Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-15 / 20. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatársak : Révai Károly, Fliesz Henrik. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, RákóczU(Fó')-tér 14. 1 hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. < Uj veszedelem. Május 14. (M. H.) Kérdés, hogy csakugyan uj ez a veszedelem? Mondhatjuk azt is, hogy biz ez régi. Látjuk, tapasztaljuk hosszú idők óta, ha hivatalos írás nem is jött még róla. Most aztán ez is megtörtént. Ne csodálkozzunk rajta. A tudós urak sokszor furcsa statisztika összeállítására adják a fejüket. Hát megtörtént, hogy egy magyar akadémikus alapos pontossággal megállapította, hogy „uj“ veszedelem szakadt a haza nyakába. És ez a: fényűzés. Hétmegye hetvenkét faluját járta be s egy szekér noteszt jegyzett tele adatokkal, mig kimerte mondani a régi nagy igazságot, hogy ezt az országot a fényűzés nyomorítja el. A kitűnő tudós nem az ujjából szopta, a mit mond. Saját szemével látott magyar menyecskéket, akik áttört harisnyára húzták a piros papucsot. Találkozott szegény sorú parasztemberekkel, akik hétköznap is bőrszivart szívtak. Meggyőződött róla, hogy vannak falvak, amelyekben egy téglaházat se találni, de minden férfiembernek van ezüstgombos kis - lajbija és minden asszonyszemélynek van rozsás selyemkendője. Borzalom ezt csak hallani is! Szerencse még, hogy volt olyan éles szem, mely a puritán erkölcsök elrongyo- lódását meglássa. Szerencse, mert most már könnyű megfogni Magyaroszágot a lejtőn. Csak a fényűzést kell törvénynyel eltiltani s mindjárt nem lesz semmi hiba. Vissza kell hozni a törvények négyszázesztendős divatját. Szigorúan megszabni, kit mi illet. — Angol posztó az akadémikust, posztó a parasztot, brilliáns a méltóságos asszonyt, csehüveg a tanyai menyecskét. Akkor aztán reszkess, te elpuhult, finom Europa! Mert ez a puritán nép, ha fényt nem űzhet többé, bizonyosan téged kerget ki önmagadból! A dolog bizonyosan nem érdemelne ilyen mérges csúfolódást, ha csak egy jámbor akadémikus bogara volna. De valahogy benne van a levegőben az a hir, hogy a fényűzés nyomorítja meg a társadalmat. Mindennap százszor hallani ezt, magunk is mondjuk, mi rólunk is mondják s mindanyian hitelt adunk neki, eltekintve a magunk becses személyétől. Ennek a vádnak pedig semmi alapja sincs. Legalább általánosítani nem szabad, hisz semmit se kívánunk őszintébben: bár minden magyar család fényűzően élhetne. A fényűzés csak az isKolában nagy’verek, ahol chriát kell róla írni. A társadalomban sokkal kitünőbb szerepe van: vele kezdődik a kultúra. Ami az elemi élet- szükségleteken kívül esik, az mind fényűzés s a fényűzés nélkül még ma is a troglodita ember állati életét élnők. Ámbár már az is ismerte a fényűzést, mert kifurott békateknőt akasztott a nyakába és piros festékkel vaddisznót tetovált a mellére ékességnek. Holott az élete fen- tartásához se a békateknőre, se a vörös agyagra nem volt szüsége. De az tette neki széppé az életet, aminthogy ma is az adja meg az élet becsét, színét, kedR nagybányai Hírlap tárcája. Aranyos porszemek.- Irta: ifj. Kárpáti Endre XIV. Álmok . . . Az ember lelkét jól mondják, hogy üvegpohár, amely mindig szeme meredtéig televan, csak a színe az, ami változik szüntelen. Tegnap csupa piros lehetett; ma aranysárga, mintha kristály aszubor állana benne s talán holnap már sötét lesz, zavaros, vagy épen seszinü aszerint, amint a szív és az ész hozzátöltöget. No és van idő, mikor annyira ömlik bele, hogy megáradva az egész világot más formájúra festi. így van akkor is, mikor eljön az a tavasz, amelyen a nagy gyerek első Ízben veszi észre: hogy kezd a rozsdás szinti rét zöldülni; a barackfa, körte virágzásának örül, mosolyog; megérzi a napsugarat, amely kicsalogatja a szobából. A régi örömök mellett hidegen halad el. Valami . . . valami megrebbenti sokszor a lelkét . . . Ez az első szerelmek ideje, amiről ódát, dalt, novellát