Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-16 / 20. szám
2 1909. május 16. Schönherr Sándor. Csütörtökön reggel halt meg városunk társadalmának e kiváló embere. Halála mély megdöbbenést okozott városszerte és mérhetetlen részvétet azok körében, kiket személyéhez a hivatali kapcsolat, a barátság és rokonság köteléke fűzött; megfoghatatlan fájdalmat, életölő kint családja körében, melynek immár egyedüli büszkesége és méltó szemefénye volt. Megfejthetetlen probléma előtt állunk! A végzet kegyetlensége rettenetes! íme, egy talpig kitűnő egyéniség, melyben a szellemi képességek a testi erők és ügyesség tökéletes fejlettségével oly kiváló összhangban voltak, hogy keresni kellett hozzá hasonlót, ki képzett, pontos és .lelkiismeretes tisztviselő, humánus és szerény felebbvaló; a társadalom és közélet által reá kirótt számos feladat önzetlen és kitartó munkása; a zeneművészet közismert és oly körökben méltányolt tekintélye, hol a megnyilatkozó elismerés országos hírnevet és babért szerez; a sport minden ágának bámulatos tökélyre vitt szenvedélyes kedvelője: valóságos virtuóz; szorgalmas gazda, a szellemes társaság dédelgetett kedvencze, jó testvér, szerető sógor, rajongó fiú! Nagy veszteség érte halálával mindama köröket, melyekben most vázolt kiváló képességei oly tökéletesen érvényesültek. És mégis! A tátongó űrt lassanként mindenütt áthidalja a ' rohanó idő, a nyomába törtető élet s idővel a J fájó emlékezet marad csak meg, mely a kiválók elmúlásán sokáig ott dereng! Nehezen tör át rajta a napsugár^ hogy életre erősítse a kidőlt erős fa helyébe a gyenge csemetét . . . Cs^k oda nem juthat már el az éltető napsugár, bol legáttörhetlenebb a fájdalom, legtá- tongóbb az ür, melyet a világon semmise tölthet be többé: az anyai szívbe, a nagy matrónának a sors csapásai által agyonkinzott szivébe! A űu tragikumában ez a legrettenesebb, ez a leg- megrenditőbb! ^ — No, egy pilantás, elpuczolni. Töb sémi se nem mondani szabad — mert enyém Tjula hifatal jáczani. Haben tie miehi verstanden? Megértettem, de nagyon is; hozzá meg is ijedtem. De mielőtt elsiettem volna, elővétettem szótárát, hogy Írjon bele valamit, hogy, esetleg, mondhassam, miért jártam itt. Hirtelenében azt kérdezte, hogyan parancsolja meg Pollónak, hogy ; öljön csirkét. Megmondtam. Híven beleírta noteszébe: — „Té, Póla élt mek az a tschirke!“ — No, de hát siessen! — sürgetet ... és én rohantam az iskolába. A kapun majd úgy estem be. A kollegák a hitoktatóval együtt, akinek osztályomban volt órája, szokás szerint a folyosón sétáltak. — Akinek dohánya van, egy szempillantás alatt elpuczolni! — susogtam lélekszakadva és rohantam haza. A többiek is, mintha puskából lőtték volna ki őket, szétrebbentek. Csak a hittanitó maradt ott, mosolyogva mondogatta: — Az enyémet hiába keresik, jól tudja azt Fráter András, hová kell rejteni. Alig 15 perez múlva már állt a tanítás, j biztos helyen volt dohányunk. — Dohányt keresni jöttünk. Jelentés érke- j zett, hogy a tanító urnák magyar dohánya van. Hol tartja? — szólt a fináncz, aki hatósági födö- zet mellett bekopogtatott anyámhoz. — Dohány? Ott van az asztal fiókjában - válaszolt anyám és kihúzta a fiókot. Hát volt benne dohány, de K. K. Trafik-dohány egy fél paklival. Mert mindenki tartott Trafik dohányt is. — Hm . . . nem ezt keresem; magyar dohányt keresek. Hol van az? — Én nem tudok más dohányról a szobába. Fiam dohányzik, nem én, ő tudja; kérdezzék meg őtet! A májusi fagy hirtelen lesorvasztotta az idők által megviselt fa két életerős, hatalmas hajtását; a nagyhírű tudós után egy évre levált nem kisebb társa s az öreg fa szomorúan, az isteni gondviselésbe vetett erős hittel és