Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-17 / 29. szám
TÄR.SA3DA3L.MI SS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fmmmku: Ars: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Ha zug szenzációk. Julius 15. (M. H.) A mai ideges korszak szüli a hazug szenzációkat. Minden nap uj és uj izgalom kell. E nélkül az ember nem is élhet. — Megszoktuk mindnyájan, mint a mindennapi kenyeret. Ha hiányzik asztalunkról, nem jól érezzük magunkat. — Kívánjuk, sürgetjük, vágyakozunk utánuk s mohón habzsoljuk, ha hozzájuk jutunk. Sok alkalma és módja van annak, hogy a ma ideges gyermeke a kívánt izgató falathoz jusson. Sokszor egy véletlenül elfogott szóból is szenzáció lesz. Tréfásan mondja valaki, a másik bővít rajta, a harmadik is ragaszt hozzá valamit s mire a negyedikhez s a többihez jut, már kész a szenzáció. És milyen frappáns a hatás. Nem keresi senki, hogy valóság-e az alapja, csak mohón kap rajta és kéjjel élvezi. — Az idegek egy percre jóllaknak és ez a fő. Pedig az eredmény másrészt megdöbbentő. A hazug szenzáció emberéletet, becsületet, közhasznú intézményeket semmisíthet meg. Hiszen sokszor a gyanúnak az árnyéka is elég ahhoz, hogy öljön, gyilkoljon. — Hiába jön később a kimagyarázás, hiába sül ki, hogy ostoba mese, vagy gálád hazugság a „szenzációsának vett esemény, a dolgon már ez keveset változtat, a méreg magva el van szórva, a bizalmatlanság fel van ébresztve s ennek hatása mindig csak káros lehet. Meg kell állapítani a sajnálatos tényt, hogy a hazug szenzációknak melegágya ma az újság. A nyomtatott Írást most sokszor használják fel arra, hogy hazug szenzációkkal elégítsék ki az izgalmakra éhes idegeket. Tessék csak megnézni a sajtó egyes úgynevezett orgánumait. Micsoda raffinériával csinál a szúnyogból is elefántot, milyen rettenetes erőlködéssel fújja fel a legjelentéktelenebb eseményt is színes, de üres szenzációvá. — Nem egyszer történik meg, hogy az ökölnyi betűkből szedett, rengeteg fő- és alcímekkel felcicomázott és feltűnővé lett szenzációs közlemény huszonnégy óra leteltével már apróbetüs cáfolattá silányul, de hát ez nem baj, a hatás — ha rövid időre is — mégis meg volt s a hazug szenzációk hősének úgy s csak ez volt a célja. Holnap majd csin; 1 újat s cseppet sem törődik vele, ha holnapután ismét kisül, hogy ismét csak hazudott. Mentség mindig akad, melyek között persze első helyen áll a szenteskedő szemforgatás, hogy igy meg amúgy, éves volt az információ. Mennyi bajnak, kellemetlenségnek s sokszor helyrehozhatlan kárnak volt az okozója az ilyen lelkiismeretlen szenzációhajsza ! És igazán nem csoda, ha ennek; nyomán esetről-esetre felmerül a sajtó megrendszabályozásának kérdése. Mindent meglehet és meg szabad írni, ami igaz s ami a nyilvánosság/ nak való. Ámde nincs a törvénynek olyan szigorú rendelkezése, bármily súlyos legyen is az, melylyel érdem szerint lehet megtorolni a lelkiismeretlen hazugságot. / Es ha nézzük, figyeljük azokat az eseményeket, melyekkel a sajtó terén úgyszólván naponta találkozunk, lehetetlen elfojtani azt a kívánságot, hogy igenis módot kell találni arra, hogy a hazug szenzációk hajszájában nyilvánuló bűnös játék végre is megakadályoztassék. Hogy milyen módok és eszközök alkalmasak erre, azt persze egy újságcikk keretében kifejteni nem lehet. De talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy kétféle szempont lehet az irányadó. Az egyik az, hogy akire a rosszhiszemű szenzációhajsza ténye rábizonyul s ennek akárki a kárát látja, azt