Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-17 / 42. szám
2 Síagytoáixyai Hírlap 1909. október 17. ben oly rovatot töltene be, mely igazán magasztos szükségletet képez városunk életében, nem csak, hanem bőven megtérül ipara, kereskedelme, s társadalma számára erkölcsileg s anyagilag egyaránt, hiszen festőiskolánk s kolóniánk tagjai itt élnek, itt fogyasztanak, keresményeiknek mondhatni 80°/o-át itt költik el s illetve adják vissza a támogató város kereső polgárainak! És bármily gyors és nagyarányú legyen különben egy város fejlődése, méltóztas- sék elhinni, hogy abból egy már meggyökered- zett művész-telepet, tehát egy kultur intézményt kiveszni hagyni, épenséggel nem válhatik annak előnyére. Arra kérjük tehát nemes Nagybánya város közönségét, adja meg nekünk az alább felsorolt anyagi támogatást ahoz, hogy fokozott buzgalommal folytathassuk és fejleszthessük ennek a nehezen, de dicsőségesen megalapított nagybányai festő-iskolának munkásságát, nemzetileg fontos hivatását és művészi hírnevét. E szükségleteinket a következő igény-pontokban soroljuk föl: 1) Mindenek előtt építendő volna a már korábban hozott jogerős közgyűlési határozathoz képest még legalább három kettős műtermü és szükséges melléképületü atelier-épület a jelenleginek mintájára. Ezen műtermek bérbeadását és bérösszegét a város hatósága a 3. pont szerint megalakítandó állandó bizottságunk előterjesztése és véleményének meghallgatása után eszközölné, illetve állapítaná meg. 2) Mivel e műtermek, valamint az iskola helyiség téli kifűtése már azok constructiójánál fogva is igen költséges, bocsásson a nemes város pusztán csak ily házi és művészi célokra fordithatólag festőkolóniánk megalakítandó ügyvezető bizottságának rendelkezésére összesen 150 m. tűzifát, mit talán minden nehézség és készkiadások nélkül megtehet. E famennyiség igazágos és egyenletes felosztásáról bizottságunk gondoskodnék, mely Nagybánya sz. kir. város tanácsával állandó contaktusban állana. 3) A festő iskola és kolónia mindazon j ügyeinek igazságos és egyöntetű intézésére, J a melyekre nézve Nagybánya sz kir. város támogatását élvezi, kebelünkből egy szükebb körű bizottság alakítandó, melynek ülésein Nagybánya város kiküldött bizalmi emberei is részt vennének, kiknek utján kolóniánk a város tulajdonát képező épületekben, iskolahelyiségünkben s egyébb intézményekben felmerülhető hiányok pótlása, javítása és kiegészítése iránt is a tekintés képviselőtestülethez fordulhatna. 4) Tekintettel a mai drága közlekedési viszonyokra, azon czélból, hogy növendékeink s fájdalmas érzés feküdte meg a lelkünket. Magunk sem tudtuk: miért ? . . . Szomorkodtunk. — Meglássuk, hogy még egyszer lesz negyvennyolc ! . . . Ezt én mondom . . . Nem is sokáig ! . . . így beszélt a jó öreg kertész. Mi is neki- komorodtunk. Szinte vacogott a fogunk; előre hallottuk a puskaropogást, ágyudörgést és a sok elvéi’ző honfi halálhörgését. Künn egyre csattogó!, rémületesen villogott és kalapált az üvegtáblákon a diónyi jégeső. Tót bácsi tovább magyarázott. — Én már értem egy negyvennyolcat. Szeretném megérni a másodikat is . . . Hadd legyen szegény magyar ember szabad ember .. . Fülsüketítő recsegés zörgette meg a virágházat. Keresztet vetünk magunkra. V alahol lecsapott a közelünkben . . . Igazán az Isten kezében az ember ilyenkor. Aztán nekibátorodtunk. — Meséljen hát, Tót bácsi, mi volt régen ?! . . . Ritkán ejtett szót a maga múltjáról, de ekkor az egyszer sok mindent elbeszélt nekünk. Hiszen iskolások voltunk már, tudta, hogy megértjük. Meg. Elmondta, mikép került ő magyarok földjére. Régen volt. Ott szedegette a parti kavicsokat a jó Moldva vize mellett tipegő gyerek korában . . . Később kertészinaskodott az apja oldalán, valami cseh grófok uradalmán. Jól ment a soruk; ügyes fiú volt a Jankó, kedvence a grófi családnak. De az idők alakultak. Apja elnehezedett, nyugalomba tették. Azontúl tétlenül élte le napjait, nem volt más művészeink könnyebben juthassanak nagybányai iskolánkhoz s kolóniánkhoz, a tavaszi érkezés és őszi elutazás idényére szerezzen be a nemes város a bizottságunk által javaslatba hozott egyének részére és utiirányra ingyenes vasúti menetjegyeket, mint’ a milyenek már az iskola alapítás első éveiben megvoltak. 