Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-17 / 29. szám
2 KTagytoányal Hírlap 1910. julius 17. szokottnál rombolóbb és veszedelmesebb, mert a szükebb falak között nagyobb pusztítást visz végbe. A toll végre is nem bitang jószág, becsülje meg az, aki a kezébe veszi, aki pedig rosszhiszeműen, hazug szenzációk gyártására használja, börtönbe vagy gyógyító intézetbe vele! Társadalmi kérdések. A napokban egy igen okos asszony azt a kérdést intézte hozzám: mi módon lehetne a mai férfi nemzedéket arra tanítani, hogy a nők iránt több tiszteletet tanúsítson ? Megvallom, első pillanatban megdöbbentem e kérdéstől, mert olyan formán volt hozzám intézve, mintha magam is ludas lennék a dologban ; s gondolkodni kezdtem, vájjon nem követtem-e el olyas valamit, ami engem is ferde világításba helyezhet? De az asszonyka okos szeméből fölcsillanó mosoly végre is megnyugtatott. Nem! nem engem illetett ez a feltevés! Ez egy általános, égető, megoldásra váró théma, mit nekünk itt, a vidéki kis városokban alaposan rendezni és közmegnyugvásra megoldani kell. Eddig abban a szent meggyőződésben ringattuk magunkat, hogy az úgynevezett „aszfaltbetyárok“ tanyája a főváros. Sajnos, de ki kell ábrándulnunk illúziónkból! Már a kis városok főbb, forgalmas utcáit is aszfalt borítja; ha pedig aszfalt van, — akkor betyárnak is kell lenni! Már olyan, a milyen! Jó órában legyen mondva, a kis városok aszfaltbetyárjai úgy viszonylatiak a fővárosiakhoz, mint valamelyik hírhedt nemzetközi betörő a falusi csirketolvajhoz. Tény az, hogy a mai férfi nemzedék kevesebb tiszteletet tanúsít a nők iránt, mint a régi. Annak okát abban találhatjuk meg, hogy a nők nagyon is „férfiusitják“ magukat; egyenlő jogokat, szabadságokat követelnek, sőt úgy is cse- lekesznek. Első sorban tehát magukra vessenek, ha a tisztelet nem jár ki nekik oly mérvben, mint azt nemök megkövetelhetné. De hibás a mai nevelés is! A serdülő ifjú az „életből“ ma annyit tud, a mennyit - mi öregek, - soha sem fogunk tudni. Ennek a társadalmi kérdésnek fölvetését az tette aktuálissá, hogy a napokban egy vidéki városban, (hogy melyikben az nem lényeges) egy igen előkelő,-szép fiatal asszony sétált végig az úgynevezett „korzón,“ s egy-cso- portban álló férfihad inycsiklandozva cseítintett utána nyelvével. Meg keli jegyeznem, hogy az a bájos asszonyka - kihez a gondolatnak még az árnyéka sem férhet, - a közel jövőben a legboldogabb eseménynek néz elébe. Nem tudom, szavam elér-e abba a városba, hol ez történt, de oda kell kiáltanom: Uraim! az anyaság szentség! Ha az oltári szentséget viszi a pap az utcán, annak sem csettint senki nyelvével. És hogy feleljek az én okos asszonyomnak is felvetett kérdésére, röviden csak annyit mondhatok: mig a mai társadalom nagy erkölcsi megrázkódtatáson nem megy át, addig - sajnos - a nők tisztelete sem jut világuralomra. A tisztességes nők azonban egy megtorlást alkalmazhatnak: a néma megvetést! * Van egy bevett rossz szokásunk, mely alól nem vagyunk képesek magunkat fölszabadítani; s ez abban áll, hogy mikor egy ismerősünk házában gyászos haláleset fordul elő, nagy tömegekben keressük föl a szomorú házat s ennek azt a tetszetős nevet adjuk: „részvétlátogatás.