Írtak már könyvtárszámra, de még több — szatírát. Úgy szereti ezt a témát mindenki agyonfigurázni. Azt akarják, hogy az egész világ kinevesse a nyiló szelencebokrot, csupán azért, mivel az ő orruk már nem érzi az ilyen szelid illatokat . . . Pedig gondolja meg minden kérgesszivü és ne csináljon belőle titkot, hogy a régi kis emlékektől most is mindig egyet mozdul a fáradt lelke, s szeret róluk álmodozni, hogy egy cseppet megpihenve náluk felmelegedjék. Szent érzelem az, mely irányt ad az ifjúi léleknek. Lelket épit, vagy lelket megsemmisít. Kétfelé mutat, s az Isten kezében a sorsa: melyik utat veszi. Fordulópont, örök homályba takarva. Csak sejtelmeink lehetnek róla, meg nem értheti psychologus elme. A gondolkodó bölcselő legíellebb néhány apró, édes emlékű perc eseményét, kicsiny történeteit kerekítheti ki egésszé, amiként mi tesszük a csillagképekkel, képzeletben meghúzva a vonalakat a fénylő pontok közt. De ha akar is, nincs mit analizáljon. Aki egyedül lehet birtokosa ennek az érzelemnek: az ifjú - megtehetné. ..Ha tudna önmegfigyelni . . . Titkon lep meg, mint a lehellet, s mire észrejövünk: már rég eltűnt az első, öntudatlan .. . Mert az az igazi első, amikor nincs ébren még öntudatunk. Mire magunkra eszmélünk, attól kezdve megszűnt a legelső, legédesebb, mely titkon boldogított. Nem tud az a feslő ifjú semmit magáról. vességét, ami nélkül meg lehetne élni. a költészet, a művészet, az ipar és kereskedelem, minden, ami az állati vegetáción kívül esik, az ember fényűző vágyait szolgálja. S nem az a baj, hogy minálunk az emberek fényűzők: hanem az, hogy csak szeretnének azok lenni. Megvan bennük a kulturember fogékonysága az élet szépségei iránt: de nem tudnak vele mit csinálni. Nem a fényűzés pusztít el bennünket, mert hiszen az is elpusztul, aki nem fényűző. A ki tisztán csak annyit költ, amennyivel a társadalmi állásának okvetlen tartozik, az se bir megélni, ha magánvagyona nincs. S aki csak a fényűzés elemeit engedi is meg magának: annak már nemcsak küzködnie kell az élettel, hanem fuldokolnia is a megélhetés tengerének habjain s görcsösen kapkodnia a szalmaszál után. Még ha az a szalmaszál nem tiszta is. Miért csökken hát egyre a nemzeti erő gyarapodás helyett? Bizony nem a fényűzés miatt, hanem akik útjában vannak a nemzeti fényűzésnek. — Nem az teszi tönkre ezt a társadalmat, hogy sokat költ, hanem az, hogy keveset költhet. Mert a sokat az állam szívja el tőle. Az adókkal, a vámokkal, a fogyasztási illetékekkel, amik mindennek az árát fölverik s amikből semmi sem marad idebent, mert minden pénz kimegy Ausztriába. Az „uj“ veszedelem tehát nem — uj. Ha uj volna, nem volna veszedelem. Nem jön rá, hogy a lelke egy idő óta csodásán harmonikus lett és ahol eddig minden nyugodt, mozdulatlan volt, most egyszerre gazdagon kivilágosodott fénnyel, ujjongó, meleg sugárzással. Nem veszi észre a változást, átalakulást, amely lelkében végbement. Önmaga ismeretlen magának, befelé sehogyse gondolkodik : halvány gyanúja sincs, hogy valami egészen uj, ismeretlen, névtelen érzés remegteti a lelkét. Csak végtelenül elégedett, boldog ; de ezt se tudja, csak érzi csupán . . . S az Úristen odaírta nevét a csillagokba, hogy akik nézik, értsék . . . Ez az első, félénk vonzalom is tanúságot tesz a lélekről. Arról, hogy van bennünk egy külön valami, melynek lehet önálló élete. Az első szerelemnek nincs köze a testhez: az a lelkűnké, a lélek saját, külön világáé. A test nem érzi meg önmagát, az nincs ott, alszik nyugodt tudattalanságban. Csak a lélek lesz óriás, a lélek érzi magát mindenhatónak s kitüremlett szárnyakkal kezd el suhogni a magas ég tiszta végtelenségében. Mint a rengetegben élő remetének, nincs a világból mása, csak a fehér gombolyagot úsztató ég, a virágok, madarak s egy tiszta arcú, glóriás Immakuláta, kihez elérhetetlen magasra kell nézni fel félig dicsőülten. Csak egy megértő pillantása érje s az neki üdvösség . . . mai szama 8 oldal.
