Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-10-18 / 40. szám
2 Nagybányai Hírlap 1908. október 18nem, mert azt tapasztaltuk már néha, hogy alaptalan fegyelmi eljáiások özöne zudult a kipéczézett ügyvédek nyakába. De nagy, egyetemes érdekért küzdeni, még — különösen a vidéki kamarákat — nem láttuk. Alig valahol . . . Azonban nem is lehet ez másképpen. A büró nem kezdeményező és szervező, hanem előirt rendeletek végrehejtó szerve. Az ad hoc ügyvédgyülések sem képesek e sérelmek tekintetében keletkező kívánalmakat kielégítené és az ügyvédi kar érdekében szolgálatokat teljesíteni. Hiányzik abból a nagy eredményekhez szükséges állandóság és éberség. Egyedül az Országos Ügyvédi Szövetség lenne képes gyorsan bajunkon segíteni, legalább az eredmény reményével dolgozni . . . Megyei központokkal és saját sajtó orgánumával . . . E két szervezetet kell a legrövidebb idő alatt megcsinálnunk. Zenei nevelesünk. Büszkeséggel elmondhatjuk, hogy városunk a múltban és jelenben nevelt és nevel valódi zeneművészeket, mintha ezen istenáldotta, lomb- koszoruzta, hegyes-völgyes vidék bubájához tartoznék az az erő, mely fiait művészi hajlammal s képességgel ruházta fel. Hogy a zene kedvelése és szeretete mily nagy mértékben ki van fejlődve nálunk, mi sem mutatja jobban, mint a statisztika, mely közel 400 darab zongorát számol házainkban. Nem szenved kétséget, hogy napjainkban az általános műveltségnek egyik kiváló tényezője a zenei nevelés. De ha a dolog mélyére tekintünk, akkor kénytelenek vagyunk bevallani, hogy átalánosságban véve zenei nevelésünk nem fejlődött egészséges alapon és az áldozat, a melyet követel, nem áll arányban a haszonnal, a mely belőle származik. Szegény szülők legtöbb esetben sokat áldoznak arra a czélra abban a reményben, hogy fiók, leányok zenélni tanulhasson. Ha zsurjainkban halljuk őket, — természetesen kivételt képez az említett szép számú művészi hajlamokkal megáldott rész — eszünkbe jut a terméketlen föld, a mely nem Az első két levél nem lepett meg. Akár kívülről is el tudtam volna mondani a tartalmukat; az anzix-kártya szintén megszokott dolog, de annál nagyobb meglepetést szerzett a rongyos szélű diósgyőri papírlap, a mely arról tudósit, hogy^Dömjén Béla eljegyezte Végh Erzsit. Ejnye ni? Már Erzsi is? Olyan bolondos, furcsa érzés vett rajtam erőt. Rövid idő alatt épen a negyedik volt ideálomat jegyezték el. Kezdtem magamat elbizni. Mégis csak jó Ízlésem van nekem. Azoknak a szép barna, szőke babáknak pedig mintha kitűnő ajánlólevél lett volna, hogy valaha én udvaroltam nekik, mert alighogy lecsillapult szivem oltárán az égő tűz, melyet tiszteletükre gyújtottam meg, alig vonta be szürke hamu a még izzó parazsakat, már is uj láng lobogott a tiszteletükre - más szivében. Úgy látszik rajtam kísérleteztek a haszontalanok. Mikor aztán jó begyakorolták magukat, én odébb álltam. Jött helyembe más, aki aztán ott is ragadt. Ezek a kísérletezések, melyeket rajtam folytattak, egy cseppet sem voltak ám kellemetlenek. Sőt néha néha nem egy meglett gavallér őszinte irigykedését vívtam ki, amint látta, hogy milyen bizalmas lábon áll az a gyerek azzal a nagy lánynyal. A négy említett kiérdemelt ideál közül Erzsi volt az utolsó. Akkor kísérletezett épen rajtam, mikor a matúrára készültem. Épen a legjobb időben. Szerencsémre a tanárok elfogultságomnak tudták be a matúrán adott gyönge feleleteimet s miután jó tanuló hírében álltam, szerencsésen keresztül segítettek a nagy akadályon. Erzsi imádkozott értem a nagy napon. Bántotta volna kissé a lelkiismeret, ha valami baleset ér. hozza meg a reáforditott munka s költség gyű- | mölcsét. Mennyi időt és fáradtságot vesz igénybe a mai zeneoktatás és milyen jelentéktelen többnyire az elért eredmény. A technikai készültség magában véve nem elég a zenei műveltséghez. Pedig annak elsajátítása évekig tartó folytonos gyakorlatot kíván. És