bizodalommal várja elmúlását. ♦ A katasztrófa csütörtökön reggel következett be. Bz elhunyt előzőleg fentjárt a hivatalában s 8 óra után hazatérve, szobájába ment, hol nemsokára a cseléd átlőtt szívvel holtan találta. Egy jól irányzott revolver lövés oltotta ki az életet, mely a legharmonikusabb- nak látszott s melyből semmi olyas nem hiányzott, a mi a végzetes tettnek külső elfogadható okul szolgálhatna. Az elhunyt semmiféle levelet hátra nem hagyott s igy örökké rejtély marad, hogy mi indította az élet eldobására. Megfoghatatlan az emberi lélek! Halála hire gyorsan terjedt el a városban s az elhunyt barátai, a család tisztelői sokan keresték fel a gyászházat. A gyászoló család iránt városszerte nagy részvét nyilatkozott meg s a szombaton d. e. 11 órakor végbement temetésen szokatlan nagy- és előkelő közönség jelent meg, melyet a gyász- szertartás nagyszerűsége könnyekig meghatott. A temetésen az erdészeti kincstár testületileg vett részt s megjelentek a vidéki erdőgondnokságok vezetői is. Az erdőaltisztek égő fáklyákkal asszistáltak. Jelen voltak az összes hatóságok és testületek hivatalfőnökei, a város tanácsa, a Teleki-Társaság tagjai, a Teleki családból gróf Teleki Sándor (Nagysomkut), gróf Teleki László Gyula (Hosszufalu) és gróf Teleki János nejével együtt. (Koltó.) A gyászszertartást Szőke Béla h. plébános végezte nagy kísérettel. A koszorúk tengerétől borított ravatalt a gyászoló család állta körül; a porig sújtott anya azonban a temetésen nem vehetett részt, mert az elviselhetetlen csapás ágybafekvő beteggé tette. A temetőben a Calasanti bányatársulat munkásai álltak sorfalat kezükben égő fonczákkal. A sírnál dr. Vass Gyula a Teleki-Társaság nevében magasan szárnyaló beszéddel búcsúzott a megboldogulttól. Tartalmas búcsúzóját mély meghatottsággal adta elő. A behantolt sir mellett a czigányzenekar önkéntes gyászindulót játszott, hogy a maga részéről is fájdalommal búcsúzzék a zene nagy mesterétől. Nagytaáxiyai Hírlap — Akkor megkeressük — szólt mogorván a fináncz. Elkezdték a kutatást. Még évek múlva is el-elpanaszolkodott, hogy „Az a dohány!“ Olyan fölfordulást vitt véghez a finácz, hogy a földindulás sem tehetett volna nagyobbat. Éöl- turta az ágyat, megtapogatta, össze-vissza szurkába gyiklesőjével a matraczot, vánkosokat; aztán a szekrényekhöz ment, azokból minden darabot kihuzkodott; onnan a konyhába, kamrába, pinezébe, padlásra, átkutatott mindent, nem maradt egyetlen tárgy sem, melyet át nem vizsgált volna, de hiába ... az én dohányom fölött a kerti bokorban a vérebek csicseregtek. Nagy dohogással mentek el az én embereim . . . tovább . . . tovább ... a többi kole- gához; mindenütt élőiről kezdték a kutatás . . . mindenütt hiába. Dühösen rontott be a fináncz főnökéhez. — Hiszen az este kaptuk a jelentést, hogy dohánynak kell lenni — szólt keseredetten. — Talán valaki csak rossz tréfát űzött velünk. De X ur csak nem tréfál. Hiszen maga füleivel hallotta vacsora alatt. — 0 nem űzött tréfát, őt tréfálta meg valaki. Meg is érdemli. Fényesen megvendégelik és ő hálából, azért a rongyos dohányért elárulja vendégszerető gazdáját. — Ha nagyságos ur igy beszél, nem szólhatik. — így beszélek. Nem kell a húrt tovább feszíteni. Niszen mi is szüzdohányt füstölünk. — Igen, de amelyet lefoglaltunk. — Igen, amelynek minden levelehez nyomorúság, könny, átok tapadt — szólt a főnök és elbocsátotta embereit. Persze fájt ennek a sikereden dolog. Mert ha mindnyájunknál - nyolezan voltunk — csak A család gyászjelentése igy hangzik: Özv. Schönherr Antalné Csausz Anna úgy a maga, mint leányai: Ilona, Szidi és férje: Hoífmann Árpád, továbbá Csausz Gyula, Novákné Schönherr Leopoldina nevében