“ Hát kérem alássan, ez egy csöppet sem részvétlátogatás! Ez egy tortúra mind a háziakra, mind a látogatókra. Mert tessék csak elgondolni, mi történik ily alkalmakkor? Ötven látogató ötvenszer szakítja föl a sebeket; annak ugyan nincs se módja, se ideje behegedni! De az még mind semmi! Jön a gyászosok viszontlátogatása, megköszönni a részvétet. Megint ötvenszer belemarkolnak a vérző sebekbe! Hát ennek egyszersmindenkorra végét kellene szakítani azzal, hogy egy kitett ivre rá Írják a résztvevők nevüket, a gyászosok pedig hirlapilag megköszönik. Semmi egyéb. Ne dor- bézoljunk a vérző sziveken! Kitűnő, tiszta és gyors kiszolgálásáról jól ismert Tréger Lajos elsőrendű borbély- és fodrász-terme, illatszer-raktára: Rákóczi=(Fó)-tér, Minorita-rendház alatt. - Ugyanott megrendelhető mindennemű hajmunka és kőpülyözés; eszközöltetik massirozás és tyukszemvágás a legnagyobb szakszerűséggel és vigyázattal. HÍREK. Julius 16. Vasárnapi levél. Az ideálisán rossz időjárás dacára Felsőbánya várost ellepték már a nyaralók; jövő vasárnap odaérkezik a Kárpát-egyesület keleti osztálya is s egymást érik a kirándulások. Városunkba is csak eljönnek, kiket atyafiság vagy a szomszédság idevonz; inás senki! Úgy látszik, Felsőbányán nem törődnek vele, hogy a nyaralók megdrágítják a csirkét s országszerte rek- Iamirozzák kies városukat; mi ellenben fitymáljuk a nyaralót, hogy ezek csak az üde ligeti levegővel szívják teli magukat, holott ezt Rahón is megtehetik. Miért is csőditnők ezért ide őket? Semmiféle épületes szórakozásban nem lehet részük, mutatkozniok pedig hazájukban is lehet! Ki érne rá itt, a rohanva fejlődő városban oly csekélységgel törődni, hogy a nyaraló kellemesen érezze magát? Menjen Felsőbányára; ott egy lelkes intelligencia - a város vezetőségével élén, mindig úgyis azon töri a fejét, hogy miként lehetne a nyaralást a nyaralókra kellemessé és a városra hasznossá tenni! Vagy megfordítva! Mert hisz a városra is ráfér egy kis kellemesség egyébként szüntelen társadalmi és kulturális életében. Értem ezt Nagybányára, mert Felső mintha ebben az egyben még szintén előbbre volna! Egyebekben mi vagyunk előbb, ha ugyan elől lehet az, kit még Felsőbánya is az élet megbecsülendőbb javaiban több emberfejjel megelőz! Felsőbányának ♦ érzéke, Nagybányának ellenben csak Ízlése van, de ez is rossz! Vagy jó Ízlés az, hogy még maga magát se- becsüli annyira, hogy pironkodás nélkül tűri Felsőbánya illetéktelen versenyét ? * * * Irtunk volt arról, hogy úgy lett volna illőbb, ha városunk is szakit egy kis időt és alkalmat arra, hogy dr. Schönherr Gyula nagynevű tudósunk emlékezetét ostentativ formában is megörökítse, hisz a megboldogult maga emelt nevének maradandó emléket múzeumunk megalapításában. Sorainkra Kézdivásárhelyről egy névtelen levelet kaptunk, melyben valaki azt Írja, hogy ne recrimináljunk a miatt, miszerint az „elszármazottak“ maguk akarják az emléktáblát létesíteni; s mi megnyugodtunk, mert szándékunkat névtelen olvasónk félreértette. Ma azonban felhívást kaptak városunk intelligensebb lakói, hogy a maguk részéről is Hogy ismerem-e?!“ — ismétlé és ekkor hirtelen felállott, „Lehetséges-e, hogy a Már- ton-napi lúd által ? Honnét kapta a libát ?“ „Magam sem tudok sokat. A szakácsné kapta a liba begyében; a libát magát egy, majorságért nagyon ajánlott majorból küldték bizonyos Miss Őreikétől, aki . . . De szent Isten, mi leli magát ? Kérem, kegyelmezzen szegény karomnak!“ „Borzasztóan sajnálom, mondá Montagne izgatott nevetéssel engedve szabadon Mrs. Leth- bridge karját; „de nagyon meg voltam lepve. Hisz az utolsó 3 évben folyton kerestem egy Miss Creykét . . . Miss Creykét, akinek . . . én adtam e kis ékszert! És lehetséges lenne ? . . . Kedves, jó Mrs. Lethbridge, ne gondolja, hogy megőrültem., de ha ide adná a címet, rögtön indulnék. Három évi hasztan keresés után most már nem akarok több időt elvesztegetni. Majd más alkalommal adom meg a magyarázatot,^ de most . . . „Oh, magok férfiak!