aki zenetanitással foglalkozik, az tudja, hogy a növendékek között milyen kevés az igazi tehetség. Azoknak a fiatal leányoknak, akik viaszos vászonba göngyölt hangjegyfüzetekkel járkálnak az utczán, legnagyobb része j több évi tanulás után sem jut tovább a szokásos ujjgyakorlatoknál s nehány jelentéktelen darabnál, amelyekkel azután agyonkinozzák szerencsétlen hallgatóságukat. Zenei tanulmányaik befejeztével ép oly kevéssé értenek a zenéhez, mint a kiállott dressura kezdetén. Fogalmunk sincs arról a fejlődésről, a melyen a zene az idők folyamán keresztül ment. Mit sem tudnak Badiról, Beethovenről, Lisztről, Wagnerről, Donmisettiről és a többi zenei nagyságokról, a zeneművészet úttörő, nagy mestereiről. Az a dilettáns, a kinek zenei képzettsége csak abban áll, hogy tud egy kicsit zongorázni, hegedülni vagy énekelni, nagyon egyoldalú készültséggel bir és nem is sejti a zene- művészetnek végtelen eszme - és formai gazdagságát és egész szervezetének nagyságát. A helyes zeneoktatásnak tehát nem azt kellene egyedüli czélnak kitűznie, hogy a laikusokat hegedülni vagy zongorázni tanítsa, hanem azt, hogy megtanítsa őket a zenét élvezni. Az irodalomtörténetet sem azért tanítják az iskolában, hogy csupa költőket és Írókat neveljenek, a rajztanitás czélja sem az, hogy csupa festőművészeket képezzenek ki. A zene- tanitásnál az első kérdés nem az, hogy van-e tehetsége a gyermeknek a zenére, hanem az, hogy a tanítvány minél előbb érteni s élvezni tanulja a nagy mesterek művészi alkotásait. Az ilyen zenetanitásnál nem lehet fő vagy egyedüli czél a technikai készültség, mint az a modern zenetanitásnál divatban van, hanem ennél sokkal fontosabb az, hogy a zeneelméletben zenetörténelemben és aesztétikában nyerjen kellő jártasságoW'. előkelő zenei tanintézetekben súlyt helyeznek ezekre a tantárgyakra, de nálunk gombamódra szaporodó magánzeneiskoláinkban és intézeteinkben, a magántanitás- nál nem veszik figyelembe. Ki kell fejleszteni a tanítvány hallását mindenekelőtt, be kell őt vezetni a zeneszerző műhelyébe, meg kell őt ismertetni az anyaggal, a melylyel a zeneszerző dolgozik. Be kell őt De hát, hogy ne a végén kezdjem, mikor már búcsút kellett volna vennem tőle, visszafelé kerülök néhány hónappal. Márczius 15-ét ültük. A gimnázium nagy udvara tele volt a város intelligencziájával. En valami pályadíjnyertes szónoki beszédet dörögtem a pódiumról. Emlékszem még rá tisztán. Épen egy idézethez értem, melyben égnek emelt három ujjal szent fogadalmat tettem, hogy „rabok többé nem leszünk“, mikor szemem találkozott az Erzsivel, aki ott ült közvetlen az emelvény előtt és én szent eskümet egy szivembe nyillaló pillantás hatása alatt megszegve — rabbá lettem. Mikor az ünnepély végeztével az igazgató pályamunkámért kezembe nyomta a fehér borítékot, mely egy ropogós tízforintost rejtett belsejében, oly közömbös arczczal gyűrtem zsebre a borítékot, mintha legalább is három testvérkéje lett volna a zsebenben az uj jö- vénynek. Pedig mondhatom, nagy megerőltetésembe került kitörő örömemet visszafojtani. Erzsit ismertem már régebben, de eddig jóformán közeledni sem mertem hozzá. Egy részt mert féltem, hogy a nagy, fekete, tizenkilencz éves lány kinevet, másrészt, mert még akkor más helyen voltam lekötve. De két nappal előbb, márczius 13-án felbontva egy régebbi „viszonyomat“, most szabad szivem egész erejével siettem a szép Erzsi „meghódítására“. A szép leány — dicsekvés nélkül mondhatom - nagyon meg volt velem elégedve. Kitűnő médiumnak bizonyultam. A hűvös már- cziusi napok elmúltak s én Varga Ottó „Oknyomozó történet“-ével kezemben mind gyakrabban sétáltam ki a szabadba, hogy magamba avatni a zeneművészet történelmébe, amint az a különböző zenefajokban kifejlődött. Tájékoztatni kell őt a különböző esztétikai irányelvekről, a melyeket a legrégibb időkből napjainkig a bölcsészek, esztétikusok és kiváló zenészek