is mélyen megrendült szívvel tudatja, hogy szeretett fia, a jó testvér és rokon Schönherr Sándor m. kir. erdőmérnök, a Calazanti bányatársulat igazgatója, Nagybánya város képviselő-testületének tagja folyó év május hó 13-án reggel 8 órakor, élte 42-ik évében váratlanul elhunyt. Drága halottunkat május hó 15-én d. e. 11 órakor helyezzük örök nyugalomra. Az engesztelő szent misét pedig 17-én d. e. 9 órakor fogjuk érette az Úrnak bemutattatni. Nagybánya, 1909. május hó 13-án. Legyen örök békesség hamvai felett! A m. kir. főerdőhivatal a következő gyász- jelentésben tudatja nagy veszteségét: A nagybányai m. kir. főerdőhivatal tisztikara megszomorodott szívvel tudatja, hogy felejthetetlen emlékű kartársuk Schönherr Sándor m. kir. erdőmérnök rövid szenvedés után, folyó hó 13-án reggel 8 órakor elhunyt. Nagybánya, 1909. május hó 13-án. Áldás emlékére! A Teleki-Társaság első halottáról szintén adott ki gyászlevelet: A nagybányai Teleki Társaság mély fájdalommal tudatja, hogy szeretett tagja, a jeles zeneművész Schönherr Sándor 1909. évi május hó 13-án hirtelen elhunyt. Nagybánya, 1909. május hó 13-án. Áldásunk lebegjen porai felett! A gyászoló családhoz idegenből a következők küldtek részvéttáviratot: Fraknói Vilmos püspök, gróf Teleki Lászlóné, gróf Teleki László Gyula, Szalay Imre min. tanácsos, dr. Fejérpataky László, gróf Teleki Géza és családja, Hüttl Dezső, és neje, Mándy Zoltán és családja, Sztancsek János és családja, Hosszú Biri és Róza, Erdődy Ignáczné, Kliment Gyuláné és családja, Pellion Béláné, Incze Béla, Incze Sándorné, Kosztka Emil, Csausz Katicza, Jeszenszky Béla, Achatz Imre, Achatz Menyhért, Morvay Győző, Perma Béla, Láng Lajos, Gróf Teleki Sándor, Leitner Elek és Kornélia, Dr. Nagy Emil és neje, Újhelyi Hugó és Katicza, Ferenczy Ferencz, Hüttl József és neje, Dr. Szaitz László, Weber-család, Dr. Buday Sándor, Kovács László, Palmer Kálmán, Péchy Imre és neje, Várady Erzsiké, Csiky Jenő és neje, Dr. Nagy Géza, Simon-család, Áchátz Guszti, Hoff- rriann Ernő, Nagy Ignáczné, Szabó Elemér, Hendrey Ilonka. Koszorúkat tettek a ravatalra: A Calasanti bányatársulat, a Muzeum-egyesület, az alsófer- nezelyi erdőaltisztikar, Prickné Kosztka Viktoria, Homola László, a Teleki-Társaság, Neubauer egy-egy font dohányt talál, a büntetés százakra rugót volna és ez összeg kétharmad a följelentőt illette. Még aznap este megittuk az áldomást és vígan füstöltük a finom latachiát. Én voltam a nap hőse; de nem árultam el a dolgot, hiszen menyecském lelkemre kötötte. A városban hire ment a dolognak, de, hogy mikép tudtuk me/ a fináncz járást, nem tudta meg senki. Azaz ^ megyefőnök mégis többet tudott meg, mint amennyit kellett volna. Pár nap múlva magához hivatott. Hiszen sokszor megtörtént az, mert az iskolaügyében mindig én voltam a közbenjáró, csak én tudtam vele beszélni; de most aggódva csoszogtam hozzá, hogy vajon a dohány nem vált-e bagóvá. — Tanító ur, önt ismerem mint derék törvényhez alkalmazkodó embert. Azt hiszem, őszinte lesz hozzám. Ki mondta meg önnek, hogy a fináncz dohányt keresni megy önökhöz! — Hogy fináncz jön hozzám, nekem senki sem mondta. — Senki? rá mer esküdni! — Megesküszöm reá. (Persze, mert a menyecske nem szólt nekem a finánczról. — Merkwürdik! Hát miért hivatta X-né reggel, hét órakor? Mit csinált nála? — Heti vásár volt. Én tanítom magyarul, aztán egy némely portékának nevét nem tudta magyarul. Azokat mondtam meg és ő fölirta. — De onnan ön kollegáihoz sietett és szét- küldte őket, hogy dohányukat rejtsék el. Azok aztán szétfutottak. Ön is haza sietett. — Én hazasiettem, mert hittani órája volt nálam a hittanitónak. Hogy társaim hazasiettek, azt nem láttam.