5) Mindazon szükségleteink fedezetére, melyek iskolánk fenntartására, szegényebb sorsú növendékeink anyag beszerzésére, s támogatására, modelek félfogadására, mestereink bármily kismértékbeni dotálására, avagy tehetségesebbjeink tanulmányköltségeire szükségeltetnek: bocsásson a nemes város a 3. pont szerint megalakítandó bizottságunk rendelkezésére évi 5000 K. az az ötezer koronát subvenczióúl. 6) Az iskola épület egészen átalakítandó a helyszínén kimutatandó részletekben és minta szerint, mivel mai alakjában részint elavult, részint egyáltalában nem felel meg a modern iskolai követelményeknek. Nézetünk szerint ezek a főbb tenni-valók, melyek okvetlen szükségesek, és kiinduló pontul szolgálnának a kolónia nagyobb arányú tovább fejlődéséhez — amely természetesen az állam támogatásával történhet meg. Miután fölszólittattunk, hogy kívánságainkat s a módozatokat, melyekkel a nagybányai kolónia további fönállását biztosítani véljük, terjesszük Nagybánya város tekintetes képviselő- testületéhez, - itt e sorokban tesszük ezt annak a kijelentésével, hogy ez a nagybányai festő iskola állandóan magas színvonalon tartva növendékeiben, művészeiben, s eredményeiben gyarapodjék, dicsőséget és hírnevet szerezve a művészeteknek, hazánknak és nemes Nagybánya város közönségének. Kelt: Nagybányán, 1909. október hó 10-én. Thomm János, Kerenczi/ Káróly, Réti István, Bovomisza Tibor, Cziffer Klek, Galinberti Sándor, Börtsök Samu. Jakab Zoltán, Bienerth Eri ki Kandó László, Baseli Andor, Rátz Péter. Munkásházak. —, Dr. Kosutány Ignácz indítványa. — Dr. Kosutány Ignácz nagynevű nyaralónk ritkán szólal fel k^zügyekben, de mikor szavát hallatja, mindig általános érdeklődést bir kelteni. Legutóbb a „Netemere“ ügyében tartott beszéde bejárta az egész ország sajtóját. Most a munkásházak építése tárgyában terjesztett indítványt Kolozsvár város tanácsa elé. Az indítvány minküzdelme. S ez volt a megölője. Zokogott, sírt sokszor, kesergett: — Most is látom, fiam, a virágházamat. . . Látom a rózsafáimat . . . Nincs már . . . nem is lehet, tudom. Fiára egy szépen szóló harmonikát testált; ezt vette kezébe a Jankó és otthagyta hegyvöl- gyes hazáját. Senkije, semmije ott, csak fájó emlékek. Ha már ott nem lehet boldog, hát elmegy, el, messzire. Kihallatszott akkoriban a hangja a magyar kardok csattogásának. Egy nép élethalálharcot vivőt itthon, amikor erős karjaival kapargatni, turkálgatni kezdte az idegen rögöt, mely haláláig kenyeret adott kezébe. — Hej, az volt a nagy idő! Jött a német, muszka, meg a horvát . . . aztán jött a honvédsereg és ezerfelé futott a gyáva fajzat . . . Hát aztán, mikor Komáromot döngették! Ott voltam akkor; messziről _ hallottuk, amint itt is amott is szolt az ágyú. És vesztett a német. .. ( De egyszer . .. Elégették a Kossuth bankóit. . . El ám, aki odavitte mindet! De volt ám esze akkor is a magyarnak! . . . Kikotorászta a láda fenekéről ócska, kapcsos imakönyvét, amelyikben akkora betűk voltak, mint a kukoricaszem. Előlapozott belőle egy megsárgult papírdarabot. Kisimogatta a tenyerén és kézről-kézre adtuk álmélkodtunk rajta. • • • Egyforintos papír . . . — Utolsó napszámom magyar bankóban .. . . . . Ilyen volt hát az a rongy papír, amiért még halált is osztogattak valamikor . . . Attól kezdve már el is feledte, hogy csak a második hazája ez a mi országunk. Kossuth- apánkat