Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
N" agy bányai Hírlap 1911. december 24. üiui Jjchy Géza: „Emlékeim.“ A jeles költő és világhírű zongora-művész s zeneszerző a napokban adta ki családja történetének egyes regényes részleteit s a saját mozgalmas, változatos gyermek- és ifjúkorát egy hatalmas kötetben, díszesen illusztrálva. Magyar- országon ma alig van valaki, aki oly gazdag és változatos életet élt volna, mint Gróf Zichy Géza, ki külföldi művészi kőrútjain, magánérintkezésben összeköttetésbe jutott korának majd minden nevezetesebb zeneművészével s maga is a legfényesebb sikereket aratta a legelőkelőbb hangversenytermekben. Egy bámulatos, csodás élet tapasztalatairól, benyomásairól mondja el feljegyzéseit emlékirataiban. Az „Emlékeim“ érdekesség tekintetében fölülmúl bármely regényt, nyelvezete pedig a legmagasabb szinvonalon áll. Mutatványul közöljük az „Emlékem“ egyik érdekfeszitő fejezetét: Születésem. Zemplém megyében, Sztárán, a Sztáraiak ősi kastélyában születtem 1849-ben, julius hó 23-án. Hős apám, mint honvédhuszár ezredes vett részt a szabadságharcban s szegény anyám halálos aggodalmak között hozott engem a világra. Naponta érkeztek riasztó hírek apám elfogatása, megsebesülése vagy haláláról. Véres napok, nehéz idők voltak azok. A mikoron én születtem Piros hajnal hasadott, Piros hajnal, véres hajnal Koponyákon ragyogott. Harc tüzében, puskaaggyal Ringattak el engemet, S akkor volt tán legszebb álmom, Ha az ágyú énekelt. Véres földön, sírok fölött. Puskaporos szekeren, Trombita és ágyuszó közt Növekedett életem. E nagy láng egy kis parázsa Itt e szivben is ragyog: Fényes kornak törpe tükre Árnyékképe - én vagyok! Mikor nyolcnapos csecsemő voltam, a véres színjáték már befejezéshez közelgett ; orosz csapatok előőrsei érkeztek Sztárába . . . „Jön a muszka! . . . Jön a muszka!“ kiáltozták a halálra rémült kastélybeli cselédek. Anyám ékszereit, pénzét, értékes tárgyait sietve ágyához hozatta és takarója alá rejtette. Egymásra halmozva feküdt ott mindenféle holmif többek között talán húsz darab óra, legtöbbje ütőszerkezettel; jó anyámnak egész gyűjteménye volt ilyen órákból. Mikor anyám mindent gondosan elrejtett a takaró alatt, karjába vett engem s buzgón imádkozott a Mindenhatóhoz oltalomért, mialatt határtalan aggodalommal szorított keblére. Azt mondják, valóságos kis csodaszörny voltam: lapos, alacsony homlokkal és pisze orral. Anyám többször emlegette, miszerint a plébános keresztelőm után szelíd szavakkal intette, hogy nyugodjék bele Isten rendelésébe, viselje keresztény türelemmel éktelen voltomat s szolgáljon vigaszul testi fejlettségem és épségem. Szegény anyám imáját sarkantyupengés szakította meg; nehéz léptek dübörgése hallatszott, nemsokára felpattant az ajtó s egy óriás termetű lándzsás kozák lépett a hálószobába. Ezen látványtól anyám az ijedségtől félholtan a haldoklók imádságát kezdte rebegni s még szorosabban ölelt. Úgy látszik, felfogtam a helyzet komolyságát, mert — mint mondják — nem sírtam. A kozák lándzsáját a szoba szögletébe állítva, vigyorogva közeledett felénk, érdeklődéssel nézte gyönyörű anyámat és csodaszörny gyermekét. Kiváltképen a majomképü gyermek nyerte meg tetszését, mert - anyám legnagyobb rémületére - széles kezét utánam nyújtotta. E percben a kozákra nézve valami teljesen váratlan és érthetetlen dolog történt: déli 12 óra lévén, a takaró alatt megszólaltak az ütőórák szépen egymásután: pim, pim. pim, pam, pam, pam, pam, hangzott mindenféle hangnemben s a kozák meglepetve hátrált. Ekkor megcsendült a templom tornyában is a déli harangszó s a muszka áhitatosan keresztet vetve letérdelt és imádkozni kezdett. Jó anyám megkönnyebbülten gondolja, hogy a ki ily buzgón imádkozik, az nem lehet rossz ember s midőn a kozák imáját bevégezte s ágyához közeledve jelekkel adta értésére, hogy engem megáldani óhajtana -- bár vonakodva és rettegve — mégis átadott a zord kozáknak. Az óriás vasmarka pehelyként emelte kis alakomat a levegőbe s feje fölött meglóbázva, imákat és áldást mormogott reám, aztán egy alapos csókot nyomva homlokomra, visszaadott anyámnak, mialatt pólyámra 32 kopeket helyezett. A 32 kopeket alkalmam nyílt visszafizetni 1889-en, midőn Szentpéterváron hangversenyem bevételét, 5000 rubelt az orosz vöröskereszt egyletnek ajándékoztam. Versek. — Irta: Takács llus. - Propria laus. Gyermekszívet nyertem a sorstól . . . A fennhéjázáshoz nem értek; Ám föl is lobban büszkeségem, Ha rá méltatlan hántást mérnek. De gyűlölködni nem erényem; Bár megbántást fájóan érzek, Őszintén nyújtok béke jobbot, — Ilyen vagyok; — poéta-lélek. Irigység nem szokott kínozni, Örülök mások örömének .... S mást