Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-13 / 7. szám
III. évfolyam. Nagybánya, 1910. február hó 13. 7. szám. TÁRSADALMI É3S S25ÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: □ r. AJTAI NAGY GÁBOR. Fómunkatársak : Révai Károlyi Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ A városok és az állam. — Irta: dr Mülek Lajos. — A régen múltban az egész közéleti tevékenység a megyékben talált termő talajt. A társas élet vezetése, éppen úgy, mint az alkotmányos politikai küzdelem, az anyagi, szellemi téren a megyék kezébe volt letéve. A megyék vezető férfiai vetették fel az eszméket, elveket, politikai-társadalmi kérdéseket: valósították is azokat a gyakorlati életben. A megyéket nevezték el: az alkotmány bástyáinak, a törvények őreinek. És hogy megfeleltek a hozzájuk kötött várakozásnak — igazolja a történelem, mely a maga ragyogását visszasugározza még a legközelebbi időben is. A megyék mellett a városok mostoha gyermekek számba mentek. Még a felső megyékben tudtak némi fényt szerezni maguk részére egyes városok. Ennek nyitját fekvésükben, a szomszédos műveltebb országokkal való érintkezésben és a hadi állapotban lehet indokolni. Am a legtöbb várost a teljes tétlenség, a fejlődésben való megállás, a haladás hiánya jellemzi. Jogaikkal nem éltek - kötelességeiket nem ismerték. Az ipar, a kereskedelem oltalmára nem talált. Az oktatásügy siralmasan nézett ki. Egészségügy? közbiztonság? közművelődés?. . .Sahara! Kopárság, sivárság. Nagy, hatalmas erő, az egész országot átható erő kellett ahoz, hogy a városok letárgiájukból ébredjenek és be- lássákazt, hogy nem a maradásig, de a haladás — nem a tespedés, hanem a cselekvés — nem a széthúzás, hanem az erők egyesítése — nem az egyesek gyarapodása, hanem a közjóiét emelése — nem az ismeretek gyenge félhomálya, hanem a tanulás tiszta fénye, egészséges test, egészséges lélek, vagyon és köz- biztonság: ezek együttessége kell a városi élethez. Ezek viszik előre a fejlődésben. — Ezek adnak lelket az eddig gépiesen működő testnek. Ezt az erőt, ezt a nem romboló, de alkotó erőt adta meg a városoknak a 48-iki törvényhozás, az akkori törvényhozásnak atyamestere, a nagy száműzött, a halálába halhatatlan, a szabadság igaz apostola: Kossuth Lajos. A 48-as törvényalkotás megmutatta az elveket, amelyeket a törvényhatósági térén érvényesitni kell. Megállani nem szabad. A fejlődés törvényét átkarolni — rombolás. Haladni kell. És mit tapasztalunk? A városok százados tespedését szüntették be. Évről-évre fejlődtek. Intézményeik egész lánc-sorozatot képeznek. Anyagi, szellemi fejlődésük szinte csodaszerü. Munkájuk javát vitték az alkotásba a polgárok, nem kimélték az anyagi áldozatot. De hát mindennek van határa. Ma már ott tartunk, hogy a közterhek súlya agyonnyomással fenyegeti magát a szervezetet, magát az életet. Az állam nem volt fukar a kötelezettségek megteremtésében és a kötelezettségek átruházásában. A rendőri teendők, az adóbehajtás, árvaügyek, a peres eljárás egy részét és annyi mást áthárítottak a törvényhatóságok vállaira. Nagy, mélyreható kiadások, ellenérték nélkül. Munkakör, a kiadások megtérítésének elmulasztásával. Időt, erőt, munkát lekötő ténykedések, melyek államfeladatok és mégis tényben, pénzben a polgárok, a városok által viseltetnek, fedeztetnek, es mennyi társadalmi humanitárius, jótékonysági áldozat! A szálló ige: „nem kell mindent az államtól várni!