Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-03 / 1. szám

2 1909. január 3, városunk előrehaladása, társadalmunk erkölcsi és anyagi gyarapodása, békes­sége és nyugalma, hogy ne jelszavak uralkodjanak, hanem a józan és érett tapasztalat, az ellenértékre nem tekintő áldozatkészség, az igaz munka tisztelete s a rászolgált tekintély megbecsülése! Ajtal Nagy Qábor. Boszniai bakáink. Vezérczikkirók, poéták megható frázisokba és körmondatokba szokták göngyölni azt a mélységes szomorúságot, mely a katonákat el­fogja, ha hadba kell indulniok. Azt hinné az ember, hogy a szive szakad meg annak a szegény bakának, mikor ismeretlen tájak felé viszi a gőzös. Annyi bizonyos, hogyha a katonát ez elé az alternativa elé állítanák: hová akarsz menni, haza a faluba avagy Boszniába — kétségtelen, hogy nem az utóbbira határozná el magát. Csakhogy ilyen problémákat nem igen tűznek katonák elé; parancsot küldenek nekik s ők engedelmeskednek annak a parancsnak, hogy menjenek azonnal Boszniába. De nem áll az, hogy ők lehorgasztott orral, fejjel engedelmes­kednének ennek a parancsnak. Aki ilyet hisz, nem ismeri sem a kaszárnya életét, sem a benne lakó ember lelkét. A kaszárnyaéletnél unalmasabb, bosszan­tóbb, enerválóbb élet nincsen. A katonának j éjjel-nappal valaki rendelkezésére kell állnia. Nincs nyugodt pillanata még akkor sem, ha alszik. Akármelyik pillanatban fölrázhatja húsz fellebbvalója. A fölebbvalók bizonyos pontig szintén ki vannak tévé ennek a sorsnak. A kaszárnya élet felette unalmas, mert hisz a legény az első két hónapban majdnem az összes fegyverfogásokat megtanulja. Az ezután következő hetekig, hónapokig, évekig tartó gyakorlatok nem egyebek gépies ismét­léseknél, melyeket csak itt-ott szakit félbe a nem kevésbbé halálosan unalmas és megszokott őrszolgálat, naposság vagy ügyeletesség. A tisztek s altisztek munkája nem kevésbbé j monoton és sok igazság van abban, hogy a ! katonai pályákon nem annyira agyvelő, mint gyomor szükséges. Képzeljük el most már, hogy ezek előtt az élsoványodott, a szabályzat szűk rovataiba Lova megbokrosodott, a gróf lezuhant. Holtan emelték fel. Özvegye mély gyászba borult. De volt öt gyermeke. Kedveskedésük, szeretetük, anyai büszkesége lassanként beheggesztették a sebet. Teljesen nékik szentelte magát, értük élt, büszke volt erejükre s bátorságukra. Atyjuk emlékére mindenkép előmozdította sportkedvüket. Biczikli, football, vadászat, csolnakázás, hegymászás, mindenik kora és Ízlése szerint tette amit akart, j Henrik a legidősb fiú atyja halála után napról-napra a Hausinann-boulevard egyik vivó- térmében gyakorolta magát. Ellenfele kardja nyakát érte. A kard nem volt gombbal ellátva. Henrik holtan rogyott össze. Három év múlva 1896-ban a második fiú, György egy műkedvelő bicziklista versenyen Buffaloban oly erővel ment neki a tandem hátulsó kerekének, hogy az elragadta s földre vetette. Koponya repedést szenvedett. Négy évenként egy-egy születés, három évenként egy-egy halál. Ez a borzasztó kilátás fog e teljesedni. Mily aggodalmak közt várta d’ Argant asszony a végzetes határidőt, 1899-et, mely számtani pontossággal fogja elragadni egyik fiát, kétségkívül Jakabot, miután a halál — amint látszik — az időrendet követte. Az év elmúlt. A grófné sok-sok hónap óta akkor mo­solygott először, amikor 1900. január elsején átölelte három fiát, akik még megmaradtak neki. Másnap Jakab egy automobil szerencsét­lenségnél lelte halálát. Harmincz hónappal később Péter pusztult el Svájczban egy hegy­mászásnál. * A múlt évben Fülöp, az utolsó, aki még élt, a d’ Argant név s birtok örököse elérte huszadik évét. JMagytoányai IXirlap begyömöszölt emberek előtt egyszerre csak kinyitják a kaszárnyák kapuit s azt mondják nekik: mentek világot látni, uj ég fog rátok borulni, eltűnik szemeitek elől hosszú, bizony­talan időre a