megbántani nem gyönyöröm; Álmokban, eszméimben élek. „Megvérez gyönge tűszúrás is, — (Á Iá Revyczkit) s „lánggal égek“ Szikrától is, ha eszme-szikra: Ilyennek alkotott a végzet. Ha Isten segít! Elfáradtam! Úgy vágyom megpihenni . . . De nem lehet, most már: még nem lehet! Óh, hát megállják, félúton letörve ? Mikor még Géniuszom hí, vezet. Tele a lelkem dalos eszmelázzal, Mint mindazoké, a kikkel rokon, És küzdők, mig csak tiszta szárnyú Nemtőm Hivó szent szavát hallani fogom. Kétlő kicsinylés húzna vonna vissza. Az átlag csak zajos sikerre néz; Oly kevés van, ki nemesebb énjével A hű törekvést lelkesíteni kész. Ki anyira nőtt is ki a tömegből Hogy érdemesnek tartják: bántani. Ki céltáblája sok rosszakaratnak Büszke lehet rá: az már „valaki.“ Utam tövisbozóton átal küzdve Kitartón vívom meredekjeit; Célom előtt egy órmot már elértem S fölebb is jutok, ha Isten segít! S ha törekvésim pályabéreül majd Egyetlen pálmaágat is nyerek; Kik búzditottatok küzdelmeim közt, Tépjetek róla egy-egy levelet. w Ibolyacsokor karácsonykor. — Irta: Révai Károly. — Mikor ma behozta a levélhordó hírlapjaimat, úgy éreztem, mintha illatos tavasz húzódott volna vele a szobámba; madárcsicsergést és gerleturbékolást hallottam, mintha a langyos szél szárnyán szálltak volna felém a fák tetejéről. December van, karácsony hete. S mégis tavaszi zsongás. A nyitott ablakon át beözönlik a meleg lég; mezei virágok illatát sodorja felém a hegyszakadékokból s a halmokról az egész látóhatár s szeretetet lehel . . . Álmodozó lelkem fölszáll a képzelet országába s rózsaszínű mámor födi el sötét gondjaimat, pedig fejemen már a zúzmara fehérük. Hej, be szeretném fölfedezni azt a forrást, az örök ifjúság forrását, melynek csöppjeivel meg- nedvesithetném ajkamat! De az idők mérhetetlen járásával nem marad számunkra egyéb mint, hogy gondjainkat igyuk félre s elűzzük, ha lesre ül ki homlokunkra. íme a képzelet országa! Üde, ibolyaszinü derengés vesz körül; tele lesz a szivem; s szememben az élet tüze ég. Nem tudom magam kivonni a varázs alól. Ibolyaillat száll lelkemre s vergődik nesztelen szárnyveréssel. Fölbontogatom hírlapjaimat. A nyomda- festék erős átható szaga tódul ki a lapok közül; csak egy, a „Szilágysági Újság“ ibolya illatú. Ez az! Innen özönlik felém a mámoritó illat s ragad a képzelet országába. Mi lehet ebben a lapban ? Talán az én szeretett Hegedűs Sándor barátom illatszerbe füröszti lapját, hogy női olvasó közönségének kedvébe járjon ? Aligha nem ! Megvan! íme a „Szilágysági Újság“ tárcája Hegedűs kollegám avatott tollából: „Vasárnapi széljegyzetek. (Csevegés a hétről.) Az esztendő ötvenkét hétből áll. Én nem tehetek róla, hogy ez igy van. Gondolom, II. Gergely pápa érdeme az, hogy ily okosan és praktikusan van beállítva négy időszak keretébe az esztendő és még a poézisnak is jut hely bőségesen. A tavaszt például a Mindenható egyenesen az alanyi költők számára teremtette. No meg a korcsmárosok kedvére. Ekkor hajtanak a fűzfák, az ibolyák és a tavaszi fuvalom hatása alatt egyszerre megszólalnak a dalos madarakkal együtt a sokat gúnyolt szegény poéták is. A korcsmárosok pedig csapra ütik a márciusi sört magukban rejtő hordókat. Az idén azonban mintha megint megismétlődnék a pár év előtti naptári botrány, amikor a tél csak a kalendáriumban jelentkezik, amig künn a természetben decemberben is tavaszi verőfény, kellemes, langyos szellő, sőt egy híradásunk szerint a nyíló ibolyák is hirdetik, hogy mi megvénülhetünk, de a természet örök- kön-örökké ifjú marad! Egy csomagot kaptunk ugyanis a vidékről, amelynek cimirata gyöngéd női kézből ered, aminthogy ilyen figyelem nem is fogamzhatik meg másban, mint csak egy bájos fiatal hölgy agyában ... A csomagot felbontva ugyanis egy kedves kis ibolyacsokor hullott ki abból, illatával megtelitve a szoba levegőjét. A csokor mellett egy névjegyen ez állott: „A decemberi enyhe időjárás életrekeltette ezt a csokor ibolyát. Küldöm azzal a kéréssel, hogy Révai Károly jeles költőnket szólaltassák már meg; mert imé: itt a tavasz . . .“ * Szívesen el is küldöttük volna az ibolyacsokrot Révai Károlynak, akiről a mi bájos olvasónőnk bizonyosan abban a hiedelemben lehetett, hogy itt közelünkben lakik: talán éppen a szerkesztővel szomszédos házban. Ámde a mi édesszavu kőltőnlc, Révai Károly messze . . . messze Nagybányán lakik s igy csak magunk gyönyörködhetünk a már el is hervadt kis ibolyacsokorban, amelynek átvételét kőltő- munkatársunk helyett e helyen köszönettel nyugtázzuk! És mintha a költő szive megérezte volna a távolban, hogy a Szilágyságban egy szép olvasónőnk reá gondol, ugyanaz nap, mikor az ibolyacsokor megérkezett a postán, ő is egy
