Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-13 / 7. szám
2 KT agy bányai Hirlap 1910. február 13. az ügy iránt, sürgetik a felterjesztést ismételten. Ha egy fontos ügyet sürget a város, véges végtelen vár az elintézésre a köz kárára, a polgárság hátrányára. De van még egy sarkalatos baj, melyet gyökeresen orvosolni kell. Ez magyarul mondva: a városok beugratása, licitálás valami valódi, sokszor csak képzelt előnyért. Siralmas nézni azt a küzkö- dést, a mit a városok e téren kifejtenek, kifejteni kénytelenek. Felsőbb iskola, kaszárnya, középület, közművelődési intézmény. Meglesz. De ki ad többet érte. Nem az a kérdés, hova kell? Hol indokolt? hol van hivatása? élete? ereje? Nem! Ki ad többet érte az államnak. Minő sérelmes küzdés ez! Pedig ha a városok eszükre térnének, ha meglátnák az erdőtől a fát, nem mennének verembe, nem licitálnának egymás nyakára. Bizton állíthatom: minden városnak meg van az igényköre. A vidék, a lakos- | ság, a fejlődés egyaránt határolják a közszükségletet. A jogost ne irigyelje egyik város sem a másiktól. Ha belátnák a speciális szükségletet, nem ugranának be az állami hangzatos frázisoknak; de bizonyára egyesült erővel-, kölcsönös megértéssel, józan megfontolás és megállapodással elérnék azt, a mihez okvetlen szükségük van és átengednék másnak, a mihez annak van joga. Ne követeljünk puszta irigységből vagy álszégyenből oly alkotásokat, melyekre szükségünk nincsen, melynek terheit viselni csak nagy erőfeszítéssel tudjuk és mely egyebütt indokoltabb. Az erő és teher viszonyban legyen mindig. Mert ha az utóbbi túlsók, az első öszeroskad alatta és szenved a köz érzékenyen, szükségtelenül. A városoknak, mint egy nagy vidék gócpontjának erősítése, egészséges fejlesztése, előrehaladása eminenter állami érdek. Világos tehát, hogy az államnak nemcsak funkciókat szabad azokra áthárítani, hanem gondoskodni kell a teherviselés lehetőségéről, a városi háztartás, a költségvetés egyensúlyáról. Nem szabad őket egymásnak kiszolgáltatni, egymással szemben forszírozni. Ellenkezőleg, módot kell nyújtani a kölcsönös munkára; eszközt adni a teherviselés könnyítésére. A ki Magyarország jövőjébe tekint: a cselekvés közepén látja a városokat. Központot, honnan sugárzik az erő, a kezdeményezés, az eszme, a haladás minden irányban. A városok jóléte: a vidékek erőforrása, jóléte. A vidékek boldogulása a városok ereje. E körforgás megadja az állam erőit, a haza javát, anyagi-szellemi erejét. A mely kormány nem érzi, nem érti ezt át: az téves utón jár, nyomot vészit. „Kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik“ szól az ige. Es ez igaz! Elég volt a halogatásból. A kormány már honorálja a városokat, a városok értsék át hivatásukat, a törvényhozás pedig teljesítse kötelességét. Grünwald Mór előnyösen ismert gőz mü-kelmefestö és vegytisztító gyüjtödéje a Minorita-malom épületében, Hid-utcán, dr. Kádár átellenében. A kritika jogai. Egy-egy irodalmi botrány nyomán szoktak az emberek a kritika jogairól vitatkozni. Ilyen- féle kisebb botrány történt nemrég Párisban, a hol egy Madame Aurél nevű irodalmi hölgy éppen megjelent regényével ádáz módon bánt el egy Joran nevű kritikus. Joran urat felelősségre vonta kritikájáért az esküdtszék, s miután a vád és védelem kölcsönösen kifejtette véleményét a „kritika jogai“-ról, alaposan elitélte a kritikus urat. A mivel kézzelfogható módon azt akarta tudtára adni az érdekelteknek, kogy a kritika jogai egyáltalán nem korlátlanok. Már ott, a hol, és akkor, a mikor. Láttuk már mi itt nálunk a kritikának olyan igazságtalan üldözéseit, hogy égnek meredt tőle a hajunk. És tapasztaltuk viszont máskor, hogy a kritika jogai nagyon is korlátlanok itt nálunk. Egészben véve: a kérdés rendezve nincsen. A közvélemény, a bíróságok ötletszerűen szokták eseteként megsokallani a kritika jogait. A dolog nem is olyan egyszerű, hogy hamarosan a végére lehetne járni. A kritika hajlandósága vagy szenvedélye, ha nem is egyszersmind a tehetsége, a legtöbb emberben megvan. Afféle velünk született tulajdonságnak szokás tekinteni, a gyakorlása tehát „emberi jog“, vagy mi. Mint ilyen azonban mindenkié, s ezért van az, hogy annyi tudatlan, tájékozatlan, sőt ostoba ember szokott bírálatot mondani nála sokkal különb emberekről, vagy az övénél sokkal jelentősebb cselekedetekről. A mig azonban ez csak szűk körben történik, nehány ember füle hallatára, addig megjárja. Ámbár már Appelles, a festő is felbőszült az ókori vargainas tudatlan és kéretlen kritikáján. Csakhogy az újkori kritika az ujságiroda- lomba ült bele : elhelyezkedett a vezércikkben, a tárcarovatban, a hírek és a törvényszéki tudósítások közé. A mai újság — és itt a magyar hírlapirodalomra gondolunk első sorban — igazi „kritika berke“ a közéletnek, sokkal inkább, mint a külföldi hirlapirás. Külföldön az újság inkább az értesítés, felvilágositás, a népszerű módon tanítás közege. Nálunk mindezen fölül még a kritikáé is. A modern magyar újságban minden rovat s a rovatnak legjelentéktelenebb munkása is bírál. Ennyivel élénkebb, harciasabb, ha úgy tetszik, frisebb hangú a magyar hirlapirás a külföldinél. Más kérdés, hogy hol esik kevesebb igazságtalanság, kevesebb elhamarkodott ítélet, kevesebb személyeskedés és becsületben gázolás. Mert a kritika mindig azon fordul meg, hogy milyen ember az, a ki miveli. Ha minden rovat kritizál, akkor minden rovatba kritikusoknak kellene dolgozniok, vagyis tájékozott, sőt szakszerűen képzett igazságkereső, méltányosságszerető és jóhiszemű férfiaknak. Egyszerűbben : férfiaknak. De épp ebben a tekintetben nagyot ha- | nyatlott vagy tiz-tizenöt esztendő óta a magyar hirlapirás. Egyre-másra alakultak uj lapok, a melyek az iskolák padjairól toborozták a munkatársakat, serdülő és- serdületlen ifjakat, a kiket hivatottság, vagy képzelődés csábit erre a pályára. Azt a tónust, a mely a magyar boule- vard-lapokban dívik, ezek az ifjak honosították meg. Tejfölös szájú fiatalemberek lettek a megbirálói becsületben megőszült férfiaknak és intézményeknek. Érthető, ha az a hatalom, a mit a nyomatott betű jelent, megbokrositotta a fiatal pennákat. A mi azonban szomorú: hogy a közönségnek mindjárt elejétől fogva nagy kedve tellett ebben a hangban és modorban, azóta pedig még inkább. És a minő mértékben nőtt a legmosdatlanabb szájú boulevard-lapok közönsége, olyan mértékben kezdte megnyitni hasábjait a régi, tisztes újságok némelyike is ennek a sem embert, sem Istent nem becsülő, zásukról a mérlegkimutatást, meggyőződésem szerint több pluszt produkálnának a mi javunkra, mint nemzetiségi politikánk. S ebből a gondolatból kiindulva azt a nagyon szerény kivitelű könyvet nem a vidéki sajtó volna hivatva ismertetni — tartalmánál s intenciójánál fogva igen megérdemelné az általános elismerést. Összeállítóik azonban bizonyára nem haj- hászták ezt. Lelkűket megragadta az a sok szépség, melyben anyira gazdag a román irodalom és szeretetükön átszűrve a legszebbeket, szerétéiből bocsátották közre, megajándékozva úgy irodalmunkat is egy értékes kötettel. A könyv, melyhez Moldován dr. egyetemi tanár irt a tartalomhoz minden tekintetben méltó előszót, két részre oszlik. Az első a Brdn Lőrinc, a második a Révai Károly fordításait foglalja magában s egymás után vonulnak el előttünk a románok legjobb költői: Eminescu, Goga, A. Nauru, Kahutia, Dulfu, Cagler, Cosbuc, Sidutz, — tarkítva balladákkal és népdalokkal. A kötet gyöngye: Eminescu Mortua est-je, mely a nagy költő mesés szép szavakba öntött fájdalma elhalt menyasszonya után. Az irodalmi szépségekben annyira gazdag költemény csodás keveréke a mérhetetlen bánatnak s az ezt nyomon követő szkepszisnek, mely a folyton filozofáló lírikus leikéből a néha titkolt, gyakran kimondott, de mindig meglévő közös emberi érzéseink jajszavát csalja ki az emberi szemek elől elrejtett titkok miatt. „íme a nagy kérdés: lenni, vagy nem lenni ? Mélységes értelmét érezi mindenki. Ami nem létezik, gyötrelme sincs annak, Az életben pedig csak fájdalmak vannak. Ez a lét egy sivár, őrülete* eszme, Ami érzékünket meg kell hogy tévessze ; Századok mivolta ellentmond egymásnak, Legyen inkább semmi, mint álomlátások! S megtestesült álmok egymást űzik sorban, De mind odavesznek a temető-porban; Nem tudom fölérni eszméjét a sírnak! Mit tegyek ? nevessek ? káromoljak ? sírjak ? De miért ? Őrültség minden e világon! Istentelen rejtély ! Érteni ki bírja ? Végtelenül szimpatikus s érzéseinket azonnal megnyerő költemény van fordítva Dúl futói: Ének egy öreg asszonyról cimü. A mi nagy Petőfink megható anyai szeretete jut eszünkbe azokat a gyöngéd emlékezéseket olvasva, melyek a „keblében gyönge lelkű“ anyát oly nagy ragaszkodással övezik körül s önkénytelenül merül föl lelkűnkbenVörösmartynak. A szegény asszony imakönyve c. költeménye, mely szintén egy jóságos, áldott lelkű anyáról mondja el gyermekének rajongó szeretetét, örökszép versszakokba foglalt fiúi érzéseit. Cosbuc költeménye, Hármat Uram! elvetted mind a hármat! . . . amennyire gyöngye a román lírának, épp oly megrázó hatású. Drámai erővel meséli el a mindhárom fiát harcba küldő s haza váró öreg apa keserves csalódását a három halálhír hallásakor. .............. Ősz fejét lehajtá Má rvány-szoborként, némán, mereven : Mint Krisztus, mikor lelkét elsóhajtá A megváltás utolsó pereiben. Lenéz a földre; egy sirt lát kitárva, És benne fekszik holtan mind a hárma. Sokáig ült ott mozdulatlanul . . . De mikor jöttek fényes zászlóaljak, A lábdobajra föltápászkodott; S bősz jajgatással homlokára támadt: „Hármat Uram! Elvetted mind a hármat! . . . Korántsincs azonban kimerítve a kötet e két költeménnyel. A rendelkezésünkre álló hely* nem engedi meg hogy még bővebb, szemelvényekben mutassuk be a benne lévő irodalmi szépségeket, mely állításunk mellet hitünk szerint elég garancia a föntebb megemlített pár név. Csupán a fordítás mikéntjéről óhajtunk még pár szót szólni. A Révai fordítása erőteljesebb, kiíejezőbb, költőibb a Bránénál, viszont nála mint román embernél az intenciót becsüljük nagyra. S nem győzzük eléggé felhívni a közönség figyelmét erre a könyvre, részben mint irodalmi műre, részben pedig mint mindennél szebben beszélő vezércikkre. Mert vezércikk ez, óvás, a szeretet hangja az ész hangjával szemben. Et qui habeut aures ad audiendum, audiant. A kötet Simon Aurél misztótfalusi nyomdájában készült. ____