kifejtettek. Azonkívül módot s alkalmat kell nyújtani a tanítványoknak arra, hogy mentül több s jobb zenét hallhassanak. Az ilyen zenei nevelés sokkal többet ér a laikus közönségnek mint az, amely csak hiányos technikai és mechanikai készültségen alapul. Meg kell értetni az emberekkel, hogy a kinek nincsen ahhoz való tehetsége, hogy megtanuljon valamely hangszeren jól s tisztességesen játszani, jobban teszi, sokkal is helyesebben cselekszik, ha azzal nem is vesződik, ha idejekorán felhagy vele. Ha valaki szereti a zenét és azt igazán élvezni is akarja, az törekedjék arra, hogy a zenét meg is tudja érteni. Ezt pedig csak azzal a tanítási rendszerrel lehet elérni, a melyet föntebb vázoltunk. A mennyire betekintést nyertem ebben a tekintetben a helyi viszonyokba, elmondhatom, hogy a zenei nevelés a múltban az iskolákban nem volt helyes rendszerrel irányítva. Erre I mutat a sok örökre félben maradt zenészünk, kiknek a zene iránt érdeklődésük a szenvedélyük lelohadt, alig rázva le az iskola porát. Sokat várunk állami főgymnasiumunk agilis zenetanárától, hogy fog nevelni zeneelméletileg is művelt, műértő közönséget, mert a jó zene nemesíti lelkünket, kedvesen szórakoztatja kedélyünket, unalmas perczeinkben pedig állandóan elfoglal bennünket és hűséges jóbarátunk, vigasztalónk marad a sírig. A czigány az érzésnek milyen színes, gazdag változatát tudja kifejezni. Csakhogy a mi Ádám Józsinkat kissé jobban kellene pártolni és megrendszabályozni is. Bányászzenekarunk meglepő sokat haladt azóta, hogy átvette Dankovitz Antal nagy zenei képzettségű karmester a vezetését. Csakhogy ritkán van alkalmunk gyönyörködni játékaiban. Bámulatos s dicséretreméltó, hogy bányamunkásainknak nehéz munkához szokott ujjai mily könynyedén bánnak a billentyűkkel. Daltársulatunk, mert ez is ezen rovat alá tartozik, jelenleg újból szervezkedik, szintén pártolásra érdemes, mert az emberi hang a legszebb zene. Ha zenei intelligentiánkat a mondottak tekintetbe vételével fejlesztjük és rendszeresítjük, akkor kis városunk még több zenei nagysággal fogja megajándékozni a nemzetet, mert a félben maradt, vagy téves irányban fejlődött talentumok megfogják találni önmagukat, | s el fogják nyerni minden művészi czélt s érvényesülésüket. szedjem azokat az ismereteket, melyekre egy matarus ifjúnak feltétlen szüksége van. Igaz! majd elfelejtettem megmondani, hogy a kapott tiz forintból még azon éjjel éjjeli zenét adtam szivem legújabb tündérének. Van is egy emlékem arról az éjszakáról. Mikor javában húzta a czigány a „Csak egy kis lány van a világon“-t, az emeleti ablakból egy szegfű esett lábaimhoz. Fölemeltem s áhítattal vittem ajkaimhoz. Másnap reggel ugyan kissé túlságosan fonnyadtnak láttam a szegfűt, a mi egy pillanatra azt a gondolatot keltette bennem, hogy hátha csak a szél fújta le ezt a hervadt virágot az ablakpárkányon álló cserepekből, de a másik perczben méltatlankodva bocsájtottam szélnek ezt a badar gondolatot. Nem, nem! Ő jutalmazta meg a lovagját ezzel a virágszállal. Most is itt van a fiókomban a többi „emlékek“ között. Varga Ottónál hagytam el előbb. Isten különös jóvoltából az Érzsiék tanyája épen azon a tájon feküdt, a merre én tanulni jártam. Tanulni ám! De mit? Az öreg Végh Péter szenvedélyes gazda volt s mint ilyen, leányát is korán hozzászoktatta a gazdálkodáshoz. Erzsi minden reggel hat órakor kisétált a tanyára, mely a várostól mintegy 25 percznyire lehetett s ilyenkor én véletlenül mindig arrafelé tanultam. Mikor megvillani láttam a távolban a piros napernyőt, becsaptam Varga Ottót és siettem hölgyem elé. Egyedül jött mindig. Egy szelíd komondor kisérte ugyan, de ez nagyon elnéző gardedám volt. Azok óta a felejthetetlen napok óta tudom csak igazán méltányolni a komondorokat. Olyan okos, figyelmes állatok azok. A tanya szélén volt az Erzsi méhese. Ide tértünk be mindennap, mikor már odakünn a