a legszigorúbb törvényes büntetéssel kellene sújtani, másrészt pedig lehetetlenné kellene tenni, hogy azok az ilyen, rendszerint a nyilvánosság vérén élősködő alakok, akik legtöbbször úgyis a züllés lejtőjén állanak, soha újságot ne írhassanak. Bűntények mindig vannak és lesznek, ezeket megszüntetni nem lehet; ámde ha az állam és társadalom komolyan akarja, a hazug szenzációk mai virágzását mégis lehetne szükebb korlátok közé szorítani. Mindenesetre itt az ideje, hogy az illetékes körök foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, mert a hazug szenzációk divatja terjed már a jó vidéken is. És itt a hatása a R nagybányai Hírlap tárcája. A nagybányai fák alatt. — Irta: Stella Margit. — A nagy városnak zsibongó zajából Jöttem közétek ti nagybányai fák! Beteg a lelkem, ifjú szivem vérzik, Bái hogyha e fák meggyógyítanák^. Halkan susogó szellő madár ének, Lomb zizegés van, s forró napsugár; A gyönyörűség édes karjaiban Megtépett szivem ádmodozva jár. Valami csodás dalra csendül ajkam, És álmodok bűbájos álmokat; Egy kedves alak álomképét látom A nagybányai lombos fák alatt. Es én úgy érzem, tavasz lesz örökké, S nem száll szivemre soha, soha ősz! Szemedből is azt olvasom repesve, Hogy ide most nem temetésre jösz! A Márton-napi lúd. — Irta: E. Burrowes. Angolból ford. E. Bíró Irén. — (Folytatás.) „Harry, bejöhetek? „Um - um — um“ „Azt hiszmem ez azt jelenti, „igen“ — mondá vidáman Mrs. Lethbridge az ajtót kinyitva, — „habár egy szót sem értettem abból, amit mondtál. Belátom azonban, ha szád majdnem a füledig húzod el, a beszéd kissé nehéz lehet. Lethbridge szappanos, elfintorított arcát felesége felé fordította. Borotválkozott és ezért nézett ki arca olyan furcsán. Rendes körülmények között csinos férfi volt — neje legalább annak tartotta. „Mi az, drágám, talán valami baj van ? Tudom elkéstem egy kissé, de . . .“ Nincs semmi baj, csak a liba, amit rendeltem, jött meg és nagyszerül Nézd mit talált begyében a szakácsnő!“ Mrs. Lethbridge kinyujtá kezét. Tenyerén egy szivalaku, türkizekkel kirakott medáliont tartott, melynek hátlapján könnyedén karcolt felirat látszott. Kiss fáradtsággal kilehetett olvasni: „M. B-től D. C-nek.“ „Micsoda lelet ? Mondá Lethbridge. És azt mondod, hogy a lúd begyében találtátok ? Értékesebb állat, mint ahogy gondoltad, kedvesem. De mit fogsz vele csinálni !“ „Viszaküldöm a lúd volt gazdájának,“ — feleié Mrs. Lethbridge. „De siess Harry; hallom már Montagnet bennt járkálni.?“ Lennt az ebédlőben várt Montagne Brand, ki zsebre dugott kézzel, összeráncolt homlokkal nézett ki az ablakon a sima, bársonyos pázsitra, hol egy pár hullott levéllel játszott a reggeli szellő. Visszafordult, mikor háziasszonya vidám köszöntéssel jött be a szobába. „Korán kelő madár, éhes lévén, első volt a mezőn,“ — jegyzé meg Montagne Brand könnyedén, amint kezet fogtak. „Tudom, hogy öreg Harrym nincs még lennt, mert, amint szobámból jöttem hallottam, hogy a fürdőben van, hisz olyan lubicskolást vitt véghez, akár csak egy delfin. Milyen pompás, igazi Márton-napi idő!“ „Nemde? És nézze milyen kincset hozott ez a nap nekem!“ Mrs. Lethbridge a csillogó kis ékszert Montagne tányérjára tette és a kávés csészéket kezdte rendezni. Montagne felkiáltására csodálkozva nézett fel és meglepetve látta, hogy Montagne különös tekintettel bámul a kis, kék szívre, miközben a naptól lesült arca lassan kipirul. „Hogy jutott ehez?!“ — kiáltá. „Márton-napi ludam által. Miért? Talán ismeri ?“ Lapunk mai száma 8 oldal.