kaszárnya kavicsos udvara, nem fogjátok többé látni a falakon az ismert czél- pontokat, nem fogtok két óra hosszat a pokrócz- raktár előtt föl s alá járni, nem fogják vizsgálni egy vonalban vannak-e az ágyak, s egyáltalá­ban megszűnik az a millió szekatúra, mely a kaszárnyái élethez úgy hozzátapad, mint a repkény a falhoz. A riadó hallatára bizony ! minden katona szive megdobban, a szabadság és az öröm büszke, édes -érzése fogja eltölteni. Hogy odalent Boszniában nem készülnek olyan illatos gulyások, mint a század konyhá­jában, hogy a fekvőhely sem lesz olyan, mint az isteni szalmazsák — ez egyelőre nem számit. Hogy pedig agyon is lőhetik ott az embert, az senkinek eszébe sem jut, mert katona harczba még soha azzal a gondolattal nem indult, hogy ott hagyja a fogát, mind megvan róla győződve, hogy visszajön s lehetőleg babérerdővel a fején jön vissza. Hát még az előléptetés eshe­tősége. A marsallbotot tényleg bornyujában hordhatja az ambicziózus katona. Hány fényes karriér keletkezett a harcztéri mezőn és sokszor beragyogta fényével az egész világot. Az a hiedelem tehát, hogy a háborúba menő katona fél és szánalomra méltó, legfeljebb némely együgyü fűzfapoéta hig agyvelejében szülemlett meg, mert a ki látta a Bosznia felé robogó vonatokat a tánczoló, daloló magyar fiukkal, amint viszik őket oda, hol ut és szabad tér nyílik a dicsőségre, az ellenkezőről van meggyőződve,. . A magyar hadviselő nép volt eleitől kezdve; örömnapja volt, ha hadba szállhatott, ha. hatal­mát s fölényét a többi népeken gyakorolhatta. A férfias természet s a hősi erény ma sem veszett ki a magyar fajból, bár ugyan szunnya'- dozik, mert -a mai nemzedék már a béke áldásaihoz van hozzászokva. De mégis rém­képzelet úgy odaállítani a Boszniába induló magyar bakát, mir a kit kergetnek az ellen­ségre s mint vak mi' szánalmas áldozatot. Mi nem féltjük őket, hazajönnek ők úgy, amint el­mentek: mosolyogva, egészségben, babérral öve­zetien; mert nem fajult el még a hősi vér,, minden kis csöppje drága gyöngyöt ér. A grófné őrá halmozta meggyötört szegény szive minden hévét, elkeseredésének minden1 gyöngédségét: Nem mosolygott többé, mert nem tudott már mosolyogni, hanem édes köny- nyeket hullatott, valahányszor rátekintett, mert még tudott könnyezni. S úgy látszott,, hqgy, végre joga lesz remélni. Fülöp súlyos mellbajba esett. Sokat vesztett erejéből s egészsége meg­rendülése miatt, valamint anyja iránt való sze­rétéiből fölhagyott mindennemű sporttal. Aztán meg maga is félt, félt a közelgő végzetes évtől. A telet Beaulieuben, a Földközi-tenger mellett fekvő birtokukon töltötték. Időnként csupa szórakozásból Fülöp át-átrándult Monte-Carlóba. Egy délután a grófné a tengerre tekintő csinos kert végen a kerevetre terülve ábrándozva tekintett a háborgó tengeren Beaulieu felé törekvő automobil csolnakra. A csolnak köze­ledett. Három utasa volt. Az egyik zsebken­dőjét lobogtatta. Fülöpre ismert benne. Ugyan­azon pillanatban egy szélroham rázta meg a tengert ... A csolnak elsülyedt, eltűnt . . . A grófné egy hangot sem hallatott. Be­hunyta szemeit, hogy ne lásson. Azután futás­nak eredt, végig szaladt az országúton, elfutott egészen az állomásig. Egy vonat haladt el, ő fölszállott. Soha senki sem látta többé. Senki sem tudta, hova lett. Semmit sem tudni róla. Vala­hol a világ valamely félreeső zugában rejtette el fájdalmát s él az ő halottaival. * A férj s a fiuk szinte természetes esemé­nyekből folyó halála mellett van valami bor­zasztó a dologban, ami e nő végzetének ke­gyetlen, páratlan, emberfölötti jelleget ad s ez abban áll, hogy Fülöp nem halt meg, Fülöp megmenekült s anyja nem tud róla. Maurice Leblanc. A nagy kalap. A közel múltban, mikor még országszerte — természetesen Nagybányán is — virágzott a nagy női kalapok divatja, egy nagyon senzatiós, leginkább a nőket és szerencsétlen