“ feleié kacagva. „Nem fogom kérdésekkel zaklatni. Itt van a kávéja, mert reggeli nélkül csak nem szaladhat el és a háta mögött az asztalon találja a menetrendet. Tartsa meg az ékszert és adja vissza jogos tulajdonosnőjének. Hát akkor egész három év alatt volt egy titkos ideálja. Most látom csak, milyen hiábavalóság volt a maga meghá- zasitására gondolni, — tisztára idő pazarlás!“ „Maga igazán angyal!“ mondá Montagne Brand hevesen. „Valaki más az! Feleié Mrs. Lethbridge hamiskásan mosolyogva. „De most ne töltse az időt a beszélgetéssel, hanem fejezze be reggelijét . . . Csak egy pár órával később lehetett, bár a türelmetlen Montagne Brandnak egy örökkévalóságnak tetszett, mikor amilyen gyorsan lábai csak bírták sietett fel a keskeny utón a szulákkal elborított kerítések közt a kis házhoz, mely ragyogó szinü felfutóival a gyümölcsös és rétek közül maga is mint valami ékszer csillogott ki. Végre megtalálta Miss Creyke buvhelyét. És ugyanabban a pillanatban meglátta őt magát is, amint nagykarimáju kalappal csinos fején, a rózsákkal befuttatott kis ajtón kijött, hogy köténye nagy zsebéből bőkezűen szórja a magot a nagy csoportban repkedő galamboknak. Kellemes látványt nyújtott és Montagne Brand nem érzett magában hajlandóságot, hogy e békés jelenetet megzavarja; de szive megdobbant, mikor végre az oly soká hiába keresett, szeretett arcot meglátta. A füven lopózko- dott előre a kapuig. Miss Creyke háttal volt feléje fordulva és a galambok még mindig lábainál röpködtek, szemelgetve. Keresztül ment a füvön és mellette termett, mielőtt Miss Creyke jelenlétét észrevette volna. Ekkor karját előre nyújtva, kérdé: „Hol veszté ezt el, Dorothea ?“ Whirr, vhirr! a galambok elrepültek, a mag mind a földre hullott, amint Dorothea meglepetésében kötényét elengedte és felkiáltva hátrafordult. Ijedten tágranyilt szemmel, kipirult arccal állt szemben Montagne Branddal. „Maga az!“ suttogta Dorothea, „maga az, igazán . . .“ és nem tudott többet mondani. Montagne magához vonta Dorotheát. „Igen, én,“ feleié. „Fiát mondja Dorotthea, jól bánt velem; ezt érdemeltem én ? Tudja, hogy három hosszú éve kutatok maga után és csak most találok magára, egy szerencsés véletlen folytán, egy Márton-napi lúd által!“ „De magának sem kén itt lennie! monda, határozottan kibontakozva öleléséből. „Én — magának nincs joga. • —-— ....... „Ne m akarná megadni nekem a jogot,“ kérdé Montagne Brand. „Látja drágám, a vád, amivel illetett, olyan alaptalan volt. Nem akart akkor rám hallgatni, de most kell is fog is rám figyelni. Mindenekelőtt nem venné vissza e kis emléktárgyat ?“ Remegő ujjakkal vette azt el tőle Dorothea. „Azt hittem örökre elvesztettem,“ mondá halk hangon. „Mi történt vele. Lehetséges lenne, hogy egy lúd ... De még akkor sem értem.“ Egy pár perc alatt mindenről értesült. Hogy a sors rendelése volt-e vagy csak pusztán egyszerű szerencsés véletlen ? nem tanakodott rajta. „És most visszamenjek ?“ kérdé Montagne Brand s megmondjam, hogy csak bolondjában jártam, mert utazásom hiábavaló volt; vagy azt mondhatom, hogy nemsokára, illetve rövid idő múlva, — táncolniok kell esküvőnkön ?“ Dorothea elgondolkozva nézett szét független birodalmában, az ő libáira, melyeknek megfogyatkozott serege lassan jött vissza a tavacskától és aztán komolyan nézett Montagne Brandra. „Igazán kár lenne a hiábavaló fáradságért, mondá komolyan, s igy talán . . .“ „Talán ?“ Dorothea feje majdnem érinté Montagne vállát. „Talán jobb lesz — ha most ezúttal magának Jesz igaza.“ És a réten keresztül jövő libák hangosan kiálták: gá - gá - gá, - “ s talán most az egyszer némi kis okuk is volt a gágogásra. Mrs. Montagne Brand mindig visel egy pici, gyémántokból kirakott libácskát ékszerül ; férje nászajándéka volt és állandó emlékeztetője annak a nevezetes libának, mely három évi elválás után újra összehozta őket. (Vége.)