“ annyira érvényesül, hogy alig lehet valamit kapni az államtól ott és akkor is, midőn adnia, nyújtania kellene. Ha az adó nem foly be lavinaként: felelős a város. Ha a katonaállitás nem végeztetik kívánság szerint: jaj neked város. Ha nem tett a város felső óhaj kedvére: özönlik a rendelet, a parancs. Elvonatott a városoktól a választási jog is jó nagy részben. Főkapitány, főorvos, főszámvevő, levéltárnok kinevezés alá kerülnek. Ne Jegyen e fontos állások nál pajtáskodás. És váljon a kinevezéseknél nem érvényesül a rokonszenv, a pajtási érzés? Egy ember részéről még könnyebben, mint százaknál. Az önkormányzati jog nem egy vonalon szenved sérelmet. Kérdem: miért késik egy-egy határozat felülről hónapokig, éven is túl? Ha a miniszter érdeklődik i\ nagybányai Hírlap tárcája. £z az én földem! — Irta : Révai Karoly. — Ez az én földem! Magyarnak születtem, A-z ősi vér minden hibáival; A milyen volt az Etelközi párduc: Fajára büszke, vakmerő, szilaj! Ez az én földem! ez a véres, gyászos. S ez igahordó az én nemzetem! De ha százszor is jönnék ■a világra, Csak ide huzna minden idegem. S fogantatásom percén hogyha Isten így szólana: Nézd, ez a föld sivár! Légy szabad nemzet tisztelt, büszke tagja, A melynek földjén kincsek-kincse vár; S ha mondaná, hogy a magyar örökké Rabszolga nép lesz, a inig csak kihal : Én Teremtőmnek kéjes mámorában Oda kiállnám : Csak magyar! magyar! Román költőkből. — Révai és Brán könyve. (Sp - r.) Kisgyermek koromban, amikor a nagyapám térdén lovagolva hallgattam az élet igazi meséit, tábortüzeik körül vad harci táncot járó s fogaik között élesre fent kést tartó marcona alakokat rajzolt elém a fantázia, valahányszor e szó: oláh ütötte meg füleimet. Későbbi éveimben kibővült e kép s egy szerencsétlen sorsú medve került a középre, amint hátán gazdagon táncol az ugrálásra vágató bot. S amily mértékben sajnáltam a szegény állatot, oly mértékben hidegültem el kínzója, az oláh iránt. A gyermekkori impressziók csökönyösségével vésődtek lelkembe eme benyomások s a gimnáziumban bizony némi jóleső érzéssel hallgattam, ha a hírlap uj diadalokkal számolt be, melyeket csendőrszuronyok szereztek nekünk a végeken. Életviszonyaim e nép közé vittek s a „ciné mintyé“-ről is tudomást szerezve kutattam, mennyire fogja igazolni a való élet a mélyre vésődött gyermekkori benyomásokat. Almaim nyugalmát eleinte simacsövű brauningom őrizte, később azonban azokba az idegen nyelven énekelt, de fiilbe-szivbe mászó egyhangú s végtelen szomorú dallamu nótákba helyeztem bizalmamat s a hosszú hónapokon át mintha elmosódtak volna azok az éles benyomások. Révai és Brán révén vettem tudomást végleg arról, hogy az erdélyi részekben a med- vetáncoltatáson kívül egyébhez is értenek, érzelmeiknek lágy, néhol csodaszép lírájukban kifejezést is tudnak adni s úgy hiszem, kötelességem ezért a két fordító urnák köszönetét mondani. De nemcsak én tartozom nekik köszönettel, hanem a nemzetiségi politika is. Nem véletlenül szaladt ki e két szó toliamból. Poézis és politika persze két különálló dolog első pillanatra, de csak az elsőre. Ma a politika és spéciéi a nemzetiségi igen erős elhajlást mutat a romantikától, a költészettől, épp oly erőset, mint a reális élettől. Nagyon hideg, mert csak az ész csinálja s irreális, mert ujjai nem a nép pulzusán pihennek. Eredményeink fokmérője, a statisztika igen kevéssé hizeleg ama illúziónknak, hogy van fajbeolvasztó képességünk, társas életünk pedig egész más alapokon épült föl, semminthogy kedvezzen a nemzetiségi politikának. Mivel tárcát Írok, csupán azt állapítom még meg, hogy a talpigfegyverkezésben kihagytuk szerszámjaink mellől a méltányosságot és megértést. S hogy ebben igazam van, bizonyítja az is, hogy Révai és Brán épp ezen az alapon indultak el. A két ma még ellenséges fél iránti szeretet adta kezükbe a tollat, hogy közelébb hozzák egymáshoz a két lelket. Az érzések nyelvén szólnak az észhez s ha megcsinálnók vállalkoLapvmlt mai szama 3 Oldal.