férjeiket érdeklő hir jelent meg az újságokban. Igen, minden valamire való lapban. Úgy emlékezem, hogy a kitünően szerkesztett „Nagybánya“ is hozta. Hát ez a hir azt hirdette urbi et orbi, hogy Párisban az élvezetek és divatok hazájá­ban sutba dobták már a hölgyek a Mahomet- nagy, széles karimáju kalapokat, amelyek külö­nösen színházakban, ünnepélyeken igen alkal­matosak voltak arra, hogy a hátuk mögé került szerencsétlen pasast a guta kerülgesse. — Hirdette' a hir azt is, hogy kis szélű tollas kalap lett újra a divat, mely már tért hódított a fő­városban, Kolozsváron, sőt a vidéken is. Nagy volt a lehangoltság emiatt a hölgyek között, mindenütt. Itt Nagybányán is is. De annál nagyobb lett az öröm a férjek között, akik az újságoknak a kisszélü kalapokra vonat­kozó híreit kivagdosták a kávéházakban az újságokból és vitték haza feleségüknek. Ettől fogva mindenütt kevesebb nagy kalapot lehe­tett látni, de annál több kisszélü kalapot. Hogy pedig ez a kalapdivat miért változott meg: olyan hirtelen, ennek oka az alábbiakban van. Egy fülig eladósodott budapesti riporter fűzfa poéta, aki feleségével elhitette;, hogy inkarnatus zöngeményeiért, melyek hébe-hóbá megjelentek kisebb lapokban, — aranyakat kap a kiadótól, Budapesten sétált pár hónappal ez­előtt.-a feleségével a Váczi-köruton. A kirakatokat nézték nagy jámborul. Egy' női kalapüzlet előtt megáll a feleség és nézi a kalapokat nézi: azokat a nagy dézsa, avagy szakajtó kosár nagyságú kalapokat. Régen vágyott ilyenre. Azt mondja a férjének: édes, menjünk': be ebbe a boltba, olyan édes az a nagy kalap, végy nekem-egyet- e­Makog a férj:, sokba kerül . . . aztán nem szép . . . nincsen pénzem. ' Válaszol a feleség: de hiszen, mint mondád, tegnap kaptál öt‘aranyat a „Sült tök“ czimü versedért, hát abból duczusom ki télik a kalap. Hebegve ily szavakra nyílik a férfi, szája: igen.. . , a „Sült tök“ öt aranyat hozott, de . . .. izé ez a kalap nem olyan pressant . . . . ‘ (Restelté'bevallani, hogy az' öt arány honorá­rium csak anzágolás, ezért húzódozott bemenni a boltba s-mert egy hatosa sem volt.) - í>: — Nq de-a&. én kedvemért édesem, leg­alább nézzük meg bent. azt a kalapot! . mondá a nő. Most nein muszáj megvenni! 1 ' -pD‘é'drágám, ha nékéd ö.lyáír m^yön tetszik, hát megveszem azt a kalapot. "Leg­feljebb reggel ismét írok' egy sensatiók ' verset s az ismét fizet, talán még jobban, -munt a „Sült tök.“ . .... . r. Bementek a boltba. Az asszony elkezdett, egy nagy karimáju rusna kalapra* alkudozni. Huszonkét forintra tartotta a kereskedő.. Az asszony hol a férjére nézett, hol a kalapra. A férj, a fűzfa poéta tűkön állott. Ha az asszony betalálja pakoltatni a kalapot, akkor ő a „Sült tök“-kel s az 5 aranynyal hazugságban marad a felesége előtt és ez még súlyosbítva lessz azzal, hogy sem pénze, sem hitele nem lévén, a kalapot nem fogják post-festára kiadni. Gondolt tehát merészet s szónokolt nagy pózzal igy, körül mancsolván a kalapot: ez a kalap 22 forint, ez a!? — Igen kérem, ez a legfinomabb angol Thoveing kalap! Nem drága! A legolcsóbban számítottam! így darált a kereskedő. — Mit! Drága? Sőt ... Én ismerem a Thoveing kalapot (akkor hallotta először) egy Thoveing kalap legalább 35 forint. Ez nem lehet valódi, csak afajta imitatió. — De nekem nagyon tetszik, mondja a nő. Én meg vagyok vele elégedve. A kereskedő ezen magas megelégedés folytán pakolni kezdi a kalapot. A fűzfa poéta habog s aztán szól vala eképen: nem engedem meg, hogy az én drágám ilyen auszsusz kalapot tegyen fel! Ah én egy valódit veszek neked lelkem Eksteinnál, a nagy kalapkirálynál — holnap. Azzal karonfogta a nejét s elrobogtak. Útközben duzzogás, kalapszidás stb. — Másnap a férj egy más kalapüzletbe ment be s egy kis szélű kalapra megalkudott 3 forint 50 krajczárban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom