Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-18 / 29. szám
II. évfolyam. Nagybánya, 1909. julius hó 18. 29. szám. TÁRSADALMI ÉS S25ÉPIH.03DALMI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre G korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: □ r. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula kőnyvnyomda=bérIete, Rákóczi=*(Fo)>tér Í4. —— ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. --------------. Ut rakészen. Julius 16. Utrakészen a festőiskolánk egyik nagynevű vezetője s védőszárnya alatt innen is nehány fiatalabb művész és növendék, hogy a hirös alföldi városban Kecskeméten keresse az anyagi boldogulás itt nem talált feltételeit. Ugyan mit is nyújthat e nagy czivis város a terbevett festőiskolának, mely a miénk megbontásával keletkeznék? Számba- vehető évi subvencziót igér az iskola mestereinek s ezenkívül olcsó műtermeket; ingyen telket ad a festőknek, hogy rajtuk a város garancziája mellett csekély törlesztési összeggel műtermeket emeljenek vagy maga a város hajlandó az épitési tőke befektetésére, melyet a festők köny- nyen elviselhető amortisatió utján törlesz- tenének. Kézműipar telepet óhajt létesíteni, hogy a festőiskola tagtai tudásukat könnyen aprópénzre válthassák s a megélhetés terheitől mentesülve gondtalanul alkothassák marandó becsű picturáikat. Müegyesületet hoz össze, mely ösztöndijak és pályatéte- telek kitűzésével segiti elő az iskola felvirágzását és igy tovább oly boldogulási tényezőket teremt, a melyekért érdemes a „ballag már“ lehangoló, elcsüggesztő melódiája mellet utrakelni s a hálátlanság- tartalmatlan vádját félvállon elviselni! Városunk és közönsége igazán nem tehet szemrehányást a festőiskolának, ha lassanként széthullik s tagjai jobb hazába szélednek szét, mert úgy a várost, mint annak társadalmát számtalan oly mulasztás terheli, melyek közül egy is alkalmas arra, hogy a városunknak csaknem országos, sőt művészi körökben európai hírnevet szerzett colonia utolsó Isten veled nélkül hagyja a faképnél ezt a paradicsomot, melyben csak érzéketlen unott ben- szülöttek és más parasiták találhatnak éltető melegágyra s ott a művészet iránti lelkesedést csirájukban beburjánozzák. Senki se kívánt, legkevésbbé a festőiskola a várostól erejét meghaladó anyagi áldozatokat, de azt saját érdekünkben elvárhattuk volna, hogy egy jelentősebb állami subvenciót kilincseljen ki, ám de az érzék ezen irányban soha meg nem nyilatkozott. Festőiskolánk midenkor mostoha gyermek volt, melyet az útból mindannyiszor félre kellett taszítani, valahányszor némi kilátás lehetett támogatására. E mellett a társadalom tehetősebb elemei teljesen elzárkóztak a pártolástól; soha semmiféle megrendelés avagy alkalmi vásárlás, hacsak néha, nagyon ritkán megszo- rulásból, mely a festőt a mindenáron való tuladásra kény szeri léttel Kétségtelen, hogy festőiskolánkat is sok nemtörődömség jellemzi, mely idővel bizonyos le nem küzdhető ellenszenvet váltott ki az intéző körökben s ezért egy-két képhiénát leszámítva müveit közönségünk állig legombolkozott festőiskolánk előtt; sem a művészi sikerért, sem anyagi boldogulásakért egyetlen lépést nem tett; inüpártoló egyesületbe tömöríteni nem lehet, pedig a társadalmi társulatok ezer formátiója között alig akad egy pár, mely hivatásában oly nemes és felemelő czélokat szolgálna, mint az említett. S a vármegye? Szatmármegye, melynek városunk a gyöngye, természeti kincsekben ékeskedő szemefénye, soha egyetlen megrendelést nem tett iskolánknál; a város és vármegye gazdag urai soha egy fillért nem áldoztak a művészet oltárára, mert csak a lóverseny és agarászat az egyedüli nemes sport, a mely megcsiszolja a lelkűiét érdességét s összhangzatossá teszi a művészi élvezeteket! A szolnoki virágzó colonia csábítja az utrakész festőket, mert ez a „paraszt“ város és vármegye oly magas fokú érdeklődést és áldozatkészséget tanúsít a festőművészet iránt, hogy oltalma és pártolása alatt egy kisebb társaságnak anyagi exis- tenciája és megélhetése teljesen biztosítva van: hátha igy lesz Kecskeméten is? Hátha ott nemcsak arra fogják felhasználni az iskolát, hogy olykor eldicsekedjenek vele, hanem felismerik annak fontos művészeti missióját is, hogy e szerint cselekedjenek eljárásukban! Talán volna még idő nagyhírű festőiskolánk iránt simpatikusabb bánásmódot és hathatósabb támogatást tanúsítani; vegyék azért mindazok, a kiket illet, lelkiismeretesen fontolóra, hogy nemcsak a kisdedovodát és tanoncziskolát érdemes fentartani, hanem' ezt a nevezetes colo- niát is, mely igényeiben szerényebb, mint az irodalom, tudomány és művészet bármely más ágának legutolsó napszámosa ! Az utrakész coloniát pedig ne illessük a hálátlanság vádjával, mert hálás csak az tud lenni, a kinek nem kell folyR Magybányai Hírlap tárczája. Vigasztalás. — Irta: Itévai Kár olt). — Ne ostorozd a hasa földjét, Mely mindennap ad kenyeret! Ha nem is bőven hull a morzsa, Csak dolgozzék a tenyered. A verejtékes munka árát Meg kell szolgálni emberül; S talán idővel morzsa helyett Már nagyobb darab is kerül. A mezőkön aranykalászok Súlyos teherrel ringatlak, Gyümölcs az ágát földre húzza, S a hegyből foly a borpatak. Ne bántson, hogy az mind a másé! Viseld a sorsod szótlanul! . . . Lásd, nékem a tenger vetésből Egy búzavirág sem virul. 4 gazdagot még sem irigylem, Es kincseikre sem lesek; De telkemet fölháboritják A milliókra éhesek. Kinek már sok van, — többre vágyik, Erős a gyöngét öli meg! Miként a tenger a folyókat Melyek mind beleömlenék. Ne megrogyva, — de emelt fővel Haladjunk, meddig csak lehet! Hisz’ csakis élhetetlenségünk Riasztja el a kincseket. Könyökkel kell előre törni, S végig taposni másokon! . . . Én hirdetem! ... de mem cselekszem Csak könnyezek s imándkozom . . . Aranyos porszemek. — Irta: Ifj. Kárpáti Endre. — II. Kibontott szárnyakkal. A kiköltözés napján korán reggel talpra ugrottunk. Rakosgatni való maradt utolsó per- czig. Ilyenkor íogdosták össze a csirkéket, ruczá- kat és beszállásolták ókét szalmával bélelt hosszú fülesekbe. A kosarak tetejét lazsnakkal varrták le, csak a szélén hagyván egy-egy nyílást, hogy kidughassák rajta a fejüket szegény megrémült párák a friss levegőre. Hét óra tájban gördült a kapu elé a nagy lapos kocsi. Kinyílott az ajtó, és az előkészített holmik kivándoroltak darabonként a kocsira. Gyakorta egész kis házmagasságig tornyosodott a rakomány, úgyhogy szinte meghűlt az ember ereiben a vér, hogy feldülnek ezek a szerencsétlenek ! . . . Pedig dehogy dűltek fel egyszer is! Nem volt soha semmi baj, már tudniilik „ilyenféle“. De „amolyanféleképen“ egyszer mégis csunyáúl megjártuk. De még hogyan! Tiszta idő volt az igaz. Rendes módja szerint elindult a kocsi és zavartalanúl haladtak, túl a városon is, a város határában. Sejtelmük sem volt a jámboroknak a jövő félóra irtóztató fordulatáról. Az ég szépen borúlni kezdett. Nyári zápor jött mind mind közelebb. A lovakat ösztökélték, és annyit el is érhettek, hogy behajtottak a falu végére. És itt tűnt ki, hogy a kocsis csak a saját bőrét féltette. Ahelyett ugyanis, hogy pár perczig az esőben mentek volna és a pakos kocsi a házhoz, fedél alá jutna: őkelme megállóit az útcza végén a kocsmánál, és várta a zivatar múlását . . . Persze az ő fejét nem veri az eső: borús hangulatát leöblögeti egy-két(-három) pohárral A kocsit meg hadd mossa csak az eső! Hiszen van rajta viaszosvászon ponyva! (De csak akkora, mint egy jóravaló lepedő!) . . . Mire leszedték otthon a szállítmányt: a ládákban levő ágyruha tönkrement teljesen, a lisztes zsákok tartalmával pedig bízvást csirizelni lehetett volna. Süveg- czukroknak, czukordobozoknak, sónak csak a burkolata maradt meg . . . feloldott levüket az Uapuuls. mai szama 8 oldal.