ha emlegettük neki, felragyogott a szeme és megemelte kalapját. den betűje érdemes az elolvasásra: közöljük tehát egész terjedelmében. Tekintetes Városi Tanács! Kolozsvár sz. j kir. város törvényhatósági bizottságának tisztelettel alulírott tagja inditványnyal járulok a tek. városi tanács elé. Ezen indítványom a következő : Méltóztassék a törvényhatósági bizottság elé javaslatot tenni az iránt, hogy ez a Kolozsváron kereső munkások számára megfelelő lakásokat építtessen s ezeket a legkedvezőbb feltételek mellett, a munkásoknak rendelkezésére bocsássa. Ezen indítványomat a következőkép okolom meg: Kolozsvár sz. kir. város területén lakik majdnem 5000 munkás. Ha a munkásokon kívül a hozzájuk tartozó családtagokat is ideszámítjuk, a munkás osztályt együttvéve 12-15 ezer főre becsülhetjük. Ez a számítás azonban a valóságon inkább alatta marad, mintsem felülmúlja azt. Városunk lakosságának számszerint is tekintélyes része a legmostohább életviszonyok közt él. Egy ilyen nagy tömegnek keserves sorsa már akkor is a közigazgatásnak elsőrendű kérdése volna, ha ez a nagy szám nem volna egyébb műveletlen nyers tömegnél. Fedig az ipari munkásság már foglalkozásánál és élethivatásánál fogva is a műveltségnek előhaladott fokán áll és saját maga tudatával biró néposztály, melynek ezen oknál fogva megfelelő szükségletei és igényei vannak. De a műveltségnek jogos igényei közül még az sem nyer kielégítést, melyet még a kőkorszak durva barlanglakó embere se nélkülözhetett. Munkásainknak nincs megfelő lakásuk. Mert azon odvak, melyekben munkásaink meghúzódni kénytelenek, nem nevezhetők még csak lakásnak sem. A lakásnak az a rendeltetése, hogy az^ embert megvédje az időjárás mostohasága és veszedelmei ellen. Hogy az ember jó levegőt, világosságot és meleget élvezve lakásában, fenntarthassa egészségét, életét. De van ezen kívül a lakásnak még egy magasabb rendeltetése is és itt kezdődik a cziviláczió. A müveit embernek otthon-ra van szüksége. Az egészséges, kellemes lakást nemcsak testünk szervezete kívánja meg. Még inkább kivánja azt magasabb rendeltetésünk. Az otthon tűzhelye a családi életnek, tanyája és szülője minden jónak és nemesnek, nagy nevelője az emberi-nemnek. Munkásaink az életnek ezen fő javát nélkülözik. A sok közül álljon itt három példa. Se utczát, se házszámot meg nem mondok, neveket nem említek. Az érdeklődőknek pontos ada... A vihar elmúlt. Végére ért a mese is. Kinyílott az ajtó és Lizi néni az öreg ker- tészné tipegett be rajta egy csupor kávéval.- Ne, öreg, itt az uzsonnád. S mintha tavaszi napfény sugárzanék a megtört fényű szemekből. Úgy éltek ezek mindig, mint egyetlen lélek két testben. Soha össze nem különbözhettek. Az egyik olyan jámbor mint a másik. Tót bácsival nem lehet pörlekedni. Ha úgy olykor-olykor nagyon sokat karicsált kedves életpárja és vé- gefelé tart a béketiirése, csak odaszól csendesen:- Lizika, csak te ne lötyögj! - És ezt olyan hangon monja, mintha imádkoznék. Nincs is talán epéje ... Es vége a pörpatvarnak . . . Csakhogy azóta s^míni sem a régi. A csanaki szöllőt mások szüretelik. A nagy diófákat csupaszra nyesték le, nem adnak árnyékot. Az ernyős bodzafával kenyér alá fűtöttek. Félrefordítanám a fejemet, ha elvetődném valaha arra a vidékre. Nincs semmi belőle ... Tót bácsinak is egyszer nem Ízlett a pipa. Pihent a dohány- zacskó, pihent a pipa is hetekig ... És ma már pihen a jó Tót bácsi is kün, behorpadt sírban, vizes hant alatt. Pedig nem is régen azt mondta még : — Az lesz soká ! . . . ... Itt van. Pedig itt van. Nincs, aki a fáinkat nyirogassa, ápolgassa a kertben . . . Nem is kert ez a csanaki birtokhoz mérve . . . Nincs már a jó Tót bácsi, aki oly szépen tudott harmonikázni. Szép magyar nótákat . . . Árván fekszik a szegény pipa is. Befonhatják már a pókok.
