ... Mily boldog lettem volna én is, ha a te korodban jövök ide ... De én később léptem be, mikor már megizlel- tem az élet fanyar örömeit, melyek te előtted kedves fiam még ismeretlenek. És homlokon csókolta az ifjút. Az ebédlőben is a legnagyobb szeretettel | fogadták. Még olyan jó vacsorát nem evett addig. Hát a tüzes bor és a tréfaszavak, melyeket ő jól megértett, dacára, hogy folyékonyan még nem tudta magát kifejezni a szerzetesek által beszélt nyelven. Egy-egy elejtett latin szó eszébe juttatta az ő tanítóit és a sok nélkülözésteljes éveket. Önkénytelenül is egy boldog mosoly jött az ajakára, mikor ezt a bőséget, ezeket a megelégedett és barátságos szerzeteseket látta, akik úgy látszik, nem ismerik az élet nyomorát. A Homunculus nevet kapta. A többi szerzetesnek jobb hangzású neve volt, de neki, mint noviciusnak, meg kellett elégednie egyelőre ezzel a kicsinyített névvel is. Az újonc évet elég egyhangúságban töltötte. Egy szűk és homályos cellát kapott, melynek egyetlen ablaka az udvar felé nyílott, de a kilátást és a napsugarat teljesen elzárta tőle egy ott éktelenkedő magas épület. De nem unatkozott. Leikébe véste a szerzetes főnök atyai tanácsait, — egy idő óta pedig egy nagyszerű könyvet kezdett olvasni, melyet napról-napra jobban kezdett megérteni néma magányában. Ágya felett egy feszület volt. Sokszor nézte azokat a félig csukott szemeket és azt az emberfeletti nyugalmat, mely a Krisztus képén honol, mikor lehajtja fejét, hogy lelkét kiadja. És mindég több és több értelemmel olvasott a fenséges könyvből, melynek címe: „Imitatio Christi.“ — És érezte olyankor, mint száll tova mint könnyű fuvalom valójának jobbik része a mindennapi élet gyarlósága felett egy másik világba, ahol csak jó és szent lények vannak . . . Ilyen estéken boldog mosolylyal az ajakán szenderedett el, mint régen a pásztortűz mellet a mezőn, mikor álom nyomta el a csillagmi- riárdok titokzatos fényén merengő szemeit. Ünnepnapokon ő is a többi szerzetesekkel ebédelt, de már nagyon világiasnak találta a társalgásukat. Annyira megszokta a magányt és oly boldog volt, mikor saját lelkivilága titkain elmélkedhetett, hogy bántotta ezeknek a zajosabb társalgása. Sejtelmes nyári éjszakánkint sokszor azon vette észre magát, hogy kinyitja a cella ablakát és elmerengve bámul a csillagos éjszakába. — Csak akkora darab látszott hozzá a csillagos égboltból, mint a zsebkendő csücske, de elég volt, hogy felidézze boldog gyermekkorát. Olyankor rágondolt szüleire, játszótársaira, iskolatársaira és akkor előtűnt emlékeiben Lukrécia alakja és szép szemei, melyek akkor oly különös fénnyel ragyogtak. . . . Hirtelen becsapta az ablakot és végig dőlt az ágyon, de az álom hajnal derengésig kerülte. Másnap a szerzetes főnök azonnal megismerte, hogy nagy lelki tusák dúlják az ifjú szivét. Aggódva beszélt neki a Sátán kisértéséről, mely alól nincsenek felmentve sokszor a legkiválóbb lelkek sem. * A próbaév leteltével megváltozott az ifjú életmódja. Most már tágasabb és világosabb cellát kapott. Nem élt elkülönítve a többitől. Kevesebbet elmélkedett és imádkozott. A szerzetes főnök szelíden mondá neki: „Fiam, becsülettel töltötted ki a próbaévet. Mikor a jóságos Isten megszilárdítja most még gyenge akaraterődet, — nyilatkozz akkor, hogy hajlandó vagy-e velünk és itt tölteni el e földi életet ? Múltak a napok, de Homunculus mintha egyre távolodott volna a nevezetes naptól, melyben elhatározását kellett közölnie. Másnak képzelte ő a távolból a szerzetesi életet, sőt még akkor is, mikor noviciatusi évét töltötte magányos cellájában. 0 gyermekkorától fogva dologhoz volt szokva. Megtanult nélkülözni és szenvedni és sehogysem tudott beleilleszkedni ebbe a tétlen és gondtalan világba. Eszébe jutott, hogy mily keserves sorsa van otthon az apjának, aki ő benne az utolsó támaszát veszítette el és rágondolt a jólétre, melyben ő van. Az első tavaszi langyos fuvallattal, mikor duzzadni kezdenek a fák rügyei, megszállta a vágy a csendes falu után és érezte, hogy ő nem élhet a rideg falak között. Egy éjjel megzörgette a szél a cella ablakát és mintha titkos nyelven hívogatta volna a falusi nép fiát ki a szabad természetbe. Felkelt ágyából, letérdelt a feszület előtt. Kezeibe-'fe- mette arcát és sokáig imádkozott csendesen zokogva. Reggel a szerzetes főnökhöz ment. — Elhatároztam magam atyám! — Maradsz ? — Nem maradok ............. A szerzetes főnök tágra nyitva felejtette szemeit és sokáig nem tudott szólni a csodálkozástól. Végre cellájába küldte azzal az utasítással, hogy ne beszéljen senkivel, mig felkeresi ő. Ebéd után magához hivatta az ifjút. Már nagyon nyugodt volt és résztvevő hangon szólott: — Homunculus, Homunculus, én homo-1 akartam formálni belőled — és te meghinsitottad. — Jeruzsálem, Jeruzsálem . . . És megállott, hogy az ifjú szemeiből olvassa ki eme evangéliumi szavak folytatását. Ez pedig lehorgasztott fejjel állt előtte és nem mert a főnök szemébe tekinteni. Sokáig beszéltek együtt. És az ifjú egy nagyon őszinte pillanatban elárulta: — Maradnék ... ha a többi szerzetes legalább felényire oly szent életű volna, mint te vagy atyám. A szerzetes egész hévvel beszélt sokáig. Beszélt az ifjúnak a kisértések sokféle nemeiről, melyek próbára teszik a legkiválóbb lelkeket is. Az ifjú hallgatta fél füllel, de már esze messze elkalandozott a fehér házikós faluba, hol szebb a napsugár .... A félig nyitott ablakon keresztül látni lehetett, mint ringatja a szellő a fenyőágokat, mint hasítja merész ívekben a levegőt a füsti fecske és távol, ki tudja hol, egy kakukmadár kiáltja nevét a tavaszi légben. Megmozdul az erdő lombja és ő mint egy rég elfelejtett dalra ébred: „Szürke tollúkakuk madár . . . .“ Hiábavaló volt a szerzetesfőnök erőlködése. * Késő éjjel, miután előkereste kopott ruháit, magára ölté azokat és zajtalanul távozott, hogy fel ne ébresszen valakit. Megcsókolta a feszületet még egyszer, fohászkodott egyet és kijött a folyosóra és a lépcsőkön sietett lefele. A kapus meglátta az ab-
